László Zsolt: Tizenkét év után most már jöhetne tényleg egy új hang

Politizáltunk, kibeszéltük a járványt, de az eszmecsere egy pillanatra sem távolodott el a színháztól, ahogy fogalmaz, élete meritumától. Fontos társadalmi témákat érintő szerepei mellett a köz szolgálatáról, könyvdarálásról és az SZFE einstandolásáról is beszélgettünk a Radnóti Miklós Színház művészével.

magyarnarancs.hu: Egy videóban szavazatszámlálásra buzdít. Miért tartja ezt szükségesnek?

László Zsolt: A világ megismerhetőségének a lehetősége egyre szűkül. Olvassuk sorra a híreket, és gyakran nem feltétlenül tudjuk, mennyi az igazságtartalmuk, valójában mi történt. Az elmúlt választások alkalmával is halottunk szavazatvásárlásokról, a szavazással összefüggő vélt vagy valós csalásokról. Minél több a független szavazatszámláló, a megfigyelő, annál tisztább lehet a választás, talán annál kevésbé fordulhatnak elő anomáliák.

magyarnarancs.hu: Miben látja a választás tétjét?

LZS: Tizenkét év után most már jöhetne tényleg egy új hang… Már nagyon unom a kormányzati mondatokat, unom a plakátjaikat. Szeretnék külföldön újra büszke lenni arra, ki vagyok, honnan jöttem, nem szeretnék többé sunnyogni. Ideje lenne a változásnak ennyi rombolás, központosítás után. Hiszek a demokráciában. Hiszek abban, hogy legalább ideig-óráig tud működni. Olyan jó lenne normális országban élni, ahol az ember bizalomra lel a másikban. Ahol evidens, hogy a közszolgálat mit jelent. Hogy ha valaki politikusnak, államfőnek, miniszternek, önkormányzati képviselőnek áll, az valóban a közt szolgálja. Az alázatról kell szólnia mindennek, nem pedig a pöffeszkedésről.

magyarnarancs.hu: Nemrég mutatták be a Centrál Színházban a Networköt, egy a maga idejében híres, hetvenes évekbeli film színpadi változatát, amely az elektronikus média agresszivitásáról szól. Időszerű ez az előadás?

LZS: Olyan témát feszeget, amelyről mindenki úgy gondolja, van hozzá köze. A hírek jönnek-mennek… Az előadás azt a felelősséget járja körül, hogy azoknak, akik a híreket írják, szerkesztik, mi az a piros vonal, amelyet már nem lenne szabad átlépniük. Ez ma épp olyan aktuális, mint a 70-es évek közepén, amikor a darab íródott. A technológia más, de a lényeg nem változott. Egyedül a valóságshow műfaja hiányzik a darabból, mert az akkoriban nem létezett.

magyarnarancs.hu: Dezinformáció, fake news, ma ezekkel a szavakkal találkozunk legtöbbször a média kritikájaként.

LZS: Ha az ember minden hírnek utána akarna nézni, egy élet is kevés lenne rá, mást se csinálnánk, csak az interneten lógnánk. Az Ukrajna ellen folytatott háború – ahogy már Trump megválasztása és bukása is jól mutatta – ismét bizonyítja, mennyire fontos a forráskritika. De ez természetesen a magyar viszonyokra is igaz. Durva naponta megtapasztalni, hogy Magyarországon a közszolgálatiság mennyire kiveszett épp a közszolgálati médiából. A BBC-vel szokás példálózni, mint egyfajta igazodási ponttal, na, ilyesmi Magyarországon nincs.

magyarnarancs.hu: Milyennek látja a magyar médiaviszonyokat?

LZS: Egyáltalán nem látom kiegyensúlyozottnak. Miskolci vagyok, ha hazamegyek vagy valamelyik kistelepülésen járok, döbbenetes tapasztalnom, hogy az emberek lényegében csak a közszolgálati csatornákból informálódnak. Nem akarom az agymosás szót használni, de azt gondolom, igaz, hogy átformálja az emberek gondolkodásmódját, ha csak abból értesülnek a világ dolgairól. Ezért lenne kiemelten fontos a kiegyensúlyozottság. Az embernek csak 24 órája van, és az nem normális, ha egy országban olyan szinten kell foglalkozni a politikával, mint nálunk. Egyszerűen nem terhelheti le az ember életét ennyire a körülötte lévő mocsok.

magyarnarancs.hu: Több, az Alföldi-éra alatt a Nemzeti Színházban játszó kollégájával lép fel ebben a darabban.

LZS: Volt egy-két nosztalgiahullám a büfében, amikor erről beszélgettünk. Jó érzés volt újból találkozni. A bemutatón a tapsrendnél, az első sorban lényegében csak exnemzetisek álltunk. Megható volt. De most már egyébként semmifajta nosztalgiával nem viszonyulok a 2013 előtti időhöz. Elég rég volt.

magyarnarancs.hu: Amikor eljött a Nemzetiből, Székesfehérvárra szerződött, majd a Radnótiba, ahol a pályáját is kezdte. Milyen volt visszatérni?

LZS: Izgalmas, de megelőzte már székesfehérvári társulati tagként is, hogy visszatértem egy-egy vendégjátékra a Radnótiba, a Platonovra és a Lear királyra. Vagyis nem egyik napról a másikra, hanem óvatosan tértem vissza. Amikor a Platonovot próbáltam hosszú idő után a Radnótiban, jobban megrázott, mint amikor visszaszerződtem. Dőltek rám a falakból, a színpadból, a nézőtérről áradó, a pályakezdésem utáni első öt évből származó emlékek. Szerencsés vagyok, az életem folyamán mindig hívtak dolgozni, nem kellett bekéredzkednem sehová. Hívott Bálint András is, de akkor elégedett voltam a fehérvári helyzetemmel, fel sem merült, hogy még egyszer belelépjek ugyanabba a folyóba. De ennek a folyónak a medre azáltal, hogy Kováts Adél lett az igazgató, nem is kicsit, nagyon megváltozott. És ez maradéktalanul vonzóvá tette.

 

László Zsolt

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Miben lett más a Radnóti?

LZS: Szerintem Andris – talán nem sértem meg – ennyi idő után elfáradt. Az ember természetes módon elveszti az érdeklődését, nem a színház iránt, hanem a megújulás tekintetében. Adél teljesen friss szemléletet hozott úgy, hogy eddig is a társulat tagja volt. Fiatalokat hívott, érdekelte a kommunikáció a nézőkkel is, és fontos volt számára, hogy folyamatosan olyan darabok kerüljenek színpadra, amelyek nem hagyják nyugodni a nézők lelkét, amik maiak, frissek. Ilyen szempontból hasonlóvá tette a Radnótit az Alföldi vezette Nemzeti Színház utolsó három évéhez.

magyarnarancs.hu: Hamarosan Ray Bradbury 1953-as disztópiájában, 451 Fahrenheitben dolgozik majd. Bár könyvégetés még nincs, a darálás már elkezdődött. Valamiféle intelemnek szánják az előadást?

LZS: Furcsa, érdekes téma a könyvzúzás, hála a Mi Hazánk Mozgalomnak. Gyalázatosnak tartom bármilyen iromány vagy könyv bedarálását. Barbárság. Szakmai életem folyamán volt szerencsém megismerkedni néhány íróval, amit ajándékként éltem meg. Messzemenőkig fölnézek az írókra, akik formába tudják önteni ezeket a súlyos gondolatokat. Bradbury 451 Fahrenheitjében, ebben a disztópikus sci-fiben betiltják az olvasást Amerikában, mondván, hogy az az ember, aki olvas, olyan gondolatokra tehet szert, amelyek semmi jóra nem vezetnek. Ezért kell a könyveket elégetni. Tudjuk: az egyik legnagyobb vívmánya az emberiségnek az írás-olvasás. Megválni tőle olyan, mintha épp attól akarnánk megszabadulni, ami emberré tesz bennünket.

magyarnarancs.hu: A Szerelmesek háza című előadásban egy felkapaszkodott vállalkozót játszik, aki némi ügyeskedéssel és mások kihasználásával gyarapítja a vagyonát.

LZS: A darab a 19. századi Angliában játszódik, amikor nagy meggazdagodás csak mások eltaposásával volt lehetséges. Nincs szó benne közbeszerzésről vagy egyéb mai viszonyokról, mégis nagyon jól működik direkt utalások nélkül is. Megrázó felismerés volt, hogy mindegy, melyik korban élünk, nehéz kitörni abból, amibe beleszülettünk. Keveseknek adatik meg a lehetőség, de a művészet például felkínálja, hogy egyfajta katalizátorként máshová juttassa az embert, ahogy engem is a művészet hozott el Miskolcról. Áprilisban lesz belőle az utolsó előadásunk. Sajnos a pandémia bizonyos előadásokat nem hagyott a felszínen maradni.

magyarnarancs.hu: Nem volt elég nézője?

LZS: Úgy tűnik, nincs annyi nézője, hogy havi egynél többször tudnánk játszani. Az viszont értékvesztéssel jár, nem lett bejátszva az előadás.

magyarnarancs.hu: Egyébként mit tapasztal, visszatértek az emberek a színházakba?

LZS: Több színház küzd hasonló problémával egy-egy darab kapcsán. És sokszor maradtak el a színházak újranyitása után is előadások a megbetegedések miatt. De ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy visszatértek a nézők. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ott ülnek három és fél órákat maszkban, vállalják ezt a fajta kellemetlenséget. És függetlenül attól, hogy most azt kommunikálják, a járványnak még nincs vége. Én magam is most estem át a Covidon. Azt hittem, hogy már megúszom, de a legutóbbi hullám elért.

magyarnarancs.hu: Hogyan viselte?

LZS: Túléltem három oltással, de meg kell, hogy mondjam, elég cifra napjaim voltak a betegség alatt. Most meg azt várom, hogy a maradék poszt-Covid-tünet is elmúljon. Kicsit közelebb éreztem magamhoz a halált. Nem volt jó.

magyarnarancs.hu: A színházak bezárását hogy élte meg a korlátozások idején?

LZS: Katasztrofálisan, ideig-óráig tudtam csak hasznossá tenni magam. Olvastam, zenét hallgattam, filmet néztem, aztán belefásultam, és már csak a túlélésre játszottam. Nehéz volt átvészelni. Rá kellett jönnöm, hogy az életem meritumát a színház jelenti.

magyarnarancs.hu: A járvány alatt einstandolták az SZFE-t. Oda járt, két gyereke is ott tanul. Mit gondol a történtekről?

LZS: A legrosszabb érzés a tehetetlenség volt, elkeseredettséggel és dühvel párosult bennem. Az úgynevezett modellváltás módja volt a legfelháborítóbb. Egyértelmű a párhuzam az SZFE új vezetésének retorikája és a kormánykommunikáció között. Nincs ebben persze semmi meglepő. De ideje lenne meglátni, ez mennyire káros. Erről szól a Závada Pál regénye nyomán készült, a kunmadarasi zsidók elleni pogromokat feldolgozó Egy piaci nap is: valami olyat felpiszkálni az emberekben, ami rossz és kártékony, sőt akár halálos is lehet. Egyszerűen bűn valótlanságokat harsogni az óriásplakátokon, a köztévében, a nagygyűlésen vagy bárhol.