Elég sok a kultúrát féltő ember gondolta úgy szerda este, hogy aligha lehetne jobb helyen, mint az MMA lényegében frissen átadott új székházában az Örökség Kultúrpolitikai Intézet szervezésében megrendezett Az állami kultúra finanszírozás rendszere című beszélgetésen. Olyan időkben, mikor egyik napról a másikra a kormány megszünteti az egyik legfontosabb előadóművészeti támogatást, ezért színházak sorának helyzete válik bizonytalanná, programok, bemutatók sokaságát kénytelenek lemondani. Ki ne lenne kíváncsi – gondolhatnánk naivan –, mit mondanak fideszes potentátok a kultúra kedvező finanszírozásáról (és akkor a biodíszletnek meghívott kakukktojásokat most ne vegyük számításba).
Elvekről, célokról, lehetőségekről esett volna szó Inkei Péter, kulturális szakember, a Budapesti Kulturális Obszervatórium vezetője, L. Simon László, országgyűlési képviselő és Dr. Naszvadi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöki főtanácsadója között. Ám, mivel Naszvadi lemondta a beszélgetést – pedig milyen érdekes lett volna megtudni, az MNB (és annak több közalapítványa) ugyan, milyen alapon támogatja a kultúrát –, L. Simon László az est főszereplője lényegében programbeszédet tartott némi asszisztenciával.
A nagy érdeklődésre való tekintettel már hétfőn lezárták a regisztrációt az eseményre, meg is telt az MMA szépen felpimpelt luxus irodakomplexumának egyik nem túl kicsi, de nem is túl nagy terme.
A beszélgetést vezető Takács Bence Ervin felvezetőjében úgy fogalmazott, hogy az idei év volt az, melynek során a korábbiakhoz képest előtérbe helyeződtek a különböző kulturális kérdések. Pedig semmi meglepő nem volt a fókusz kijelölésében, Orbán Viktor miniszterelnök maga jelentette be tusványosi beszédében, hogy nem véletlen ám, hogy a közéleti viták kulturális kérdésekről szólnak. Kilátásba helyezte: szeptembertől nagy változások jönnek. Majd eszméletlen találgatások mentek, vajon, kiket és hogyan érinthet az orbáni kultúrpolitika alakulása.
Ösztönzés gyanánt
A túl sok izgalmat nem tartogató, leginkább egysíkú szalonbeszélgetésnek beillő este során Inkei saját bevallása szerinti komparatista beállítottsága okán Magyarország kulturális viszonyait a nyugati országokéval vetette össze, aminek a Fidesz politikáját tekintve sok értelme már csak azért sem volt, mert ha valami, akkor az észérvek és a megfontoltság, a kellő stratégia vagy a szakmaiság éppenséggel nem jellemzi a kormány intézkedéseit.
És bár volt egy-egy célzatos megjegyzése az Obszervatórium vezetőjének, közel sem tudott oly módon részt venni a beszélgetésben, mint L. Simon országgyűlési képviselő.
L. Simon szerint kár keseregni a tao kivezetésén, ami a képviselő szerint akkor is lassú folyamat, ha nem éppen annak látszik. A kormány ösztönözni akarja a gazdasági szereplők szerepvállalását a kultúrában, így állítólag a jogalkotási folyamat része a mecenatúra lehetőségének megteremtése. Ami bármennyire is jól hangzik, a nem vagy csak alig létező mecenatúra nem alakul csak úgy varázsütésre ki.
| ||
L. Simon elmondása szerint már vagy legalább 4-5 éve megmondta, hogy a visszaélések mellett van egy másik súlyos negatív következménye is a tao rendszerének. Ez pedig nem más, mint hogy azok a vállalatok, amelyek támogatták a színházakat, a mecénás szerepében kezdtek el tetszelegni, holott nem a saját pénzüket adták kulturális célokra, hanem az állam pénzét, az adót adták oda, amit egyébként be kellett volna fizetni az államkasszába. A fideszes politikus közlése szerint ez az összeg az elmúlt években jelentősen nőtt, ez jelentette szavai szerint a fő problémát: míg 2016-ban mintegy 24 milliárd forint, addig 2017-ben 37 milliárd volt, idén pedig 56 milliárd forint lett volna a lehívható összeg. Nem teljesen világos, miként lesz lehetősége hozzájutni az idén összegyűjtött pénzhez az előadóművészeti szervezeteknek – ha visszamenőleges hatályú a törvény, és akkor bizony sehogy.
A fideszes politikus szerint egyébként jó gondolat volt a mögött, hogy a politika direkt módon kösse össze a gazdasági szereplőket a kulturális szereplőkkel, de fontos, hogy a gazdasági szereplők ne csak az átengedett adóval támogassák a kultúrát, hanem a saját pénzükből is nyújtsanak segítséget.
27-ből legyen 5
Ám addig is L. Simon javaslata szerint áfa-csökkentéssel lehet például a kultúrafinanszírozást megoldani. A képviselő szerint a 2019-es év programja kell hogy legyen, hogy a 27 százalékos áfából (miként például a Gyurcsány-kormány alatt hozott döntés szerint a könyvekre) 5 százalékos áfa legyen érvényben a különböző kulturális területeken. Vagyis a fideszes politikus szerint az adópolitikával lehet segíteni a kultúra szereplőit.
L. Simon vesszőparipái közé tartozik az is, hogy a szolgáltatásokért márpedig tessék fizetni. Saját elmondása szerint többször is nekifutott már, hogy töröljék el például az ingyenes múzeumi belépőket, ami kifejezetten sok kárt okoz a szcéna szereplőinek.
Nem kell félni, jó lesz
A beszédtér nagy részét uraló L. Simon arra is kitért, hogy drasztikusan megnőtt a kultúrából megélni szándékozók száma, az állami források túlontúl elaprózódtak, azok egy része pedig szociális szempontok alapján kerül a művészekhez. Erre Inkei Péter találóan közbevetette, hogy de hát a beszélgetésnek álcázott programbeszédnek helyet adó MMA berkeiben is épp ez történik.
| ||
L. Simon szerint az NKA működésével is komoly problémák vannak: „ebben a formában az NKA-t működtetni nem szabad tovább”. Véleménye szerint amellett, hogy a szakmai kuratóriumok egyre kevesebb pénzt osztanak, egyre kevésbé érvényesülnek a szakmai szempontok, és ez nem jó.
„Nincs nagy baj, és nem kell félni a rendszer megváltoztatásától: csak jobb rendszert kell csinálni.”
Inkei a maga módján megpróbálta azt hangsúlyozni, hogy a kultúra minőségét nem a politikusoknak kell megítélniük, hanem úgymond a természetes kiválasztódásra kell bízni. Nem igazán járt sikerrel...
L. Simon a beszélgetés végén a filmiparra terelve a szót, maga is elismerte, hogy puskaporos a hangulat a Filmalap körül. A kormánypárti kultúrpolitikus maga sem tudja, mi a mérőszám a film esetében, a díjak vagy a nézőszám. Mert ugyan sok jelentős nemzetközi díjat nyert a magyar filmipar az elmúlt években, de ezek az elismerések szerinte nem az esztétikai minőségről szóltak.
L. Simon meggyőződése szerint a különféle díjak kiosztása egyfajta politikai performatív aktus. Személyesebb hangnemre váltva azt is elmondta,, bár a Saul fiát különleges filmnyelvű zseniális filmnek tartja, úgy gondolja, „szembe kell azzal nézni, hogy nem egy közönségfilm, tízből kilenc néző nem tudja végignézni”. És bár hiába nagy kedvelője Enyedi Ildikó korábbi filmjeinek – nincs olyan év, hogy ne nézze meg Az én XX. századomat vagy a Simon mágust –, a Testről és lélekről például nagy csalódást okozott számára: „nem ütött agyon”. L. Simon maga is a történelmi filmeket hiányolta, szerinte nem érvényesül a filmkészítésnél politikai akarat, „kormánypárti semmiképp”, és készült ugyan sok szórakoztató film, „de mi végre”.
