Színház

Alexis. Egy görög tragédia

  • Sisso
  • 2012. december 8.

Színház

Lenni, vagy frusztráltnak lenni?

Az utcakövet elhajítani, vagy sem? A dokumentarista előadás ezekre a kérdésekre keresi a választ, amikor egy aktuális és egy klasszikus görög tragédiát állít párhuzamba. A Gyújtópont sorozat keretében már láthattunk példákat a színház közvetítő és felmutató szerepét hangsúlyozó előadásokra. Ezek közül az olasz Motus társulat mostani darabja volt számomra a legnehezebb. El is utasítottam már az elején a "színész- és közönségkínzást", miközben arra gondoltam, hogy annyira megnézném inkább csak úgy magamban, pattogatott kukoricával a döbbenetes dokumentumfilm-részleteket.

2008. december 6-án Athén Exarchia negyedében egy rendőr szíven lőtte a 15 éves Alexist. A fiú halála nyomán demonstrációhullám söpört végig az amúgy sem nyugodt országon. A fiatalok minden addigi - a gazdasági válságból, a sötét jövőképből eredő - keserűsége itt kulminálódott. Az olasz alkotók "Antigoné projekt" fedőnéven elkezdték kutatni az összefüggéseket a tényfeltáró újságírók módszereivel. Interjúkat készítettek szemtanúkkal, konzultáltak szakértőkkel, majd egy multimediális, szövegre, zenére, vetítésre egyaránt építő szövevényes darabot állítottak színre a háttéranyagból - és Szophoklész drámájából. Olyat, amely az alkotók és a nézők civil felelősségvállalására alapoz. Ez persze végtelenül irritáló, mert nem szeretünk részt venni, újragondolni, beleszólni a saját dolgainkba se. Inkább nevetnénk, de itt nem lehet. Ez a színházi laboratórium jól kitalálta, hogyan fújjon ébresztőt. De kizárólag azoknak való, akik jól bírják a tudományos, didaktikus kísérleteket.

Trafó, november 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.