ZSINÓRPADLÁS - Betiltott előadások

Függöny le!

Színház

Ledér operett, a hadviselés érdekeit fenyegető erkölcsrajz, cionista musical és hollywoodi vonaglásokat idéző táncjáték: betiltott előadások a múlt századi magyar színháztörténetből.

A színház veszélyes üzem, ahol nemcsak a bukás vagy a zsinórpadlásról lehulló tárgyak jelentenek fokozott kockázatot, de időről időre az államhatalom tiltó beavatkozásai is. A 20. századi magyar színházban az ilyesmihez néha elég volt némi nyílt színi pőreség vagy más sikamlósság, de többnyire azért a bornírt (világ)történelem is közrejátszott abban, hogy néhány estére, hosszú évekre vagy éppenséggel végleg eltűnjön egy betiltott előadás a színpadról.

A század első két évtizedében döntően a polgári erkölcs és közszemérem megóvása, valamint a hazai és szövetséges fejedelmi személyek tekintélyének védelme kínált a legtöbbször okot vagy ürügyet a felsőbb hatóságok számára. Az ilyesmi alapvetően rendőri ügynek számított, így Budapesten első körben a rendőrfőkapitány tilthatott be színielőadásokat az 1881. évi XXI. törvénycikk 2. szakaszának „a béke és a közrend fenntartásáról” szóló passzusára hivatkozva. Így tett például Boda Dezső főkapitány 1912-ben, kevéssel a bemutató után végképp megszakítva Arthur Schnitzler társadalmi szatírája, a Körbe-körbe hazai előadásait. „Körbe-körbe… az utca lánya kézen fogja a katonát, a katona a szobalányt, a szobalány a fiatal urat… körbe-körbe… a színésznő a grófot és végül a gróf – körbe-körbe – az utca lányát. […] Néhány napig zavartalanul folyt a különös és graciózus, felderítő és elszomorító játék, amikor ma váratlanul új játszó jelentkezett. A katona és a szobalány, a gróf és a színésznő közé nehéz csizmában odatoppan a rendőr – ő is játszani akar. Körbe-körbe… mit akar játszani a rendőr? A rendőr betiltást akar játszani.” Az előadással rokonszenvező hírlap, Az Újság így kapcsolta össze a darab tárgyát és a rendőri beavatkozás tényét, mely utóbbi intézkedés nemcsak csődbe juttatta a merész drámát a műsorára tűző Új Színpadot, de figyelemreméltóan tartósnak is bizonyult, hiszen még 1926-ban is erre hivatkozva akadályozták meg a Körbe-körbe új bemutatóját.

A felséges és fenséges személyek tekintélyének oltalmazása ennél is érzékenyebb, és rá­adásul kínosan vitatható hivatkozási alappá válhatott, amint egy-egy betiltás híre a nyilvánosság elé került. Különösen a „boldog békeidők” múltával, amit jól példáz Bródy Sándor A szerető című drámájának színháztörténeti emlékű 1917-es esete a Magyar Színházban.
A regényes színmű és erkölcsrajz ugyanis félreismerhetetlenül azt a két évvel korábbi véres szerelmi tragédiát idézte, amely Kóburg Lipót herceg és egy bizonyos Rybicka kisasszony között Bécsben lezajlott. Nem meglepő hát, hogy a fővárosi rendőrség feje még a bemutató megtartása előtt közbelépett:

„A darab egyik színpadi próbáját megtekintvén, arról szereztem meggyőződést, hogy a szóbanforgó darab nyilvános előadása esetén alkalmas arra, hogy egy velünk szövetséges viszonyban álló uralkodóháznak, illetőleg az uralkodóház egyik tagjának tekintélyét a nyilvánosság előtt leszállítsa; az uralkodóház jóhírnevét kedvezőtlen világításba helyezze és ezen nyilvánvaló sérelem következményeképpen a hadviselés érdekeit is veszélyeztesse. […] »A szerető« című darab nyilvános előadását betiltom és figyelmeztetem Beöthy László igazgatót, hogy a darab előadását szükség esetén karhatalommal is meg fogom akadályozni.”

Csakhogy a rendőrfőkapitány nem számolt a sajtóval, az idők változásával, s tán még kevésbé Beöthy László kiterjedt kapcsolataival. A nagy színházcsináló ugyanis nemcsak egy képviselői interpelláció elhangzását tudta kieszközölni, de a belügyminiszternél vizitelve elérte a betiltó határozat felülbírálását is. Igaz, a megszólítások, címek és rangok túlontúl nyílt utalásait el kellett homályosítani, no meg „egyes jeleneteket átformálni, simítani, elhagyni”, de így legalább a zajos sikerű bemutatóra az eredetileg tervezett időpontban sor kerülhetett. Pár évvel korábban ugyanitt mindez jóval kisebb hírveréssel zajlott volna: Bíró Lajos hasonló témájú Sárga liliomának szereplői 1912-ben néhány előadás után az ügyelői tábláról értesültek arról, hogy a jövőben a „fenséged” megszólítást „kegyelmességed”-re kell cserélniük.

 

Intim testtájékok

Az „ábrázoló művészet szabadsága” azután a húszas-harmincas években újra a sikamlóssággal kockáztatta meg leggyakrabban a betiltás veszélyét. Ilyen volt például a Fifi című francia operett 1922-es bemutatója, amelyen is nem csupán az ifjú Honthy Hannát fedezhette fel végérvényesen a pesti közönség, de egyúttal fedetlenül láthatott néhány intim testtájékot is. A hatósági közbelépés nyomában az előadási engedély visszaszerzése értelemszerűen a jelmezek érdemi növelése, illetve vastagítása árán vált lehetségessé.

Az említett operett magyar szövegét Heltai Jenő írta, s ő úgy is mint a Színpadi Szerzők Egyesületének nagy élet- és színházismerettel megáldott elnöke pár évvel később ekképp határozta meg az ilyesfajta pikáns mulatságok hazai színre állításának titkát: „Ezekre a színdarabokra nézve kialakult egy bizonyos színpadi gyakorlat. A színigazgatók ennek a kialakult gyakorlatnak, ízlésüknek és tapasztalataiknak segítségével ma már feltétlenül meg tudják ítélni, hol van az a határ, ameddig el szabad menniök.”

Ez a határ persze sosem volt teljesen egy­értelmű, amit jól jelez, hogy 1927-ben egy operettszínházi produkciót, a Finom kis lakás című francia bohózatot 14 előadás után teljesen és véglegesen betiltottak, s hogy egy évvel később az Andrássy úti Színházban éppenséggel egy Heltai-operettet, a Szirmai Albert zenéjével ékes Enyém az első csókot is betiltották: igaz, ez utóbbi esetben a belügyminiszter pár nap múltán megmásította a főkapitányi döntést. 1927-től amúgy már egy újabb rendelkezés is fokozta a közbelépés erélyét: az úgynevezett erkölcsvédelmi rendelet, amely a színpadi szabadosságoktól a strandolók ruházatáig roppant széles körben kínált beavatkozási lehetőséget a rendőri hatóságok számára.

A második világháború, pontosabban 1949 után a színházi előadások már vajmi ritkán váltak rendőri betiltás (és pláne azt vitató sajtópolémia) tárgyává. Ez annál is kevésbé meglepő, mivel az államszocialista színházpolitika alapértelmezetten már a bemutatóig, sőt a próbafolyamatig sem engedett eljutni olyan darabokat, amelyeket utóbb betilthatott volna. Viszont a hatalomátvétel éveiben még számos olyan művel és produkcióval kellett foglalkozniuk, amely korábbról szerzett jogán szerepelt a színházak műsorán. A legtöbbször tárgyalt ilyen, repertoártisztító akció Madách Tragédiájához kapcsolódott, ám valami egészen hasonló történt Bartók Béla amúgy is zaklatott előadás-történetű táncjátékával,
A csodálatos mandarinnal is. Rendőri beavatkozás helyett, ám nem kevésbé brutális módon e mű operaházi szériáját egy 1950-es Szabad Nép-cikk szakította meg több mint fél évtizedre. Révai József Népművelési Minisztériumának államtitkára – az utóbb a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottjaként 1957-ben a börtönben gyanús körülmények között elhunyt –, Losonczy Géza ugyanis félreérthetetlen tenorban és váltig többes szám első személyben fogalmazva üzent Tóth Aladár operaigazgatónak Az Operaház legyen a népé! című írásával: „Kritikusan állunk szemben az Operaház műsorpolitikájával abban a tekintetben, hogy nem helyeseljük Bartók Béla színpadi műveinek – különösen a »Csodálatos mandarin« című művének – túlságosan gyakori előadását az Operaház színpadán. […] Mondanivalója lényegében nem egyéb, mint a pőre és minden nemes szerelemtől távol álló szekszualitás (sic!) ezer akadályon áttörő győzelme. Ezt a mondanivalót támasztja alá a hollywoodi filmek vonaglásaira emlékeztető koreográfia. E mellett az egész mű tele van a polgári hanyatlásra annyira jellemző homályos szimbolizmussal.”

 

Proletárforradalom

Az ötvenes évek első felében Németh László Galileijének megkezdett, majd többször is megakasztott nemzeti színházi próbafolyamata meg újraíratása kis túlzással akár a betiltás hagyományosabb, mondhatni, polgári gyakorlatának továbbélését jelezhette – a színházi és irodalmi félnyilvánosságban persze így is komoly irritáló hatást kiváltva. Ezt a praxist utóbb a Kádár-korszak színházi élete is ismerte: magyar és külföldi darabok műsortervbe iktatásával, majd utóbb hatalmi szó által félbeszakított próbáival, s mindehhez színesítő mozzanatként olykor a hazánkban vendégeskedő nyugati szerző számára megrendezett látszatpróbák is hozzátartoztak. A kultúrpolitika által módszeresen késleltetett bemutatók legismertebb példája nyilvánvalóan a Pisti a vérzivatarban volt, hiszen annak évtizedhosszat akadályozott premierjét 1979-ben végül Örkény István, a szerző és Várkonyi Zoltán, az igazgató-rendező is éppen csak megérte.

Ám olyan színházi előadás a konszolidált Kádár-korban már kevés volt, amely az engedélyeztetések során átjutva, immár a bemutató után vált tiltottá. Akadt azért ilyen is, még ha a tiltás csendesen, szinte már némán is történt. Például és kiválólag ez a sors lett az osztályrésze a Hegedűs a háztetőn operettszínházi produkciójának, amely 1973 februárjától 75 előadásos sikersorozatot teljesített – majd szőrén-szálán eltűnt a Nagymező utcai repertoárról. Nem számított Bessenyei Ferenc diadalmas Tevje-alakítása, sem Vámos László rendező taktikus előzetes nyilatkozata („Egyetemesen humanista, költői mű ez, amely többek között a proletárforradalom szükségességét hirdeti.”), a 74/75-ös évadban már nem játszották a Hegedűst. A felsőbb döntés nagyobbára hiányzó nyomait kutatva, a témát a Színház folyóiratban feldolgozó Szabó István logikus következtetése szerint (melyet példás mértéktartással találgatásnak jelez) az 1973. októberi újabb arab–izraeli háború szolgálhatott ok gyanánt. Ugyancsak ő közölte írása mellett azt a hivatali feljegyzést is, amely a Magyar Színházművészeti Szövetség 1974. szeptemberi elnökségi üléséről beszámolva, Kazimir Károly főtitkár magatartását kárhoztatta: „…teljesen váratlanul – kérdését Malonyai Dezsőnek, a Kulturális Minisztérium színházi főosztályvezetőjének címezve – tájékoztatást kért a Hegedűs a háztetőn című darab »betiltásáról«, ami – megjegyzése szerint – élénken foglalkoztatja a színházi s a színházlátogató közvéleményt.”

Az „egyoldalú” és „ellenséges színezetet öltő” vitában még az is szóba került, hogy ez a döntés párhuzamba állítható a Hegedűs a háztetőn chilei (Pinochet-junta általi) betiltásával. A széles nyilvánosság előtt ilyesmiről persze szó sem eshetett, a közönségnek pedig be kellett érnie a legfeljebb sorok közötti tájékoztatással, valamint Bessenyei Ferenc ekkortól kezdve elmaradhatatlan esztrádszáma, a Ha én gazdag lennék kismillió előadásával. Így aztán hipp-hopp el is telt tíz esztendő, hogy 1985-ben azután végre csak visszatérjen az Operettszínház színpadára a zsidó tejesember története.

 

Neked ajánljuk