Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. október 10-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Építésztervező művészként végeztél. Mikor és miért kezdtek el érdekelni a terek, a látványvilág?
Izsák Lili: Apukám, Izsák József festőművész volt, és egy nagy műteremlakásban nőttem fel. A téli műteremben volt a nappalink, a galérián a könyvtárunk és a konyhánk. Az iskolai szünetek egy részét alkotóházakban töltöttük, Szigligeten, Zsennyén. Egyszóval a terek, amelyek körülvettek, nem voltak átlagosnak mondhatók. Sokat utaztunk, kiállításokra jártunk. Az építészetet azért választottam, mert azt éreztem, hogy ez egy polihisztor szakma, amely folyamatosan reagál a környezetére. Ez érdekelt benne a legjobban. A díszlettervezés vicces módon sokáig nem érdekelt, mert itthon legtöbb esetben múzeumszerűnek láttam az előadások esztétikáját. Aztán jött a Krétakör. Utána meg a külföldi színház élményeim. Akkor megértettem, hogy ezt lehet máshogyan is csinálni.
MN: Milyen terek inspirálnak téged leginkább a színpadon kívül?
IL: Bármi tud inspirálni. Egy épület, egy installáció, egy táj vagy ezeknek az egymáshoz való viszonya. Vagy ahogyan az ember bánik a térrel, ahogyan nyomot hagy rajta. Egy Ólafur Elíasson-installáció ugyanúgy triggerel, mint az a kupleráj, ahogyan Budapest sok része kinéz. Tehát a legminőségibb igényesség és a legidegesítőbb értékherdálás, igénytelenség is. Nyilván mindegyik mást indít be bennem, máshogyan, de inspirál.
MN: Mekkora alkotói szabadsága lehet egy díszlettervezőnek, ha elsősorban a rendező koncepciója alapján kell elindulnia?
IL: Az alkotói szabadság nem feltétlenül ellentéte az alkalmazott művészetnek. Nem attól leszek alkotóként autonóm, ha képzőművészetként tekintek a munkámra, nem pedig alkalmazott műfajként. Nekem egy jó előadáshoz elengedhetetlen az értelmes koncepció vagy szándék. Tudnom kell, hogy akivel vagy akinek dolgozom, miért akarja megrendezni az adott darabot, mit akar vele közölni, kit akar vele megszólítani. Itt indul az én munkám. És ideális esetben ez ettől a ponttól műhelymunka. Ami azt jelenti, hogy ha van egy erős gondolat vagy világos szándék, akkor mind azért dolgozunk, hogy ez létrejöjjön. A saját szakterületemhez nyilván jobban értek, mint a rendezők, és az a dolgom, hogy a díszlettel, térrel, jelmezzel egy olyan világot hozzak létre, amelyben az adott előadás működni tud.
MN: Szerinted ma, amikor ekkora szerepe van a vizualitásnak minden téren, változott-e a szerepe a színházi díszletnek, látványvilágnak?
IL: Inkább a jellege változott. Annyi vizuális inger ér minket egy nap, amennyi még sohasem. Nem tudom, mikor fog kidurranni ez a lufi, de egyelőre a Netflix, az Instagram, a Pinterest határozzák meg a napi kép- vagy mozgóképdivatot. Van ennek előnye is, mert valamennyire kinyílt a világ – például nem kell elmennem a Gropius Bauba, ha látni akarok egy Kuszama-installációt –, viszont algoritmusok határozzák meg, hogy mit látok nap mint nap. De az biztos, hogy míg pár éve a letisztultság volt a meghatározó irány, most az óriási, hatásvadász látványok uralkodnak. Ezt a legtöbbször élvezem, de csak akkor, ha értelmesen használják. Néha azért jólesik elengedni ezt a nagy alkotási vágyat, és semmit tervezni.
MN: Másfajta kreatív munkát, tervezést igényel, ha jelmezről és mást, ha díszletről kell gondolkodnod?
IL: Alapvetően nem. Persze, ha arra gondolsz, hogy amikor jelmezt tervezek, a színészt látom-e magam előtt, akkor igen. De kreativitás szempontjából teljesen mindegy, hogy egy tárgyat, egy épületet vagy egy jelmezt tervezek. Engem mindig a gondolat érdekel benne a legjobban.
MN: Sokféle rendezővel dolgoztál már együtt, legutóbbi munkád a Budaörsi Latinovits Színházban A vágy villamosa Ördög Tamással, de dolgoztál opera-előadásokban is, például Almási-Tóth Andrással, de Ascherrel vagy Mácsaival is. Van, akivel úgy érzed, hogy szakmailag nagyon erős párost alkottok?
IL: Vannak, többen is. Ez egyébként nagyon szerencsés helyzet, mert azon kívül, hogy együtt fejlődik a tervező és a rendező és a közös formanyelvük, van egy bizalmi helyzet, amiben ér hibázni. Nem szerződtetnek már társulati tagként tervezőket, amióta én a szakmában vagyok, ilyen nincs. És ez egyfajta szövetség, amelyben van lehetőséged kipróbálni dolgokat, mert ha nem sikerül, akkor sem szűnik meg a munkakapcsolat. Egyébként ideális esetben ez nem egy kétszemélyes dolog, hanem van egy alkotói team, amelyben rendező, díszlet- és jelmeztervező, fénytervező, médiadesigner, zeneszerző, koreográfus együtt dolgozik. Én ezt szeretem a legjobban.
MN: Előfordulhat olyan, hogy éppen ehhez vagy ahhoz a koncepcióhoz nincs nagyon ötleted?
IL: Ha van koncepció, akkor ritkán fordul elő, hogy nincs rá ötletem. Ez a munkám része, hogy megtaláljam az engem inspiráló dolgokat. Kiállításokat, filmeket, fotókat, klipeket nézzek. Vagy olvasok. Ezt nevezhetjük gyűjtésnek is. De ezt akkor is csinálom, amikor nem egy konkrét munkához keresek valamit. Tehát mindig vannak olyan témák, képek a fejemben, amelyek érdekelnek. Inkább az szokott probléma lenni, ha nincs koncepció. Akkor nehezebben kapcsolódom. Ilyenkor az ember hajlamos sablonokhoz nyúlni. Persze, ezt a nézők nem mindig látják a végeredményen.
MN: Számos díjjal elismerték már a munkásságodat. Az idén is jelölt voltál a Színikritikusok Díjának legjobb díszlet díjára a Katona EMBTRAG díszletéért, illetve tavaly is nyertes voltál a legjobb jelmez kategóriában az Örkény Színház The Black Rider kosztümjeivel. Fontos a visszaigazolás számodra a hazai szakmából?
IL: Persze. Egy olyan országban élek, ahol a kultúrát valami liberális allűrnek tartják. Felesleges pénzkidobásnak. Minden visszajelzés, amely akár a nézőktől, akár a kritikusoktól jön, és megerősít abban, hogy még van értelme, nem hibás döntés maradni, az nagyon jólesik.
