Bár azt nehéz elképzelni, hogy mi lett volna nélkülük; valószínűleg kibírhatatlan este. Így legalább a színészeket lehet nézegetni, poénjaikat várni (néha vannak), örülni egy-két megragadhatóbb pillanatnak, egy-egy karakternek (nyomokban felfedezhető, főleg Ötvösnél), netán jó szófordulatnak, gegnek (Szabó Kimmelnek, Storknak jut).
Bodzsár Márk TITÁNium-szemlés (és meglepő módon Átrium-díjas) előadása filmből ihletődött, filmesen mesél, bár a mesemondás erősen akadozik. Kemény fiúk és lányok-asszonyok lövöldözős világa valahol Budapest elit és kevésbé épületes részeiben, nem egészen világos relációkkal a magyar-kínai rendőr-maffia tengelyen. A mese - kit kell üldözni és miért - zavaros, a szavakat is nehezen érti az ember, márpedig hirtelen ránk borul egy egész, körülményes történet. Az előadás ügyetlenül lavíroz a valóság és a szürreáliák világaiban, a kettő közötti bizonytalan mezsgyén pedig nem tud megteremteni valami önálló, egyszeri, fikciós világot. A pergő fordulatok, a kiváló, mégis eljátszani való anyag nélküli színészek, a számos helyszín a kétemeletes térben valamelyest viszi az ember tekintetét, bár az előadásnak nincs színházi stílusa, nyelvezete. Ez valami bohózati vérfürdő lehetne, ha volna hozzá ereje. Leírva talán jól mutathatott, újdonságértéke is lehetett, csak épp színházzá nemigen tudott válni. Csak néhány morzsa emlékezetes: a kiválóan, flegmán lövöldöző Börcsök, a pornót hidegen próbáló Stork, a hasisért mindent odaadó lágy Ötvös, a gyönyörű rúdtánc Szabó Emíliától, Rábától pedig egy sokat látott (más előadásokból áthozott, de most is életképes) nejlonzacskós keményfiú. És vigasztalásul néhány vicces, vetített panda.
Átrium Film-Színház
