Koltai Róbert Móricz naplóit mondja egy belvárosi pincében, egy éve már, most ötvenedszer. A színház igazgatója, Lukáts Andor a jegypénztáros szerepében brillírozik, és ha ez nem lenne elég egyértelmű, kiragasztott papírlap igazít el: a függetlenek helyzetének rendezéséig a szakmai jegyek kiadása szünetel.
Nem volna baj, ha Koltai közönsége átszokna a színház "alternatív" előadásaira, hiszen értelemszerűen más nézőket vonz ez az ódivatú műfaj, ahol a színész ül, néha belenéz az előtte halmozódó papírokba, és hozza a karaktert. Egyszerűnek gondolnánk, pedig istenkísértő vállalkozás ez: egyedül a színpadon, minden segédeszköz nélkül. Márpedig Koltaira muszáj volt figyelni. Nem is a takarékosan mért erősebb gesztusok, hanem az arc finom elváltozásai és a szélsőséges hangulatingadozások egységes dikción belül tartott érzékeltetése miatt. A megcsalt feleséggel bonyolódó levelezésnél a hangfal adja a másikat: Molnár Piroska bejátszott felolvasása úgy vezet el az öngyilkosságig, hogy Jankát egyszerre látjuk kiszolgáltatottnak és uralkodni akaró tébolyultnak. Ahogy Móricz is szánandó tud lenni, minden hübrisze és önzősége ellenére, ahogy azt ismétli ösz-szeszorított fogakkal: "Büdös kurva, imádlak!" B. Török Fruzsina jó érzékkel rostálta az 1924-25-ös naplókat tartalmazó kötetet, és bár az önmagát rendező Koltainak néha már nincs mindenre új ötlete, a végére kiderül: kell ez a terjedelem, a bő másfél óra, hogy egészen feltáruljon Móricz hisztérikus magánszínháza.
Sanyi és Aranka Színház, december 7.
