Magyar Narancs: Arkagyina szerepét például Sulyok Mária, Olsavszky Éva, Tolnay Klári, Margitai Ági vagy Básti Juli után játssza, ráadásul ez az első prózai szerepe. Meglepte a felkérés?
Oszvald Marika: Igazán még a kisagyamban sem volt benne, hogy ilyesmit akarnék, nem volt ilyen kényszerem. Amikor felkértek, meglepődtem ugyan, de egyáltalán nem éreztem idegennek a feladatot, mert ez is színház, az is színház. A rendezőnek kell megfelelni, én meg alkalmasnak tartom magam arra, hogy a rendező instrukcióját követni tudjam. A színészi képességeim 40 év alatt – gondolom – már kialakultak annyira, hogy ez ne okozzon problémát. Abszolút hittel voltam a dolog iránt, bár az első reakcióm az volt, hogy „várjál kicsit, hadd gondolkozzak!”, de nem volt bennem semmi félelem. Túlmisztifikálják ezt a dolgot. Nagyon örültem, mert úgy gondolom, akkor tud az ember igazán friss maradni, ha követi a trendeket, ha sodródik az élettel, és nem hagyja magát vissza-visszarángatni. Ezért próbálom az új dolgokat magamévá tenni, mert azzal is csak fejlődöm.
MN: Elhangzik az előadás során, hogy „új formák kellenek, vagy nem, ez itt a kérdés”. Foglalkoztatja ez a kérdés?
OM: Kalandvágyó személyiségem van, kos vagyok, úgyhogy abszolút érzem a kérdés súlyát, nem szeretek beletespedni egy-egy dologba. Nagyon nagy élmény volt nekem ez a kirándulás, és nem azért, mert akkor most elmondhatom magamról, hogy „úristen, mekkora színésznő lettem”, hanem mert olyan varázslatos volt ezekkel a fiatalokkal együtt dolgozni, a szellemiségüket figyelni, a meglátásaikat követni. Nagyon élveztem.
| ||
MN: Az operettes múltja miatt választotta a rendező, Fehér Balázs Benő? Milyen Arkagyinát látott meg önben?
OM: Biztos az is közrejátszott. Sznobságnak tartom, hogy az operettesekről, de a színésznőkről úgy általában azt képzelik, hogy biztos úgy élik az életüket, ahogy a színpadon jelen vannak. Ez butaság. Ugyanolyan ember vagyok, ugyanolyan problémákkal, csak eddig egy bizonyos karaktert kellett jórészt megjelenítenem, és ez nagyon fedte azt az önimádó, exhibicionista, önző Arkagyinát, akit a Sirályban kellett játszanom – és akire végül is csak rosszat tudok mondani. Abszolút más vagyok az életben, viszont arra kellett rájönnöm, hogy ezek a tulajdonságok minden emberben megvannak, mindenkiben van hiúság, féltékenység, irigység, csak kinek milyen a sorsa… Nekem nemigen kellett harcolnom, elég volt a színpadon bizonyítanom, emiatt ezeket a hibákat le tudtam magamban építeni, de amikor egy szerepet megformálok, látok más embereket, átérzem a helyzetüket.
MN: Úgy nyilatkozott, hogy vissza kellett fognia magát.
OM: Igen, mert valahol Arkagyina egy tragikomikus figura, nagyon sok benne a komikus elem, úgy is írta meg Csehov, és vitatkoztak is anno Sztanyiszlavszkijjal, hogy ezt vígjátéknak írta-e; az egy másik dolog, hogy a végén tragédiába fordul a történet. De Arkagyina nevetséges, komikus alak, teljesen más alakformálást is lehetett volna csinálni, viszont abszolút hallgattam Benőre, követtem az instrukcióit, hogy a koncepciójába én is beleillesszem magam.
MN: Azt vettem észre, hogy itt Arkagyina mintha kevésbé szenvedne a külsőségektől, mintha sokkal inkább a gondolati oldala jelenne meg a színpadon, kevésbé szenved az öregségtől, kevésbé hisztérikus, mint amennyire lehetne.
OM: Ez is biztos belőlem fakad.
MN: Máshogy kezeli az idősödő színésznő sztereotípiáját is.
OM: Ez nagyon fontos volt, a színésznőknél ez szinte mindig bejön a képbe. Én is jártam úgy a próbák során, hogy a nagy dívát, a színésznőt kellett játszanom, és mikor oldalra néztem, ott volt egy tükör, és felkiáltottam: „Jézusom, én így nézek ki? Én nem így emlékszem magamra!” Sok színésznőben nem realizálódik az öregedés, de én alapvetően teljesen máshogy viszonyulok ehhez, épp azért, mert jól érzem magam. Érdekes állapot: voltam fiatal meg középkorú, de ilyen, hogy öreg vagyok, még nem volt. Kimegyek a színpadra, és kicsit úgy vagyok vele, hogy kövér vagyok, öreg vagyok, de hátha nem veszik észre. Ezen szoktunk röhögni a színésztársaimmal. Én kiröhögöm az öregséget, Arkagyina meg nem, neki ez fájdalommal jár. Úgy gondoltam, hogy ezt Csehov elég jól megírta, elég, ha ez a mondatok szintjén jelenik meg, nem akartam még pluszban rápakolni.
MN: Másképp kellett próbálnia, mint egyébként szokott?
OM: Alapvetően nem, csak az eszemet kellett jobban használnom az ösztöneimmel szemben, a gondolatot kellett megjeleníteni jobban, mert az itt változatosabb; egyensúlyt kellett létrehoznom. Megtapasztaltam, hogy az úgynevezett komoly, prózai, drámai színészek semmiben sem különböznek a többi színésztől, ők is elmebetegek és imádnak játszani. Játszunk, ennyi az egész. Semmi különbséget nem találtam a prózai meg az operettes színjátszás között, másfajta világlátások, de egy jó színészben benne kell lennie mindkettőnek.
MN: Az egyetemen tanította is a mostani rendezője osztályát, amelyből többen ódákat zengtek a közös munkáról. Mit tudott nekik adni?
OM: A hitet tudtam nekik átadni, azt az örömöt, amit érzek. Túl sok mindent nem tudtam adni már nekik, készen voltak, csak energiát tápláltam beléjük. Boldogan voltunk együtt.
