Egy rendhagyó színházi workshop

Kirekesztettség és kísérletezés

Színház

Hogyan szólítsunk meg marginalizált társadalmi csoportokat a színház segítségével? Hat nap, 11 ország, különböző válaszok.

Egyhetes nemzetközi színházi képzést tartott az interkulturális kommunikációban utazó Artemisszió Alapítvány. A Play to change elnevezésű tréning a városi térből kiszorulók élete köré szerveződött, és egy abszurdnak tűnő kérdést járt körül:

kinek van joga a városhoz,

a városi léthez? 11 országból érkeztek művészek és hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozó ifjúsági-szociális munkások, akik az itt kipróbált színházi módszereket alkalmazni tudják a mindennapi munkában. A tréning során a marginalizált városi csoportok bevonásához különböző színházi eszköztárakat használták, olyan formanyelveket, amelyek segíthetik a város peremére szorult közösségek integrálását, alkalmasak lehetnek a csoportok megszólítására, vagy elősegíthetik érvényesülésüket. Ez az első találkozó amolyan pilotprogram, amit az Európai Bizottság és a Fiatalok Lendületben Program támogat - mondta el kérdésünkre Végh Panni szervező.

A módszertani differenciáltságot a négy különböző, de hasonló területen dolgozó "facilitátor" biztosította. Az Augusto Boal nevéhez fűződő fórumszínház világos struktúrája interaktivitásra, a témában érintett közönség bevonására törekszik. A módszert Szabó Veronika és Laura de Witteismertette. Az utóbbi roma gyerekeknek tart drámafoglalkozást Portugáliában, és - mint azt a Narancsnak elmondta - munkája során azt tapasztalja, hogy az iskolában kezelhetetlen gyerekek a drámafoglalkozásokon sziporkáznak, folyamatosan nő az önbizalmuk, a másfajta tér és nyelv használata érzékelhetően nyitja meg őket. De Witte számára az elnyomottak színházának is nevezett fórumszínház széles keretek között mutat lehetőséget a kísérletezésre, de mindkét tréner szerint a legfontosabb tényezőnek változatlanul meg kell maradnia, ez pedig nem más, mint a realisztikus fórumszituáció. A Boal-féle fórumszínház nálunk még gyerekcipőben jár, szinte alig foglalkoznak vele, míg Portugáliában ismert műfajnak számít, és Laura de Witte szerint csak a szakma hatalmi kérdései miatt nem tud igazán érvényesülni: ugyanis a "profi" színházcsinálók gyakorlatilag nem tekintik színháznak. (A fórumszínházról lásd még 2012. július 26-i számunk Visszhang rovatában Szabó Veronika előadásának kritikáját - a szerk.)

Riccardo Brunettiés Emanuele Nargia fizikai és "felfedezésközpontú" színház technikáit adta át a résztvevőknek. A trénerek egymáshoz erősen kapcsolódó eszközök révén tették lehetővé a közösségépítést, olyan kísérletező elemekkel, amelyek az érzékekre hatnak, és a másikkal való kontaktusra építenek, a pszichológia, a mozgás és a zene eszközeivel dolgoztak. A különböző szituációs játékok, képalkotások, beszélgetések során az érzések és érzékek detektálására, valamint a reflexív kommunikációra helyeződött a hangsúly. Brunettiszerint az általa vezetett folyamat a különbözőségeket és a hasonlóságokat világította meg, és azt hangsúlyozta, mennyire fontos "teret adni", hiszen ma mindez már-már művészetnek is tekinthető. A társadalmi, szociális kirekesztés és az identitáskeresés megjelenítése mellett szó esett arról is, hogy az erőltetett és erőszakos bevonás képes akár a legnagyobb károkat is okozni, akármilyen jóindulat vezéreljen minket. Brunetti számára a trénerség kockázatvállalást jelent, és olyan eredmények felmutatását, amelyekből bárki tanulhat. Nargi szerint a legérdekesebb a különböző módszerek találkozása volt az egyhetes közös munka során, amely megerősítette benne azt a Grotowski által is fontosnak tartott feltételt, hogy a jó együttműködésekhez megfelelő környezetre van szükség.

Márpedig a helyszín most remek inspirációs forrásként szolgált, ez kiderült a szombati munkabemutatón. Itt az egész hetes tréning eredményeinek villanásait láthatta a közönség, különböző állomásokon, szkeccsepizódok formájában. A Soroksári úti Bakelit Multi Art Center posztindusztriális tereiben mutatott "képek" a városból kiszorulók alapvető problémáit, a kisebbségek életét sújtó nehézségeket érzékeltették, a talajvesztettséget, a munkavállalók és a drogfogyasztók helyzetét ábrázolták. A kis színes sztorik némelyike egészen artisztikusra sikeredett, ezek halkan, de érzékelhetően adtak valami pluszt. A workshop eseményeibe, a konkrét munkafolyamatba is bepillantást nyerhettünk egy kisfilm erejéig. A színházi kiállításnak is beillő tárlat a családon belüli erőszakot tárgyaló fórumszínházzal zárult, ahol mi is megpróbálhattunk közösségi erővel változást elérni.

A klasszikus színházi szerepek és nyelvek mellett, úgy tűnik, jó lesz megismerni a társadalom vagy az egyén problémáival foglalkozó formákat is, hiszen a művészet szerepe jócskán túlmutat az ortodox keretek közé szorított színházfogalmon, a populáris befogadás kultúráján, akkor is, ha ezt még sokaknak nehezükre esik elfogadni. A társadalom széles rétegei számára válhat elérhetővé gyakorlati szinten a művészet. Az esélyegyenlőség növelése és a kirekesztés elleni küzdelem a megfelelő színházi formanyelvek használatával elvesztheti direkt, akarnok mivoltát, és létrehozhat valódi közösségi párbeszédet.

Bakelit Multi Art Center, július 30.-augusztus 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.