Interjú

„A színház nem úgy működik jól, ha a félelem működteti”

Láng Annamária színész

Színház

Ősztől az osztrák nemzeti színház, a bécsi Burgtheater tagja, ahol már a második bemutatójára készül. A német nyelvű játék kihívásairól, a Burgra jellemző „akolhidegről” és a színházon belüli zaklatások kivizsgálásáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mióta játszik németül is?

Láng Annamária: Bodó Viktor rendezésében játszottam először németül Berlinben és Kölnben. Nagyon rég volt, az viszont nyolc éve történt meg velem először, hogy nem magyar rendezővel és hazai csapattal mentem ki játszani, hanem egyedül, de akkor még nem kellett németül beszélnem színpadon. Nemzetközi produkció volt, mindenki az anyanyelvén szólalt meg benne. A némettudásomat főleg a külföldi munkák során szedtem magamra, illetve a krétakörös időkben együtt éltem Tilo Wernerrel (a Schilling Árpád vezette társulat tagja volt, akárcsak L. A. – a szerk.), ő sokat beszélt hozzám németül. Szerencsém volt, hogy tőle, egy anyanyelvűtől tanultam a nyelvet, és nem iskolában.

MN: A Burgtheater közönsége mit érzékel a szövegmondásából? Magyarnak, kelet-európainak vagy echte osztráknak, netán németnek gondolják?

LA: Azt érzik, hogy nem vagyok német. Valamit az alkatból vagy az arcból gondolhatnak, de hogy honnan jövök, azt nem tudják.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A kiejtése leplezi le, vagy olykor esetleg „der” helyett „die”-t mond?

LA: Ezek együtt. A der-die-das rettenetesen nehéz, a szövegeimnél még mindig gondot okoz, hogy épp jót mondok-e. Elég jól állok a névelőkkel, de távolról sem százszázalékosan. Ezenkívül van egy erős akcentusom, bizonyos hangzókat eleve nem tudok úgy kimondani, mint egy német. „R”-eket, „t”-ket, „d”-ket, a különös „h”-jukat. Dolgozom ezeken, van egy nyelvi coach a színház alkalmazásában, ő segít. Szorgalmasan jegyzetel, felírja az elhibázott hangjaimat. Sokkolt is, amikor először átmentünk a margaritás szövegemen: minden egyes szónál megállt. Pár nappal voltunk csak A Mester és Margarita bemutatója előtt.

Addig azt hittem, jól lehet érteni engem, de aztán szóltak, hogy nem. Akkor jött a coach, és minden szón átmentünk. Fél óra után sírtam el magam először, hogy ez így, négy nappal a bemutató előtt nem fog menni. Volt egy kis összeomlás, de felkeltem belőle, és csináltuk tovább. Ha a coach épp nincs, az asszisztenst vagy a hangosítókat kérem meg, hogy szóljanak, ha egy hang félremegy.

MN: Melyek azok a rettegett német szavak, amelyeket nem lenne szabad beleírni egy darabba, mert egy nem anyanyelvi németnek lehetetlen kimondania?

LA: Nagyon küzdök az „elítélt” szóval: Verurteilten. A harmadik hangzó rögtön egy „r”, amelyet nem ejtünk, utána viszont nagyon hangsúlyosan kell ejteni egy „u”-t. A monológomban ez a negyedik szó, mindig rettegek tőle. Ha a nézők elveszítik ezt a szót, nagy bajban vagyok, mert nem fogják tudni, miről van szó.

MN: Játszott egy rövid ideig a Vígszínházban. Ez a tapasztalat valamennyire felkészítette, milyen egy nagy kőszínházban létezni?

LA: Nem tudtam, hogy ez a tapasztalat egyszer még milyen jól fog jönni nekem. Egyrészt nem azt várom ettől a nagy intézménytől, amit egy kisebb társulatban megszoktam. Jobban értem egy ekkora hely mechanizmusát. A Burgban négy játszóhelyet kell megtölteni, 72 színésznek kell munkát adni. Ebben kell megtalálni az én helyemet is. Dolgozni kell, nincs akolmeleg. Kimondottan hideg van, mindenféle értelemben. Akolhideg.

MN: Mit jelent ez az akolhideg?

LA: Sosem féltem a pályán, de most valami furát éreztem a Burgban. Megvolt a bemutató, és nem jött a vezetőség részéről direkt visszajelzés. Aztán rájöttem, ez azért van, mert nem érzik dolguknak, hogy visszajelzést adjanak. Ők akkor adták meg a jelzést, amikor leszerződtettek, onnantól kezdve felnőttként kezelnek, és nem feltételezik, hogy szükségem van a simogatásukra. Nem fogják megadni, ezt megértettem. Az elvárás az, hogy mindenki csinálja a dolgát. Az itthoni közeg sokkal vállveregetőbb, állandóan adjuk egymásnak a visszajelzést – és persze várjuk is. Ki szeret, ki nem szeret, és ha szeret, szeret-e a jövőben is? Ezeken rágódunk állandóan. Most azt tanulom, milyen, amikor ez nincs.

MN: Be tudott kapcsolódni a Burgban a színfalak mögötti életbe, a büfébeli beszélgetésekbe?

LA: Már csak azért sem tudok a kinti színházi életbe bekapcsolódni, mert nem költöztem oda. Ha végzek a próbával, megyek haza. Kényelmesebb, hogy nem kell tudnom bizonyos dolgokról.

MN: Technikában, kényelemben, jelmezben-díszletben milyen lényeges különbségek vannak egy pesti kőszínház és a Burgtheater között?

LA: Elmondhatatlan a különbség felszereltségben. A legnagyobb különbségnek a próbahely ügyét látom, Magyarországon ez egyáltalán nincs megoldva. Itthon a műszak állandóan bont-épít, bont-épít, így kell valahogy megtalálni azokat az időbeli lyukakat, amikor próbálni is lehet a színpadon. A Burgnak van egy hatalmas próbaterem-komplexuma, ott próbálunk, de a város egyéb pontjain is vannak próbahelyek. Kábé két héttel a bemutató előtt megyünk csak át a színházba. A próbahelyen fel van építve a kész díszlet. Eszméletlen a felhozatal a próbaruháktól kezdve a sminkrészlegig, technikailag-műszakilag minden klappol, mindenre van ember. Nem tudsz olyat kérni, ami ne lenne másnap ott.

MN: Egzisztenciálisan mit jelent bécsi társulati tagnak lenni? Egy Burg-színész eléri az osztrák középosztály szintjét?

LA: Az ottani keresetekkel nem vagyok tisztában, és azt is tudom, a Burgnak volt már ennél sokkal fényesebb időszaka is, amikor nem tudtál annyit kérni, hogy ne fizették volna ki. Sőt, állítólag még rá is kínáltak. Ez ma nincs így, de kényelmesen megélek a színházi fizetésemből, nagyon kényelmesen. Ehhez tartozik, hogy két lakást kell fenntartanom; Budapesten élek, így amikor próbálok, Bécsben kell bérelnem lakást. Nagyon sokat vagyok úton, ez is tetemes költség, amit én állok. De ez mind belefér. És az is, hogy nem kell évente öt bemutatót csinálnom, hanem csak kettőt. Ez így rendben van.

MN: A Mester és Margarita után mi lesz a szezonbeli második premierje?

LA: Egy horvát rendező előadásában fogok szerepelni, aki nagyon izgalmas figurának számít: Oliver Frljićnek hívják, és provokatív, politikai színházat csinál. Nagy vihart kavar, sokan bántják is Horvátországban. Németországban eddig még nem ütötte ki a biztosítékot, ott máshol van az ingerküszöb, de Lengyelországban tanúja voltam annak, mert épp ugyanabban a színházban dolgoztam, hogy micsoda botrány keveredett az előadásából, amely a lengyel katolikus egyházat bírálta.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

Rendszeresen láttam, hogy az emberek a színészek és a rendező lelki üdvéért imádkoznak az előtérben. Láttam a rendőri védelmet és a rettegő színészeket. Soha nem fogunk már többé munkát kapni – ez volt ebben a nem is alaptalan rettegésben. Na, azt az előadást Frljić rendezte, most vele fogok dolgozni. Kíváncsi vagyok, Ausztriában mit tud elérni.

MN: Elképzelhetőnek tartana egy ilyen provokatív előadást egy államilag-önkormányzatilag finanszírozott hazai színház színpadán is?

LA: Legutóbb akkor tapasztaltam hasonlót, amikor a Krétakörrel játszottuk a Hazámhazám című előadást. Dobáltak minket olajos hallal, paradicsommal.

MN: Az azért nem ma volt (2002-ben mutatták be a produkciót – a szerk.). A budapesti kőszínházak darabválasztása ma mintha a biztonsági játékra, az óvatosságra való törekvést tükrözné.

LA: Ez már valóban nagyon rég volt, azóta ilyenről nem tudok. Talán a Katonában A bajnok, Pintér Béla rendezése verte ki hasonló módon a biztosítékot. Én is érzem az óvatosságot. Persze Shakespeare-en keresztül is ki lehet mondani dolgokat, de mintha ez is sokszor fölösleges óvatoskodásba fulladna. Mintha nem nagyon lenne igény a dolgok kimondására.

MN: Schilling Árpád, akivel rengeteget dolgozott, nagyon határozott kritikát fogalmazott meg a budapesti kőszínházak vezetőivel szemben (lásd Magyar Narancs, augusztus 22.), például az ügyben, ahogy a kulturális tao megszüntetése kapcsán meghunyászkodtak.

LA: Nem vagyok egy politikus alkat, de például pont az alapján választottak ki a Frljić-tyel való közös munkára, hogy megnézték, milyen darabokban játszottam eddig. Így kerültem ebbe az előadásba, amelyik valószínűleg nagyon erősen politizálni fog. Persze én is érzékelem azt az ügyeskedést, ami itthon, a szakmában folyik, hogy jaj, csak ne sértsünk meg senkit, jaj, maradjunk jó pozícióban, amennyire csak lehet.

Bevallom, nagyon nehéz ebbe az óvatoskodásba belekötni, mert mindenki félti a munkáját, az egzisztenciáját. Ez teljesen érthető. Csak közben meg a színház nem úgy működik jól, ha a félelem működteti. A színház mégiscsak arra való, hogy mi, udvari bolondok kimondhassuk, amit a király színe előtt sokan nem mernek. Erről is szól a színészet, egyfajta őrületről, nem véletlen, hogy nem a nézők játszanak a színpadon, hanem mi. Nem baj, ha most engem hülyének fognak nézni, nem baj, ha utálni fognak, vagy netán azt gondolják, megbolondultam.

MN: Van a Burgnak protokollja arra, hogyan kezelje, ha a falai közt zaklatás ér valakit?

LA: Eszméletlenül szigorú szabályok vannak erre vonatkozólag. Amikor leszerződtem, mint mindenkinek, nekem is alá kellett írnom egy felelősségvállalási nyilatkozatot, ami arról szól, hogy miként bánunk egymással, onnantól kezdve hogy belépünk a színház kapuján. Senki semmiféle megkülönböztetést nem érezhet. És ezt rettenetesen komolyan veszik. Ahogy a megkülönböztetésre példát látnak, azonnal jön egy bizottság, és kivizsgálja azt.

Az első próbaidőszakomban rögtön volt is egy ilyen eset. Az egyik színésznő úgy érezte, hogy használják, hogy egy olyan nőképet kell ábrázolnia a színpadon, amivel ő nem tud egyetérteni. Nem szeretné így ábrázolni, nem szeretne vetkőzni. Nagyon komoly következménye volt ennek. Kiszállt a produkcióból, és onnan kezdve minden próbán ült egy megfigyelő, és azt nézte, történik-e bármi olyasmi, ami a szabályokba ütközik.

MN: Hogyan élte ezt meg?

LA: Számomra ez sokkoló volt, nagyon más kultúrából jövök. De elfogadtam, hogy ez itt így működik. Én sokkal több határon túlmennék – nekem ez még beleférne, nekik már nem. Az első reakcióm az volt, hogy ez hisztéria, vagy ez valami másról szól. Ahogy teltek a napok, próbáltam megérteni, hogy mindez miből jöhet, mi lehet a kollégám háttere, aki egyébként egy harmadik országból jött. Így utólag nagyon hasznosnak látom, hogy ilyen szinten konfrontálódnak kultúrák egymással.

MN: Van a Burgban egy külön az ilyen esetekkel foglalkozó személy, akihez fordulni lehet, ha az embert zaklatás éri?

LA: Külön szakemberek vannak erre, az egyenlő bánásmód a területük. Hozzájuk lehet fordulni mindennemű panasszal, mindennap rendelkezésre állnak a színházban, ezért lettek alkalmazva. A Mester és Margarita próbaidőszakában jelentkező problémánál a fő elv a vezetőség részéről az volt, hogy a panaszosnak mindig, minden körülmények között igaza van. Ha valaki bántva érzi magát, az eset messzemenőkig ki lesz vizsgálva. Nincs az a művészi indok, amely indokolttá teheti, hogy bárki kényelmetlenül, megalázva, hátrányosan megkülönböztetve érezze magát a munkahelyén.

(Interjúnk a Magyar Narancs 2019. november 28-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk