Két protokollfőnök ül egymás mellett a Radnóti színpadán: az egyik a külügyminisztérium munkatársa, Nagy Zoltán, a másik a Térey János verses regénye nyomán írt színdarab (kritikánk a darabról itt olvasható) főszereplője, Mátrai Ágoston, illetve az őt játszó Fekete Ernő. Körülöttük a szereplőgárda apraja-nagyja, Bálint András igazgató, Térey és a regényt vele közösen színpadra író Kovács Krisztina. Velük szemben a Fiatal Diplomaták Klubja által kulturálódásra sarkallt külügyesek, továbbá az egyszeri nézők, és végül mi, akiket legnagyobb meglepetésünkre „sajtókíséret” címszó alatt feltüntettek a jeles alkalomból készített, full autentikus – dombornyomásos címerrel és minden részletre kiterjedő programleírással operáló – protokollfüzetkében.
Fotó: Németh Dániel
Hamar kiderül, hogy a diplomaták nem maradéktalanul elégedettek a látottakkal: többen elmondják, hogy az igazi protokollfőnök sokkal kedvesebb, barátságosabb és nyitottabb ember, mint Mátrai, ráadásul káromkodni se szokott. Néhányan a munkájuk ábrázolását is sérelmezik. Egy fiatal külügyes lánnyal az előadás és a közönségtalálkozó közti kis szünetben volt alkalmunk beszélgetni: ő sztereotípiák gyűjteményének titulálta az előadást, és hangsúlyozta, hogy a protokollfőnök nem lát el olyan feladatokat, mint a darabban, például a látogatásokat nem ő szervezi le.
Annak viszont örült, hogy a Protokoll rávilágít az ő egyedi problémáikra, például, hogy a többéves kiküldetések tönkrevágják a kapcsolatokat, és rengeteg stresszel járnak. Azt sajnos senki sem tudta megmondani, hogy mi történt a külügyben Sólyom László ominózus komáromi hídjárásakor, mivel az általunk megkérdezett diplomaták egyike sem dolgozott azon a területen, de többek szerint hasonló lehetett a helyzet, mint az előadásban: pánikszerűen elhajított diplomáciai iratok szálltak szerteszét, és mindenki idegesen rohangált fel-alá. „Pár kritikus témánál végigfutott a hideg a hátamon. Örülök, hogy van, aki nem látta az előadást, de nem venném ki ezeket a jeleneteket” – fogalmazott Nagy Zoltán a regény írása idején aktuálpolitikai, ma már félig-meddig történelmi jelenetek kapcsán. „A külügyminisztérium nagyon kicsi intézmény, és az ilyen élmény egy életre beivódik a nézők emlékeibe – fejtegette a valódi protokollfőnök. – Ezért örültem, hogy annyira különbözött a darabban ábrázolt hivatali és magánéleti szál az én saját munkámtól és magánéletemtől, mert így senki sem fog párhuzamot keresgélni.”
A morózus diplomata lelki nyomorát versbe öntő előadás közönségtalálkozóján többségben voltak a külügyesek: úgy tűnt, őket leginkább a főnökük és a munkájuk ábrázolása izgatta. Miután sikerült tisztázni, hogy Mátrai figuráját nem Nagyról mintázták (főleg, hogy a mű megírásakor még nem is volt pozícióban), és az alkotóknak nem állt szándékukban dokumentálni a minisztériumi munkát, megnyugodtak a kedélyek, és kevés érdemi kérdés hangzott el. Fekete Ernőtől például megtudakolták, felmerült-e benne, hogy protokollfőnök legyen, illetve Nagy Zoltán gondolt-e már színészi pályára – előbbire határozott nem, utóbbira félénk „fiatalkoromban igen” volt a válasz. Egy középkorú úr a színésznőktől szerette volna megtudni, mit találnak vonzónak egy külügyesben, amire zavart csend, majd Csomós Mari és Wéber Kata a kérdést lényegében megkerülő, nagyon píszí pár mondata volt a válasz.
„Nagyon kedves este volt, de hozzám közelebb áll az olyan közönségtalálkozó, ahol mélyebb kérdésekkel foglalkozunk, például amikor a Cigányok után roma értelmiségiekkel és középiskolásokkal beszélgettünk a darabban is megjelenített problémákról” – mondta Fekete Ernő. Hozzátette: a Protokoll találkozóján egyetlen olyan kritika hangzott el, amit nagyon megjegyzett: egy úr mondta, hogy nem tud azonosulni Mátraival, és nem érti, miért mennek sorra tönkre a kapcsolatai. Bár az író akkor elmondta, hogy ez szándékos, ő színészként azon dolgozik, hogy ez a figura valamennyire közel kerüljön az emberekhez. Térey Jánost is megkérdeztük erről: „Azonosulni nem kell. Figyelni érdemes. Én nem vagyok pszichiáter, nem megoldani óhajtom a problémát, hanem megjeleníteni.”
A találkozó végén a külügy munkatársai meglepően ötletes ajándékokkal kedveskedtek az alkotóknak: az írók többek közt („nem célzásnak szánt”) protokollkalauzt, a főszereplő egy párkapcsolati tanácsadó könyvet és egy rakás eredeti külügyes mütyürt, például protokollfőnök-kitűzőt és névjegykártyákat kapott. Utóbbi nagyon tetszett Téreynek: szerinte kifejezetten megtisztelő, ha egy irodalmi figura, ráadásul az ő szereplője saját névjegyet kap – ez az el- és befogadás jele. „Szeretem, amikor nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet” – tette hozzá. Fekete Ernőben ugyanakkor azonnal felmerült a kérdés, hogy vajon mindez legális-e. Hiszen tulajdonképpen nagyon is hiteles hamisítványokat kapott, amikkel akár vissza is élhetne. Mi most mindenesetre dokumentáltuk az esetet, így ha a jövőben bárki találkozik a „Mátrai Ágoston – protokollfőnök; Külügyminisztérium; 1027 Budapest, Bem rakpart 45–47.” feliratú névjegykártyával, az tudja, hogy azt nem a színész, hanem egy kormányszerv gyártotta – e furcsa és aranyos, de nem túl maradandó este emlékére.
