És akkor vegyünk egy konkrét példát! Egy gimnáziumban egy diák a mobiljával levideózza az egyik tanárt, amint a vécén ül, és a felvételt azonmód fölpakolja a Youtube-ra. Súlyos fegyelmi vétség, semmi kétség. A tanár vérig sértve, a tanári kar megdöbbenve és együttérezve, az igazgató meg nekilát az intézkedésnek.
Kirúgni a diákot, hogy a lába se érje a földet? Ez a kézenfekvő megoldás, legalábbis a tanár és az iskola szempontjából. Példastatuálás, rend, fegyelem - és a vétség kétségkívül súlyos. Vannak azonban, akik a nevelés másféle módszereiben bíznak - és a tanári kar egysége máris felbomlik, amit a megszégyenített tanár természetesen erősen sérelmesnek tart.
Nagyjából eddig szabott a dramaturgiája annak a színházi nevelési foglalkozásnak, amelyet a Krétakör két színészével (Sárosdi Lillával és Terhes Sándorral), Romankovics Edit drámatanárral, valamint alkalmilag verbuvált gyerekcsapattal rendezett Schilling Árpád. A felnőttek ügyesen és igen-igen életszerűen navigálják a történetet a drámai csúcspontok, egyben a legfontosabb döntési helyzetek, dilemmák felé; váltogatják a szerepeket, mégpedig úgy, hogy a gyerekek csak az intonáció és a viselkedés megváltozásából következtetnek arra, kit is játszanak éppen: a tanulókat vagy a tanári kart.
Nem annyira a szerepek, mint inkább a nézőpontok váltogatása a fontos: nézzük máshonnan a történetet, keressük más szemszögéből a megoldást! Közben persze zajlik az élet körülöttük: a tanár elmegy, a helyére egy keménykezű parancsnok érkezik - és már mind látjuk, játszók és nézők, hogyan szólnak az új idők új dalai. A gyerekeket figyeljük: egyrészt azt, hogy milyen rugalmasan, magától értetődően helyezkednek bele a váltott helyzetekbe, milyen körültekintően igyekeznek "tanári kar" lenni, másrészt azt, hogyan rajzolják elénk a legújabb kori állampolgári viselkedésmintákat a szolgálatkészségtől kezdve a behódoláson és passzív ellenálláson át az aktív - és önveszélyes - ellentmondásig.
Ha azt akarjuk gondolni, hogy itt a színházcsinálás új módja, illetve a színházművészet új útja van kitalálva és kipróbálva, többszörös tévedés felé haladunk. A színházi nevelés egyik útja ugyanis közvetlenül a színházra nevelést célozza meg (erről írtunk a Kerekasztal tevékenysége kapcsán: Örök fogó, Magyar Narancs, 2012. április 26.), a másik viszont - ez, amin a Krétakör indult el - a színház társadalmi lehetőségeinek társadalmilag célracionális föltérképezése. Vagyis: annak megmutatása, hogy színházi eszközökkel hogyan lehet tudatos és öntudatos, véleményformálásra és -kifejezésre, döntésre képes polgárokat nevelni. Az apolitikusság, illetve a szolgai engedelmesség e legújabb aranykorában a gondolkodást, vitát, mérlegelést föléleszteni, a kisebb és nagyobb összefüggéseket megvilágítani, valamint az állásfoglalás következményeit fölmérni és vállalni. Vagyis: a színház veszélyes üzem.
A színészek, illetve a drámatanár minden eshetőségre és fordulatra készen félig-meddig rögtönöz. Félig-meddig: a fölkészülés időszakában (amely a közönség számára persze láthatatlan) legalább fejben végig kell venni az összes kiszámítható reakciót és helyzetet, és reménykedni abban, hogy a váratlanul előálló fordulatok hasonlítanak valamelyikre. A Mobil esetében a közönség - nem a részt vevő gyerekek, hanem mi, felnőttek - nem tudja, volt-e a látott előadásban (prezentációban) váratlan helyzet, mert flottul pörgött az egész. E nemben persze mégiscsak teátrális eseményről van szó, hiszen a gyerekek akciói és reakciói a szabott konstrukciót szabad és tartalmilag drámai anyaggal párnázzák ki. A ritmus és a drámai ívek kézbentartása a felnőtt irányítók dolga, akik színészileg is, pedagógiailag is roppant fölkészülten és invenciózusan állnak helyt.
A gyerekek a játék utolsó szakaszában az új igazgató tantestületeként szerepelnek. Az új seprű jól seper: új házirend készül, amely alapjaiban forgatja föl az addigi szellemiséget - ezentúl nincs mobil az iskolában, és statáriális büntetések várnak a szabálysértőkre. A tanárok pedig vagy aláírják ezt az új iskolai "alkotmányt", vagy ki vannak rúgva.
Néhányan azonnal fölállnak, egyen-ketten kis töprengés után. A többség szótlanul aláír. Egy "tanár" hosszú mérlegelés után, lehajtott fejjel, az egzisztenciális következmények teljes tudatában hagyja el a termet. A legvégére egy "tanár" marad, aki megpróbál kibújni az aláírás alól: nem ért egyet az új szellemmel, azért. Az "igazgató" kedvesen emlegeti föl a kolléga családját, a szomorú következményeket, és ez elég is: mozdul a toll.
Hogy színházi nézőként avagy szomorú állampolgárként ültünk-e megrendülten a székben, nem tudom; a Krétakör e legújabb útjának egyik tanulsága, hogy ez voltaképp teljesen mindegy.
POSZT, FESZTáv, június 14.
