Weöres Sándor Theomachiájával nyitott meg 1970. március 21-én a Szkéné, vagyis a Műegyetem K épületének díszterméből leválasztott színházi tér, az Operettszínháztól örökölt technikai berendezéssel, lelkes egyetemistákkal és külsős amatőr színészekkel. Az előzmények a hatvanas évek elejéhez és a korszak meghatározó színházcsinálójához, Keleti Istvánhoz vezetnek, ő alapította meg a Műegyetemi Irodalmi Színpadot, majd a Szkéné Társulatot. „Szigorú ember volt, okos, elemző, nagy tudású. El tudott varázsolni bennünket. (…) Itt nem volt utolsó ember, itt mindenkire fény vetült, legfeljebb más-más mértékben” – mondta Keletiről egy interjúban Takács Kati, aki a Theomachia kórustagjaként kezdte színészi pályáját.
Theomachiától Arvisuráig
Pár évvel később alakult meg a színház történetében meghatározóvá váló másik társulat, az egyetem pantomimcsoportja Regős Pál művészeti vezetésével. A hetvenes évek végén az egyetem kulturális titkársága az előadásszám növelésével kívánta fejleszteni a színházat. Alkalmazták Regős Pál fiát, Regős Jánost, aki népművelő−magyar szakos egyetemistaként ugyan főként színházelmélettel és populáris kultúrával foglalkozott korábban, de a Szkéné könnyen alakítható, minden irányban bejátszható „black box” tere izgatta a fantáziáját. „A feladatom az volt, hogy színvonalas, karakteres színházat csináljak, de már akkor megvolt az a vágyam is, hogy megpróbálom az akkori, mereven elkülönülő kőszínházi és alternatív-amatőr színházi világot közelíteni egymáshoz” – mondja Regős János, aki végül 2010-ig, több mint 30 éven át vezette a színházat. A 80-as évektől a színház az amatőr színjátszás fontos helyszínéből az alternatív csoportok megmutatkozási helyévé vált.
Regős János a műsor összeállításakor egyre kevésbé adott teret a Szkéné Társulatnak és a pantomimes formációnak: „A Wiegmann Alfréd vezette Szkéné együttes színvonalas volt, de nem feszegette az akkori kőszínházi normákat. Apám erős mozgásszínházi előadásokat csinált, Beckett-darabokat, Tamási Áront, Kafkát vittek színpadra, de nem igazán volt közönségük. Állandó telt házas program maradt viszont Cseh Tamás és Sándor György” – idézi fel Regős János, aki fiatal, ambiciózus társulatokat, szokatlan előadásokat keresett, elsősorban a diák- és alternatív/amatőr színjátszó közegben, illetve a nem hivatásos színházi világ margójára szorított kezdeményezései között. De bármilyen vad ötlet jöhetett. „Az első igazán saját projektem az volt, hogy meghívtam az akkoriban szárnyait bontogató KFT-t, és csináltunk együtt egy esztrádshow-t az Elmúltak az ünnepek című lemez alapján. Laárnak is voltak ötletei, nekem is, másoknak is, például egy plafonról belógatott csupasz karácsonyfa volt a díszlet, amin keresztül egy ereszcsatornán át egy rozsdás olajoshordóba folyt le a víz. Játszottam is benne, a takarító Somorjai nénit, bibircsókkal az arcomon, ez volt a színészi debütálásom” – meséli a 80-as évek első feléről Regős János.
A Szkénében ez idő tájt egymást váltották a vidéki stúdiók előadásai, a legkülönbözőbb formációk, de nyitottak voltak a nemzetközi avantgárd felé is. Az idősebb Regős kezdeményezte Nemzetközi Pantomim Hét koncepciójából alakult ki a kétévente megrendezett Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozó; a rendszerváltás előtti években ez volt az egyetlen olyan fesztivál az országban, amelyen vasfüggönyön túli alternatív előadásokat lehetett látni. „Ha egy kőszínház meg akart hívni egy előadást mondjuk New Yorkból, először a minisztériumnál kellett kopogtatni. Az egyetemi fenntartású Szkénében ez nem volt probléma, az egyetem nemzetközi osztálya segített is a szervezésben. Világhírű társulatok játszották be nálunk az aulát, a tornatermeket, a folyosókat. Ez tényleg különleges élmény volt akkor, és özönlött rá a közönség is” – mondja Regős János, aki külföldi kulturális szervezetektől és a Soros Alapítványtól külső támogatásokat is kapott nemzetközi kapcsolataik építésére. „Egy idő után ez a vonal kinőtte a Szkénét és a kapacitásainkat, és akkor már biztosabb anyagi háttérrel és adminisztrációval csinálta ugyanezt Szabó György a Petőfi Csarnokban, később a Trafóban.”
A program gerincét 1985-től az akkori korszak talán legprogresszívebb társulata, a Tanulmány Színház és a később abból alakuló Arvisura Színházi Társaság előadásai adták. Mindkét társulatot alapembere, Somogyi István biológia−kémia szakos tanár és amatőr színész vezette, aki meglehetősen sajátosan gondolkozott a színházról: „Láttam, hogy az élet nem reális szinten mozog, mert mögötte más szintek voltak. A biológia és a kémia nem adott választ az élet alapvető kérdéseire, a színház viszont igen” – mondta egy interjúban. Regős János még diákszínjátszós előadásokat látott tőle, a Magyar Elektrát, illetve a Közgáz Ráday utcai kollégiumában a Holdbéli csónakost, mindkettőt megcsinálhatta később a Szkénében.
Az áttörést a Szkénében bemutatott A Mester és Margarita hozta meg, amelyet 1984-től 2003-ig játszottak. Somogyi így emlékezett vissza a darabra egy, a Szkéné születésnapja alkalmából készített interjúban: „Amit dramaturgiailag hozzátettem a regényhez, az a jelenetkapcsoláshoz, a szimultán történések megmutatásához fűződik. Rájöttem, hogy a Getsemáné-kerti jelenet és Woland bálja ugyanabban az időszakban, húsvétkor zajlik. A megoldással arra hívtam fel a figyelmet, hogy a dolgok nem lineárisan történnek, hanem egymásra rímelnek és összetalálkoznak, és ezt a színpadon meg lehet mutatni. Míg a színpadon felül a keresztre feszítés zajlott, alul a varietészínházban ment a pénzosztogatás. Olyasfajta feszültség volt ebben, ami addig nem jelent meg a színházban.” A darab alapembere volt Scherer Péter is, de Somogyinál kezdett Pintér Béla, Schilling Árpád, Péterfy Bori is. Schilling inspirálónak írja le a közeget, így emlékezik: „Aki ide belépett, az biztos, hogy visszajött. Olyan ez, mintha az ember valamilyen exkluzív, de mégsem kirekesztő klubnak lett volna a tagja.”
„Mondhatjuk, hogy az életem 180 fokos fordulatot vett, amikor 16 évesen, a Simon Ferenc Bőripari Szakmunkásképző diákjaként elkísértem egy barátomat felvételire a Tanulmány Színházba. Egy év múlva komoly szerepeket játszhattam. Olyan színházzal találkoztam itt, amit nem a színész verbalitása, a Sztanyiszlavszkij-féle pszichológiai megjelenítés, a hiteles lélekábrázolás határozott meg, hanem testi jelenléte, komplex eszköztárának használata: mozgás, ének, tánc. Ez nagy hatással volt rám, jelentősen formálta a színházi ideáimat” – meséli Pintér Béla, de kiemeli a nyolcvanas−kilencvenes évek pezsgő közösségi életét, a Muzsikás estjeit, a Kodály Táncegyüttes vagy Goda Gábor előadásait is. Első saját darabját, a Népi rablétet ’98-ban mutatták be, ekkor alakult meg a Pintér Béla és Társulata.
Hollók víz alatt
Somogyira színészei látomásos alkotóként emlékeznek, aki nem dramaturgiában vagy párbeszédekben, hanem energiákban gondolkozott, erre Horgas Ádám, a Tanulmány és az Arvisura színésze is emlékeztetett egy interjúban: „Számára az alternatív színház életforma volt, és semmilyen kapcsolatot nem támogatott a kőszínházi világgal. Árulásnak vette, ha valaki elment a főiskolára színészetet tanulni. A többi alternatívhoz, akik a Szkénében dolgoztak, mehettünk tréningekre, én is jártam Goda Gáborhoz, Szkipéhez, Rókás Lacihoz.”
Somogyi társulatai jól illettek Regős János azon elképzelésébe, hogy a Szkénében legyen egy rezidens, meghatározó társulat, és mellette kapjanak helyet más csapatok. „Kialakult egy jófajta egymásra figyelés, egy olyan struktúra és magatartás, amelynek a lényege az volt, hogy egymásból is nyerhetünk inspirációt” – mondja erről Regős János. A Soros-ösztöndíjak idején a Szkénében még színészképzés is folyt, többek között Uray Péter mozgásra, Montágh Imre színpadi beszédre tanította a jelentkezőket. A Szkéné kivételes helyzetben volt: az egyetem vezetése és a BME KISZ-bizottsága nem támasztott semmiféle politikai vagy tartalmi elvárást, nyugodtan és szabadon dolgozhattak. „Nekem csak az számított – szögezi le Regős János –, hogy egy adott előadás illik-e az általam elképzelt színházi összképbe? Elég nyitott-e, van-e türelme a rendezőnek, hogy elviselje más társulatok jelenlétét is? A 80-as évek közepétől a 90-es évek közepéig olyan színházi központ jött itt létre, ahol lehetett próbálkozni, de hibázni is, nem voltak szigorú bevételi elvárások, nem kellett mindenáron sikert produkálni. Sok kócos előadás is színpadra került, sok rendező keresett fel úgy, hogy nem pontosan tudta, mit akar, és én mindig szerettem is a közös munkát a nem túlságosan céltudatos alkotókkal, hiszen magam sem vagyok az.”
Jó példa a kockázatvállalásra Galla Miklós a Tudnak-e a hollók a víz alatt repülni, vagy megfulladnak? című abszurd revüje, amelyet Galla annak ellenére is megcsinálhatott a Szkénében, hogy Regős János nem igazán szerette az angol humort. Meghatározó társulat lett az 1989-ben rendszeresen a Szkénében játszó színészekből alakult Utolsó Színházi Érdektömörülés, amely főleg akciókabarékat, közéleti szatírákat készített, és elkötelezett volt a commedia dell’arte jellegű szabad közösségi alkotás mellett. Regős János ebben a társulatban színészként és rendezőként is aktív volt. Pintér arvisurás színészekkel itt alapította meg 1998-ban saját társulatát, de 2005-ben itt talált bázist magának a Horváth Csaba-féle Forte Társulat, illetve a 2009-ben alapított Nézőművészeti Kft. is.
Regős János 2011-ben távozott a Szkéné vezetéséből, de a nyugdíjazásáig kulturális referensként dolgozott a színházban. Az új előadó-művészeti törvény miatt átalakult a fenntartói háttér az egyetemen belül is, s a BME Diákközpont döntése alapján az egyetem nem foglalkoztathatta tovább a szkénéseket, számukra Németh Ádám, a Műegyetemi Ifjúsági Szolgáltató Nonprofit Közhasznú Kft. alapembere ajánlotta fel, hogy új struktúrában és egy új cégben folytathatják; innentől ez a kft. bérleti díjat fizet az egyetemnek. Mindez jelentős szervezeti és szakmai irányváltást hozott, a repertoárt átalakították, a jegyértékesítésre nagyobb súlyt helyeztek, elérték, hogy ez a forrás adja a bevétel 60 százalékát.
A 2012-es átalakítást és modernizálást követően Regős Jánost a nem a színházszakmából érkező Németh Ádám követte ügyvezető igazgatóként, a művészeti vezető pedig Tana Kovács Ágnes lett, ő már 2010-ben is a Szkénében dolgozott Regős „jobbkezeként”. Mindketten az elmúlt évtizedek szellemiségében, de a jelen igényeihez alakítva szeretnék az intézményt vezetni. „Engem is meglepett a fejlődés üteme – mondja Németh –, az előadásszám 2014-re a másfélszeresére, a jegybevétel a háromszorosára nőtt. A stabil anyagi hátteret a taorendszer tette lehetővé. A színház gyakorlatilag produkciós partnerként tud részt venni az előadások létrehozásában, és pár éve maximális kihasználtságon fut.” Közben a Pintér Béla és Társulata fokozatosan kinőtte a Szkénét: alapvető játszóhelye maradt a színház a Pintér-daraboknak, ezekre évek óta nem volt könnyű jegyet szerezni, de a társulat a Katona József Színháztól az Átriumon át az Újpesti Rendezvényközpontig több színpadon is játszott. A Szkéné így is csúcsra járt, az utóbbi időben a műsor gerincét a Pintér-előadásokon túl a Nézőművészeti Kft., a Vádli Alkalmi Színház, a Forte, a Terminál Workhouse darabjai adták, de fogadtak vendégelőadásokat vidékről és a határon túlról is.
