Az Amadeus még egy másik korból való, amikor a zenéről és zenével való mesélés a történet szerves része volt. Milos Forman népszerű filmjének magyar színpadi változatai már az 1980-as évek elején elindulnak a könnyű műfajt kínáló színházak műsorán. A rendszerváltás után már állami szórakoztató színházként működő Madáchban például Kerényi Imre is megrendezte.
Peter Schaffer darabja egyszerű képletekre, világos ellentétekre épül: zseni és középszerű művész, fiatal és öreg, művész és hatalom, vágyak és önmegtartóztatás, könnyű kéz és görcsös alkotás stb. Egyszerű konfliktusok, néha posványos közhelyek a zsenialitásról. Színházilag a legfőbb kihívás - a közismert történet érdekfeszítő újramesélésén túl - a két figura el- és megtalálása és a közhelyből való kimozdulás.
Ez az Amadeusban: el és ki. Szikszai Rémusz rendezése játékosan, olykor egyenesen ironikusan, néhol vadul stilizálva, másszor finoman-óvatosan, de nem életlenül mond el egy történetet. Olyan történetet, amelybe sok minden beépül a jelenből, anélkül, hogy piros ceruzával volna aláhúzva. Például ahogy a hatalom kilóra megveszi a művészeket, elvégre II. József jóakaratától függ az egész zenei élet. Salieri (Kulka János) őszinte főhajtással, átélt behódolással játssza az alattvalót, Mozart (Keresztes Tamás) inkább csak tudomásul veszi a viszonyokat. A Zöldi Gergely által újrafordított, gyakran élesen fogalmazó, dramaturgi beavatkozásoktól sem mentes szövegben a Salieri-monológok élettelenebbek, de ez talán inkább színészi kérdés; Mozart szövegei viszont szemtelenül viccesek és maiak.
Amit a színpadon látni Keresztes Tamástól, virtuóz és nagyszabású. Keresztes törékeny, akrobatikus tudású, marionettszerű alkata, zenei tudása - mert hiszen zongorázni is fog és nem ügyetlenül -, szenvedélye, energiája, gyorsasága, kézujjainak varázsa, karlendítése, komolysága, amikor vezényel, és teljes lükesége, amikor az udvarban ácsorog és fejhangon beszél, munka iránti szeretete és saját tehetségének bizonyossága, egyszóval egész belső lobogó tüze olyan alakot formál, ami a tehetségről tett remek színházi állítás. Mozartnak hívják, vagy Keresztesnek, mindegy. Mert Keresztesnek történetesen nem olyan értelemben kell Mozartot alakítania, mint valami egykor élt, kivételes zeneszerzőt, egyszóval szerepet, hanem egy jelenvaló, saját kiválóságában mélyen hívő tehetséget kell eljátszani, azaz bizonyos értelemben saját magát. Hogy amikor azt mondja a maga művére: ez a legjobb zene, amit valaha írtak, azt mélységesen el is higgye. A nagy tehetség pedig mindig szabálytalan, és ez a szabálytalanság ragad magával. Keresztes teljesítményéhez foghatót legfeljebb csak tőle magától látni. Két meghatározó jelmeze is van (Kiss Julcsi tervezése), egyiken őrült, vad, arannyal hímzett taréjmintázatok, ilyen egyébként a parókája is, másikon pedig furcsa emberfejek. Gyönyörű motívum és persze kissé olcsó is, amikor Mozart hangjegyeket ír a testére vagy az ablakra - Keresztes önkívületi állapota ezt is el tudja hitetni. Egyszóval ez a Keresztes mozgatja, pörgeti az egyébként nem rövid előadást.
Salieri hozzá képest nem csak a darab szerint középszerű. Kulka nem tudja megmutatni azt a keserűséget, dühöt, romboló irigységet és féltékenységet, netán szikkadt apátiát, amit e fiatal tehetség láttán éreznie kellene. Kulka kissé lágy Salieri, nem sodródik a kétségbeesése szélére, hogy aztán valóban pusztító lehessen. Nehéz monológjaira odaadóan figyelni. Kiváló a császárt alakító Kaszás Gergő; kemény udvaronc Tamási Zoltán és a többi, idős szolga, akik csak békére vágynak (Fodor Tamás, Egri Márta).
Az alacsony (valaha moziként üzemelő) Belvárosi Színház színpadán ügyetlennek hat a homályos tükrökből álló díszlet (Varga Járó Ilona munkája), inkább valami színházkényszernek. Csak egyszer van értelme, amikor az italtól megrészegült Mozart az ajtókkal táncol. Talán az előadásnak saját tere lehetőségeit kellene jobban belátnia. Megoldatlan az apaszerep, ehhez keveset írt a szerző, és nem tudta kiélezni azt a rendező sem (Fodor Tamás alakítja). Kissé túl egyszerűre, bugyutára van fogalmazva Constanze (Lovas Rozi), aztán tartalmasabbra épül, amikor Salierivel és az egyre összetörtebb Mozarttal kerül szembe. Az énekes Murányi Márta zeneileg és látványként érdekes, színészként kissé nyers; a Dove sono áriát nem hallom olyan lenyűgözőnek.
Ahogy címe is mutatja, ez a darab Mozartról szól. És a csodálat a zseninek jár. Nyilván a középszerűséget nehéz csodálatra méltóan eljátszani, de mivel a nézőtéren nem Mozartok ülnek, a néző talán könnyebben azonosulhatna a szomorú másodhegedűs szerepével. Kár, hogy ezt a lehetőséget nem kapjuk meg.
Orlai Produkció, Belvárosi Színház, június 21.
