Dzsumbuj című előadásuk legalább annyira volt felszabadító, amennyire az ugyanezen az estén bemutatott Kuzmits bénítóan közhelyes. Kész érzelmi és esztétikai hullámvasutat jártunk be a két bemutató között, amelyek tematikailag összefüggnek ugyan, hiszen a városi létről szólnak – a metropolisz ritmusáról, dinamikájáról, legendáiról, drámáiról –, mégis önálló darabok. A közös szenvedély és bátorság, amivel Nagy Emese, Simet Jessica és Várnagy Kristóf nekilendül a valóságnak, inkább a húszperces Dzsumbujban manifesztálódott, ezért erről érdemes többet írni.
Felfedezhető a darabban Ohad Naharin mozgásnyelve, a híres „gaga”, tetten érhető benne az improvizáció öröme, az együtt rezdülés eufóriája, és nem zavarja meg semmilyen kötelező koreográfiához való igazodás. Nyilván azért is van így, mert Jónás Vera énekes, dalszerző és Csizmás András dj (Freakin’ Disco) élőben nyomják a táncosok talpa alá a zenét. A táncfolyam szintén azt az illúziót kelti, mintha a mozgás ott és akkor születne. A néző látja a zenét, hallja a táncot és belekerül a dzsumbujba. Ettől függetlenül nem a radikális mellérendelés uralkodik a színpadon: változó, hogy kinek mennyire testre szabott az a mozdulatrendszer, ami ebből a sok ötletből kialakult. Amikor viszont a végén, a partijelenetben megjelennek a Táncművészeti Egyetem modern tagozatának hallgatói és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola növendékei, hogy tömeget alkossanak, akkor abszolút jól koordinált és egységes lesz az előadás. Úgy tűnik, hogy a kortárs tánc új, izgalmas témája lett az elektronikus diszkó, mint élettér.
Trafó, szeptember 22.
