Magyar Narancs: Hogy kezdődött?
Szalai-Szabó István: Talán azzal, hogy harminc-egynéhány éve, 16 évesen besétáltunk a barátaimmal a Fiatal Művészek Klubjába. Mintha egy másik város lett volna. Tátott szájjal bámultuk, hogy itt a kocsma nem azt jelenti, hogy az ember ül, és dönti magába a piát. Emlékszem Kozma Gyuri performanszaira, Vető, Dixi, Kazovszkij Léna dolgaira, de főleg arra a másfajta létre, hogy ha mondtál valamit, az jelentett is valamit.
MN: Milyen találkozásokon keresztül folytatódott a szocializációd?
SZSZI: Hamar kiderült, hogy a közösségbe tartozás vágya mindennél erősebb bennem. 82-ben, gimi után szólt egy barátom, hogy felvétel van a Stúdió "K"-ba. Ez is olyan találkozás volt, ahol ismét kiderült, hogy van a városnak egy rejtettebb élete. Ez a Gaál Erzsi- és Székely B. "Laca" Miklós-féle régi Stúdió "K"-s történet lezárásának korszaka volt. Fodor Tamás újra akarta építeni a társulatot. Elkezdtük a műhelygyakorlatokat - Elek Judit filmrendezővel, Tordai Zádor filozófussal, Kurtág György zeneszerzővel dolgozhattunk. Itt találkoztam a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék gondolataival, tagjaival, kiadványaival.
MN: Közben egyetemre is jártál?
SZSZI: Pszichológiára jelentkeztem - de jött egy súlyos magánéleti tragédia, ami jó pár évet kivett az életemből. 1986-tól a Stúdió "K" társulatával pár évet a szolnoki színházban töltöttem, ahol többnyire csoportos szereplőkként dolgoztunk, ott laktunk a színészházban. Derzsi Jancsi, Tóth Jocó, Mertz Tibi, Mucsi voltak ott, de amennyire izgalmas, ugyanannyira lélekölő is volt a vidéki színházi élet. Mikor úgy nézett ki, hogy kaphatok végre valami érdekes szerepet, éreztem, hogy ebben nekem már nincs több. Másfajta színházra, együttlétre vágytam. Felmondtam, visszajöttem Budapestre megélhetési lehetőséget keresve. Mikor Puskás Tamás barátom szólt, hogy egyetemisták megkeresésére beindítana egy új Egyetemi Színpadot a Szerb utcában, az ELTE gazdasági épületében, már megvolt a Tilos az Á. A kulturális helyek kialakulása mögött mindig van egy álom, egy hit, egy vízió. Az üresen álló aulából lett a közösségi tér, a büfé, a rózsaszínűre festett díszteremből "kis" átalakítással a színház és a koncertterem. A különféle helyiségek egyikéből könyvesbolt lett, a másikból "zöldszalon" néven próbaterem és vetítő. Rengeteg kreatív ember jött a legkülönbözőbb műfajokból. Szociológushallgatók vasárnap esténként "híradót" vetítettek, ebből lett a Gömb Tv, aztán a Sziget Híradó, később néhányuk kezdeményezte az Index videót. Volt egy egyetemistákból álló kis társulat is, közülük "nodi Eszter, Urbanovics Kriszta, Kolosi Péter ma is aktívak. Gaál Erzsi is dolgozott itt formálódó társulatával. Innen indult a nemzetközi sikereket elért Mozgó Ház színház, de sorolhatnám a Másfél, Korai Öröm, Lajkó Félix, Drums koncertjeit vagy a Narancs Akadémiát, a Pesti Est indulását, Ginsberg látogatását... Hatékony közösségi hellyé váltunk, három-négy év múlva emiatt nem akartak minket látni tovább az ELTE falai közt. Miután az Esti Egyenleg megszüntetése elleni többezres tüntetés szervezői, a hozzánk járó egyetemisták egy köre az MTV épülete elé kipakolt több száz tévékészüléket, amikből az Egyetemi Színpad udvarán installációt csináltunk - a rektor berágott. Elkezdődött a hadjárat ellenünk, kiderült, hogy egy egyetemi színpadnak az a feladata, hogy Goethét játsszon németül, Shakespeare-t angolul és Moliére-t franciául. Az 1992-1996 közt itt töltött évek több szempontból megváltoztatták az életemet, ott ismertem meg a feleségemet, mára négy gyerekünk van, ez volt a történet legnagyszerűbb, maradandó része.
MN: Mihez kezdtél ezután?
SZSZI: Eltelt egy kis idő, mire megtalált egy fiatalember, Csányi János avval, hogy ő is olyasmi közeget szeretne létrehozni, amilyen az Egyetemi volt. Olyan színházi embereket kerestünk, akiknek volt kedvük újragondolni a színház értelmét, feladatát. Hat-hét ember intenzív együttlétéből létrejött valami, neve is lett (úgy látszik, ilyen névadó fickó vagyok): Bárka Színház. A tervezés nagyszerű másfél éve után - bár lett épület, felújítási pénz, politikai kapcsolat - olyan irányt vett a történet, ami nagyon messze volt attól, ahonnan indultunk. 2000-ben ez is véget ért számomra, és az a társulat, amely alapította és létrehozta a Bárkát, egy év múlva szintén eljött. A színház maradt, ami jó, de az elképzelés, hogy közösségi helyként is működjön, semmivé lett.
MN: A Bárka után mi következett?
SZSZI: A teljes kétségbeesés. Aztán egy barátom, Lőrinczy Gyuri szólt, hogy az általa vezetett Pentaton Kft. nevű céggel megpályázza a Millenáris Park bevezető programját. Három nap alatt kellett összerakni az egyéves programot. Újra ott találtam magam egy üres térben - akkor épp az elhagyatott G épületben, későbbi nevén Fogadóban. Építészetileg nem volt teljesen alkalmas, de nem is volt reménytelen. Teljes önállóságot kaptam: a gyerekprogramokon, színházi előadásokon, irodalmi esteken, koncerteken mindenki, aki élt és mozgott, megfordult a Millenárison. A Fogadóban a Millenáris bevezető évének, mondjuk úgy, a kísérleti részét csináltam, azt, amit bárhol máshol csináltam volna - mégis, támadások értek a barátaim részéről, hogy tudom-e, miben veszek részt. Alapvetően nyugodt voltam, mert abban hittem, hogy ha van egy szakma, és a szakmának vannak játékszabályai, akkor a támadásoktól meg tudjuk védeni magunkat. Persze rosszul gondoltam, és ez most sem igazán működik. (Bár annyi év után mintha most lenne az első olyan pillanat, mondjuk az Új Színház ügyében, hogy egy szakma végre úgy viselkedik, ahogy viselkednie kell.)
2001-ben fölmerült, hogy lehetne pályázni a további működésre, de én már nem akartam a Millenárison folytatni. Kicsit elegem lett, nem akartam kultúrával foglalkozni. Aztán mégis besétáltam a Kálvária téren a Városi Színházba. 2004-re a Jeles András és Halász Péter által három évvel korábban kezdeményezett projektről kiderült, hogy nem tud megvalósulni, nincs olyan döntéshozó, akit érdekelne egy közösségi színház. Már Jeles is kiszállt, a helyzet kétségbeejtő volt, de mikor láttam, hogy a színház előtt egy roma és egy kínai órát csencsel, arra gondoltam: ez olyan, mint a hetvenes évek New Yorkja vagy Kreuzberg Berlinben, és lehetetlen, hogy ne érdekelje a városi közönséget ez a környezet. Azt gondoltam, meg kéne próbálni. Halász Péter, akivel alig ismertük egymást, csak nézett rám, ki ez az őrült csávó... Reménytelenebb volt a helyzet, mint gondoltam. 2004 decemberében csináltunk egy Városi karácsony című rendezvényt, az összes létező és elérhető roma fellépőt meghívtam Bangó Margittól Szakcsin át az Ando Dromig, Stefanótól a környékbeli utcagyerekekig. Tömegével jöttek a romák a környékből - készítettünk egy dokumentumfilmet is. Nagyszerű pillanatuk volt ez a városi romáknak, bár a vágyott, szociálisan érzékeny közönség addigra eldöntötte, hogy túl messze van a Városi Színház, és túl félelmetes a környék. A Herminamező forgatása volt Halász Péter utolsó ottani munkája - közben derült ki, hogy nagyon beteg. Mikor elment, megint vége lett egy korszaknak. 2006-ig évente volt 50-60 előadásunk, próbáltuk fenntartani a romló állagú, nagy rezsijű épületben a működést, miközben már elindultak a tapogatózások a leendő Sirállyal kapcsolatban. Elkezdtem utánajárni, próbáltam megértetni a döntéshozókkal, hogy mindenki jobban járna, ha legalább átmenetileg, a jogi helyzet tisztázódásáig rendbe tennénk és értelmesen használnánk a Király utca 50. alatti, majdnem tíz éve üresen álló helyiséget. Gyorsan elterjedt, hogy lesz itt egy új hely, rengetegen jöttek segíteni, festettünk, villanyt szereltünk.
MN: Miből volt pénz a felújításra?
SZSZI: Kölcsönkértem. Őrült pillanat volt, de hittem a hely jövőjében, meg úgy éreztem, nincs más esélyem. 2006. október 5-től, a nyitás napjától vagy háromnegyed évig ott is laktam, mert minden este megjelentek a rendőrök - éjjelre ugyanis több száz ember tódult a Sirályba, és nekem kellett hazaküldenem őket. Én ugyan csak egy találkozóhelyet akartam, ahol érdemi ügyek vannak, ahol színház van, ahol megbeszéljük a dolgainkat, de a hely melletti tömeges kiállásból látszott, hogy valamit nagyon eltaláltunk. A jogi és anyagi felelősséget persze csak az általam továbbra is vitt Városi Színház Nonprofit Kft. tudta vállalni, de a programok szervezésében sok civil szervezet vett részt. A Védegylet, a Nagymező utcai fakivágások elleni tüntetések és a Millás demonstrációk - sorolhatnám a civil fejlődéstörténet állomásait. És sorolhatnám a számos kiállítást és koncertet, a több száz színházi előadáson túl a Sirályban otthonra lelt KoMa, HOPPart és a támogatott Bodó Viktor-féle társulat sikereit - hozzátéve, hogy minden program létrejöttét, azaz a Sirály működését a pályázati rendszeren keresztül elnyerhető pénzek biztosították. Pontosabban az a keret, a minisztérium által az önkormányzati színházaknak adott támogatás tíz százaléka, amit a 2008-as törvény garantált a független színházak számára. Így maradt fenn a Sirály az elmúlt öt évben. Ez a támogatás szűnik meg a mostani törvénymódosítással.
MN: Mi a legújabb fejlemény a Sirállyal?
SZSZI: Májusban felszólított minket az akkor még tulajdonos Fővárosi Önkormányzat, hogy hagyjuk el a helyet. Készítettünk egy ajánlatot, amiben megfogalmaztuk, hogy havi ötszázezer forint + áfát vállalna a Sirályban addig is együttműködő Marom Egyesület és a Városi Színház, közösen létrehozva egy céget, mert a megváltozott támogatási rendszer, azaz a megvonások miatt a Városi Színház a továbbiakban a finanszírozást egyedül nem tudja vállalni. A leadott anyag egy tartalmi beadvány volt a következő évekre tervezett kulturális programunkról. Erre azóta sem jött válasz, érkezett helyette egy hír most ősszel, hogy az új tulajdonos, a Fővárosi Vagyonkezelő kiírt a Király utca 50. alatti üzlethelyiségre egy pályázatot, október 30-i beadási határidővel. Bárki pályázhatott, aki le tudja tenni a tízmillió forintos, öt évre szóló kauciót, plusz fizeti a havi egymillió fölötti bérleti díjat meg a rezsit. Ezekkel a feltételekkel a mi koncepciónk felelősséggel nem vállalható. Megpróbáltunk vállalkozót találni, de nem jött össze, végül aztán nem adtunk be pályázatot. Abban reménykedtem, hogy senki nem pályázik majd, és egy új helyzet áll elő, amiből talán tovább tudunk lépni, és megmenthetjük a Sirályt.
Közben kiderült, hogy egy vállalkozó mégis pályázott, és úgy tűnik, meg is nyerte. Az, hogy ebben a pályázatban a tudtom nélkül benne volt a Marom Egyesület is, amellyel együtt dolgoztam az elmúlt években - ez meglepetésként ért.
MN: Akkor nem is Sirály néven megy tovább a hely?
SZSZI: Azt el sem tudom képzelni, hogy valaki ezek után a nevet továbbvigye. Nem tudom, hogy van jogilag, nyilván nem érdekel, nem pereskedni akarok, csak nehezen tudom elképzelni... Nekem biztos nem jutna eszembe, hogy a városban valahol egy másik helyet indítsak Sirály néven.
MN: Befejezettnek tekinted a történetet?
SZSZI: Majdnem mindegy, minek tekintem, vége van. Persze csak a Sirálynak - nem a világnak.
Mi lesz a Sirállyal?"Tudom, hogy nem kultúrabarát időket élünk, most mégsem arról van szó, hogy a rosszak kitúrják a jókat. A Fővárosi Önkormányzatot akkor is kötik a jogszabályok, ha a jóindulat megvan: a Király u. 50. alatti ingatlant öt évig jogcím nélkül használta a Városi Színház Művészeti Kht. és a Marom Egyesület, ezt a helyzetet jogszerűvé kell tenni. Ehhez viszont kötelező pályázatot kiírni" - mondja a Narancs városházi forrása a belvárosi kulturális intézményről és szórakozóhelyről. És bár úgy tűnik, a Sirály két működtetője - a színházat vezető Szalai-Szabó és az intézmény többi részéért felelős Marom Egyesület - útjai elválnak, jelen állás szerint a Sirály tovább fog működni. Tény, hogy a Sirály öt éve jogcím nélkül használja az ingatlant, noha erről legkevésbé ők tehetnek: már öt éve, a megnyitás előtt haszonkölcsön-szerződést adtak be az önkormányzathoz az évek óta üresen álló épületre, és azóta is folyamatosan tárgyalásokat próbáltak folytatni a városvezetéssel. De a főváros idén májusig semmit sem tett a helyzet rendezése érdekében. Májusban viszont odáig jutott az évek óta húzódó per az ingatlan korábbi használója, a Budapest Székesfőváros Könyvesháza Alapítvány és a főváros között, hogy a tulajdonos (a Fővárosi Önkormányzat) felhatalmazást kapott a helyiségek birtokba vételére - ekkor rögtön felszólítást is küldtek a Sirálynak, hogy adják át az ingatlant. Így újra megkezdődtek a tárgyalások, míg végül októberben a Vagyonkezelő nyilvános pályázatot írt ki a 600 négyzetméteres ingatlanra, minimum 2 évre, havi minimum 840 ezer forint plusz áfás bérleti díjért. (Bár a pályázatban nem szerepelt, hogy kulturális intézményt kell létrehozni, a jelenlegi felhasználókra utaltak benne.) Mindez nagyjából akkor történt, amikor a Sirálynak amúgy is erősen beszűkültek a lehetőségei: VI. kategóriás színházi befogadóhelyként megszűntek a forrásai, a programok pedig - könyvbemutatók, rajzműhelyek, különféle civil kezdeményezések, struktúrán kívüli színházi előadások - enyhén szólva sem alkalmasak a meggazdagodásra. "Lehetséges válasz lett volna a teljes ellenállás, a pályázat bojkottálása, a hősies kiállás a kultúráért, amit nem lehet megsarcolni. De ez valahol sántítana, hiszen valóban egy fővárosi ingatlanról van szó, a pragmatikus szempont szerint, ha ezt használni akarjuk, fizetnünk kell érte. Nem is akartam, hogy velünk is az történjen, ami a Tűzraktérrel - fogalmaz Schönberger Ádám, a Marom ügyvezetője. - A megoldás csak az lehetett, hogy egy befektető vigye tovább az üzleti részt, de maradjanak meg a kulturális programok, úgy, hogy pénzt is tudjunk termelni. A színház a jelenlegi formájában, terembérlet nélkül, a társulatok számára felajánlott jegybevételekkel az ingatlanbérleti díj mellett nagyon nehezen tudna üzemelni. Érthető, hogy innentől Szalai-Szabó Istvánnak ez nem lehetett pálya. Mi viszont úgy voltunk vele, hogy még mindig az a legjobb verzió, ha legalább így tovább tud működni a Sirály." Így tehát Forgács Anna - akivel a Marom a Bánkitó Fesztivál körül már dolgozott együtt - vállalkozóként beadta a pályázatot a Marommal együttműködve; mint kiderült, egyedüli aspiránsként. A pályázat a Fővárosi Önkormányzat tájékoztatása szerint a kiírásnak megfelelt, így várhatóan már csak a formális eljárás van hátra, és Forgács a Marommal együtt viheti tovább a Sirályt. "A pályázatunkba beleírtuk, hogy a helyet úgy kívánjuk tovább üzemeltetni, ahogyan eddig működött, azaz kulturális-közösségi befogadótérként is funkcionáló vendéglátó egységként. Szeretnénk megtartani Schönberger Ádámékat, mint a hely programszervezőit: adnánk nekik minden hónapban bizonyos összeget a programokra. Szalai-Szabó Istvánnak is felajánlottuk az együttműködést, de ő nem kívánt élni vele" - mondja Forgács Anna, hozzátéve: szeretnének még többet kihozni a vendéglátásból, "azért is, mert ki kell termelnünk havonta egy nem kis összeget, meg azért is, mert szeretjük a helyet"."Bele kell vágnunk, ki kell próbálnunk, hogy tud-e így működni a hely. Ha igen, azt modellnek is lehet tekinteni: létezhet állami támogatás nélkül egy Sirály-szerű hely; ha nem, az viszont bizonyíték lesz az ellenkezőjére" - summáz Schönberger.
Kovács Bálint |
