Színház

Manipulációk

  • Sisso
  • 2015. július 4.

Színház

A Manipulációk magyar–szlovén–szerb–román koprodukcióban készült, színház és performansz ötvözete. Kelet-európai, balkáni társadalom- és személyiségfejlődési vízió, generációs időhajlítás, rejtett ok-okozati összefüggések nyílt színi vizsgálata. Bojan Jablanovec rendező sem feltétlenül rendezte a darabot a szó klasszikus értelmében, a szlovén Via Negatíva társulás ős-konceptualistája „mindössze” elgondolta, összekasztingolta, megvörksopozta, aztán meg se sütötte, nyitva hagyott néhány ablakot, szóval bármikor kifújhatja a szél az előadásból a fölösleget.

Az alaptéma: adós és hitelező; mindenféle konstrukcióban, érzelmi, pénzügyi, spirituális, színházi értelemben. A próbák változó helyeken zajlottak, az improvizációk, az alkotó színészek tapasztalatai újabb jelentéseket hoztak más vidékekről, a bizalom, az egyezkedés és végtére a mindezekkel összefüggő, cím­adó manipuláció is felmutatásra került az előadás folyamán. A zenei keret a The Who My Generation című dala, amely a hatvanas években született, és a dolgok takargatásáról, a régi eltűnéséről, az új megfojtásáról szól, meg arról, hogy reméljük, meghalunk, mielőtt megöregszünk. Az előadás számtalan, ezzel kapcsolatos érzést felszínre hoz, és a különböző háttérrel, előadói eszköztárral rendelkező színészek egymást segítve adják elő a színház- és társadalomfilozófiai performanszt. Ami nyilván minden alkalommal kicsit másképp alakul, megtartva a kereteket és a legjobb részeket, de a figyelemre méltó „hibáival” együtt mindig kemény tükröt tart konfliktuskezelési képességeink, emlékezetünk, a világban való jelenlétünk, a színházzal való prekoncepcióink elé. Aki bátran belenézne, kíváncsi erre a mágikus naturalista színházra, az a nyári szegedi Thealteren és az őszi szabadkai Desirée fesztiválon még biztosan megteheti.

TESZT Fesztivál, Temesvári Csiky Gergely Színház, május 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.