„Mégsem mészároltok le bennünket?” – kiabálta Pintér Béla szinte elmondásának pillanatában híressé vált beszédében a „színháztörvény” elleni és az autonóm kultúra melletti tüntetésen tavaly decemberben. A kiszivárgott törvénytervezetet a Független Előadó-művészeti Szövetség és három színház – Radnóti, Katona, Örkény – által szervezett tüntetés napján ugyanis felpuhították: az úgynevezett független társulatok ellehetetlenítése, a Nemzeti Kulturális Alap beszántása, Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter színházigazgatókat érintő vétójoga kikerült a tervezetből. Benne maradt viszont az, hogy a színházaknak adott állami adóforintok, vagyis a színházjegyek állami támogatása mellé a kormányzatnak valamiféle beleszólás jár az egyébként önkormányzati fenntartású színházak működtetésébe is, különös tekintettel az igazgatók kinevezésének folyamatára. Hogy ez pontosan mit jelent, ma sem tudja senki. A függetlenek aggódnak, bár úgy tűnik, a legrosszabbat elkerülték: február közepén a minisztérium kiírta a nekik járó működési támogatási pályázatot, az előző évekéhez hasonló keretösszeggel. Ám a Fővárosi Önkormányzathoz tartozó 12 fővárosi teátrum különösen bizonytalan helyzetben tervezi következő évadát. Információink szerint a teljes színházügyről zajlik az egyeztetés a kormány és a főváros között, többször tárgyalt Fekete Péter kulturális államtitkár és Gy. Német Erzsébet kultúráért felelős főpolgármester-helyettes, de úgy tudjuk, Gulyás Gergely és Karácsony Gergely is személyesen egyeztetett.
Több színházi szakember, köztük Spiró György szerint a helyzet, ha nem is azonnal, de színházbezárásokhoz vezethet, emellett az ellenzéki vezetésű főváros és a kormány politikai szembenállásának leképezéseként könnyedén kétpólusúvá, állami forrásból működő „jobbossá” vs. önkormányzati pénzből működő „ellenzéki-balossá” válhat a budapesti kőszínházi szcéna. Csak a fővárosban a következő egy évben öt színház igazgatójának mandátuma jár le, köztük például Máté Gáboré és Dörner Györgyé.
Húzd!
Tárgyalási pozícióba a kormány emelte magát a viharos sebességgel átvitt színházitörvény-módosítással, amellyel bevezették a vegyes fenntartású vagy közös működtetésű színház fogalmát: az állami színház a központi költségvetésből jut a pénzéhez (ez a Nemzeti Színház), a tisztán önkormányzati színház csak az adott önkormányzattól (ilyenre nem tudunk példát), a vegyes viszont innen is, onnan is. Ebbe a kategóriába tartozik a legtöbb magyar kőszínház: 2019-ben 30 önkormányzat 49 színháza kapott jelentős összegeket, összesen 10 milliárdos tételben az Emberi Erőforrások Minisztériumától (Emmi) „települési feladatok kulturális feladatainak támogatása” jogcímen. A nemzeti minősítésű színházaknál (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged) ez színházakra bontva félmilliárd fölötti összeg, de például a Békéscsabai Jókai Színháznál is 283 millió forint.
Budapest önkormányzata külön kategória, hiszen 12 színházat tart fenn. Különböző arányban, de mindegyik kap központi állami támogatást, ez tavaly összesen mintegy 3 milliárd forint volt: 384 millió forintot kapott például a Katona, 262 milliót az Örkény, 237 milliót a Trafó, 250 milliót az Újszínház, 556 milliót a Vígszínház. A törvénymódosítás mostantól a támogatást megállapodáshoz köti: az önkormányzati színháznak kérvényeznie kell a közös működtetést, s annak szabályait a kormány és az önkormányzat közösen fekteti le. A fenntartó önkormányzatok tehát az Emmi vezetőjének szignója nélkül gyakorlatilag félig vagy egészen becsukhatják a boltot. A minisztérium megteheti, hogy az egyik önkormányzattól vétójogot kér az igazgatóválasztás folyamatában, a másiktól viszont csak éves szakmai beszámolókat. A törvény még arra sem utal, hogy a kormányzati felügyelet mértéke valamiképpen igazodna a központi forrás arányához a színházi költségvetésben (egy sajtóértesülés alapján csak 40 százalékos állami forrás fölött lenne tárgyalási kötelezettség az igazgató személyéről, de ezt azóta sem erősítette meg senki).
A törvény elleni tüntetésen nem véletlenül szólalt fel Karácsony Gergely, és beszélt arról, hogy még a magánmecenatúra beemelése mellett is küzdelmes évek jönnek. Bonyolult sakkjátszma kezdődik, amelyben az önkormányzat nyilvánvalóan defenzívába szorult már az óra indításakor: jelenleg mind a 12 színház esetében több a központi költségvetésből érkező állami pénz, mint az önkormányzati, a Bábszínház és a Kolibri költségvetéséből vállalják a legtöbbet, de még az is csak 35 százalék. (Kérdés, hogy a színházi költségvetések harmadik pillérét, a taopénzeket kiváltó, a minisztériumtól érkező ágazati támogatásra a felek hogyan tekintenek, és a minisztériumi lekérésnél biztosítják-e az összeget a tárgyalásoktól és az egyes megállapodásoktól függetlenül.)
Tavaly a 12 színház összesen közel 9 milliárdos összköltségvetésébe a főváros szűk 2 milliárdot tett bele, ezenfelül mintegy 200 milliós évközi támogatást osztott szét. A színházak költségvetésében változó mértékben van jelen: a Madáchéban 1 százalékkal (az állam 7 százalékéval szemben), a Vígében 22 százalékkal (állami: 30 százalék), a Katonáéban 18 százalékkal (állami: 45 százalék), az Örkényében 27 százalékkal (állami: 40 százalék), a Radnótiéban 30 százalékkal (állami: 47 százalék), a József Attiláéban 15 százalékkal (állami: 42 százalék), az Újszínházéban 25 százalékkal (állami: 53 százalék). Ha a fővárosnak az a célja, hogy mindegyik színháza a pénzénél maradjon, akkor valamilyen mértékben be kell engednie a működtetésbe a kormányt. Ha viszont azt akarja, hogy a színházai az eddigi struktúrában, a működtetést tekintve az államtól függetlenül működjenek – és biztosan a főváros döntsön továbbra is az igazgatókról –, akkor valahonnan máshonnan kell kipótolnia a 3 milliárdos állami tételt. Vagy a színházak között átcsoportosításba kezd: egyes színházakat „kimentenek”, másokat átadnak állami fenntartásba. Ezzel az önkormányzat megvédhetné egyes fővárosi színházak autonómiáját, és a kormány is meg tudná menteni a Tarlós idején kinevezett, számára kedves igazgatókat. Maga Gy. Németh Erzsébet is azt nyilatkozta korábban, hogy a főváros kész átvállalni bizonyos színházak fenntartását, és bár egy későbbi ATV-s beszélgetésben hárította a színházak elosztásának ötletét, egy megjegyzése mégis ebbe az irányba mutatott. „Nem mi vagyunk azok, akik fel akarnak címkézni egyes színházakat” – mondta.
Ereszd!
A sajtóban keringő „megoldás” a következő: a Katonát, a Radnótit és az Örkényt megmentené a főváros (ez a három színház szervezte a tüntetést), míg a Nemcsák Károly vezette József Attilát, a Kálomista Gábor vezette Tháliát és Dörner György Újszínházát (a három köztudottan kormányközeli igazgató vezette színház) átadná a minisztériumnak, a többi pedig maradna vegyes fenntartásban. Ha Karácsonyék kivonulnak a három „jobbos” színház fenntartásából, és az igazgatói kinevezéseket átengedik a kormánynak, azzal a mai számok alapján mintegy 240 millió forintot tarthatnak meg. Mivel a Katona, a Radnóti és az Örkény fenntartásába majdnem
900 millió forint áramlik a központi költségvetésből (a taót helyettesítő támogatást továbbra is külön kezeljük), akkor is mintegy 660 milliót kellene máshonnan átcsoportosítania a fővárosnak a 3 színház költségvetésébe, hogy biztosítsa autonóm és csorbítatlan működésüket. Három színház elengedése mellett is ennyibe kerül az, hogy a főváros az államtól függetlenül dönthessen Máté Gábor és Kováts Adél székéről. Egyébként könnyen elképzelhető, hogy a Népszava értesülése a hármas cseréről jobban tükrözi a kormányzati szándékot, mint a tárgyalások aktuális állapotát; a főváros pozíciója védelmében nem szivárogtat.
A szóban forgó hat színház közül háromban idén esedékes a pályáztatási és kiválasztási folyamat, ugyanis lejár az igazgató mandátuma 2021 februárjában: Nemcsák Károlyé a József Attilában, Kováts Adélé a Radnótiban és Máté Gáboré a Katonában. Máté Gábor és a Katona esete szimbolikus jelentőségű lehet, a kormányzati kommunikáció a Katonában kirobbant Gothár-ügyet használta fel a törvénymódosítás legitimálására, maga a törvényszöveg is utal erre. Arról persze senki sem beszélt még, hogy a vegyes fenntartás és az igazgató „közös” kinevezése pontosan hogyan és miért vezetne a zaklatásos esetek megelőzéséhez.
Úgy tudjuk, a főváros megosztott abban a kérdésben, hogy engedhetnek-e a kormányzati nyomásnak a színházcserével. Érdemes-e egyezkedni, vagy inkább a jelenlegi színház-finanszírozási struktúra mellett hitet téve a saját feltételeikhez ragaszkodjanak? Például ahhoz, hogy 50 százalék állami forrás alatt semmilyen beleszólás nem jár, az államnak kötelessége a színházjegyeket támogatni, és ha ezek után a kormány nem ad annyi pénzt, mint eddig, akkor az elmaradó előadásokért Orbánék lesznek a felelősek.
Jelenleg két színházban zajlik igazgatói pályáztatás: a 2002 óta Bán Teodóra vezette Városmajori és Margitszigeti Szabadtéri Színpadot működtető Szabad Tér Színház második fordulójában hárman vannak versenyben, miután a Fővárosi Közgyűlés tavaly visszadobta az akkor egyedüli jelentkező Bán pályázatát. Karácsonyék strukturális okokra hivatkoztak, mondván, túlságosan össze van nőve a Szabad Tér Színház és a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ, ezért új profil kell a színháznak, Bán és a kormánysajtó politikai szándékot emlegetett. A február végi közgyűlés választ a három jelentkező – Bán mellett Somogyi Szilárd rendező Hegedűs D. Gézával közösen, valamint egy neve elhallgatását kérő színházi ember – közül. A döntést szakmai bírálóbizottsági meghallgatás és véleményalkotás előzi meg, a kuratóriumban viszont többségben vannak a minisztériumi delegáltak – Gy. Németh megfogalmazásában: „fideszes kultúrharcosok” –, köztük Ókovács Szilveszter Operaház-igazgató, Fülöp Péter, az Emmi művészeti, közművelődési és közgyűjteményi ügyekért felelős helyettes államtitkára, egyben a kaposvári színház menedzser igazgatója, illetve Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója.
A Vígszínház vezetésére Eszenyi Enikő mellett Rudolf Péter színész-rendező és Csányi János, a hajdani Bárka alapítója pályázik, az igazgató személyéről ugyanúgy a Fővárosi Közgyűlés dönt majd, egy még ismeretlen összetételű szakmai bizottság véleményének megismerése után. Többeket éppen a politikai turbulencia tart vissza a pályázástól, Csáki Judit színikritikus azt írta egy cikkében, hogy „három emberről tudok, aki azért nem adja be a pályázatát a Vígszínház igazgatói posztjára, mert ilyen körülmények között épp az elbírálás szakmaiságát nem látja biztosítottnak”.
Forrásaink abban egyetértettek, hogy a törvény következményeként a fővárosi színházak sorsáról nem szakmai érvek alapján, hanem alkucsomagok részeként döntenek a politikusok. Abban március elejéig mindenképpen dűlőre kell jutni, hogy egyáltalán mely színházak kérvényeznek az államtól vegyes fenntartást.
