A darab ugyanis mindeddig következetesen az eredeti, francia szerzőpáros (Barillet és Grédy) firmája alatt futott, akár prózai formában, akár Nádas Gábor zenéjével és Szenes Iván dalszövegeivel kistafírozva került a magyar színpadokra. Az Orlai Produkciós Iroda előadása azonban most a mérsékelten új cím (A kaktusz virága helyett) mellett e téren is újított: a jeles Broadway-mindenes által sikerrel amerikanizált változatot kiválasztva, amellyel persze áttételesen ugyancsak bizalmas viszonyban állhatunk, hiszen az – a tiszteletre méltó, 1200-as New York-i szériát követően – bő ötven éve örökzöld filmkomédiává lényegült át, a főszerepekben Ingrid Bergmannal, Walter Matthauval és a lencsibaba-tekintetű Goldie Hawnnal.
Azonban hiába az innen is, onnan is leszármaztatható meghitt viszony, a Novák Eszter által rendezett előadásban elsőre mégsem egészen könnyű ráismernünk a magát családosnak lódító, nőcsábász fogorvos meg a kitartó vonzalmát ápolónői korrektség mögé rejtő asszisztens történetére. Pedig ezt a darabot játsszák, az nem vitás, csak éppen egészen különösen. Mindenekelőtt valamiféle furcsa ellenszereposztásban, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy létrejöjjön a színpadi hitelesség oly kívánatos minimuma. Ötvös András Dr. Julian Winstonján kezdve a sort: ő nemcsak hogy fiatalabb a szerepénél, sőt voltaképpen a saját harmincöt esztendejénél is, de a figura szinte egyetlen vetületével sincsen érintkezése. Köpenyében és jelen sörtefrizurájával váltig inkább tűnik pesti csemegepultosnak, semmint manhattani sztomatológusnak, a színpadi férfisármja pedig ezúttal legfeljebb a hiányában létezik, erősen kétségessé téve, ugyan lehetett-e Winston doki valaha is a „pomponlányok álma”. S ami a legfőbb: az asszisztensnőjét alakító Kovács Patríciával olyan hűvösen idegennek hatnak egymás mellett, mint egy adag parajpüré meg egy zacskó ribiszke a mélyhűtőben. Mindazonáltal Kovács Stephanie-ja legalább a megbízható egészségügyi munkaerőt hihetően hozza, de már a kaktusz váratlan kivirágzásával ő is olyannyira adós marad, hogy így a darab boldog szerelmi végkifejlete merőben erőszakolt fejleménynek tetszik.
Igaz, több jel is arra látszik utalni, hogy Novák Eszterék megfontoltan valami mást akartak a színpadra hozni, mint amit e vígjáték (bármely eddig ismert formájában) alapértelmezetten felkínálhat a színházcsinálók számára. Ezt a legnyilvánvalóbban az jelzi a néző számára, amit a fogorvos link barátját, a reklámszínész Harvey-t megformáló Schruff Milán mutat az előadás vegyes stílű közegében. Schruff ugyanis a feje tetejére fekete pulikutya-parókát kapott, s az ő jelmezéhez jutott a legtöbb retrószignál is, a szemborzasztó mintázatú nyakkendőtől a trapézszárú nadrágig (jelmez: Őry Katalin). Vagyis a szerepe egyik felét a ruhája és az álhaja játssza, a másik felét azonban neki magának kell megoldania, méghozzá jelentékenyen túlspilázott burleszkmodorban, melyet színészalkatától igen távol kerülve is feltűnő lelkesedéssel és zajos közönségsikert aratva abszolvál. A burleszk amúgy kitartó vonulata az előadásnak, s e részben a csapatmunka fegyelmezettsége meg a fizikai humorra építő játékötletek révén akadnak egészen kompakt és jól sikerült, habár a túlhajtásra ugyancsak erős hajlandóságot mutató szakaszok, különösen a táncos percekben (mozgás: Bóbis László).
Az áldott közönség mindenesetre hálát tanúsít a mulattatás koreografált részleteiért, nyájasan elfogadja az üresben forgó retrózást meg a világító poharakat, és mindeközben a szereposztás szándékolt ellengesztusaitól, illetve kényszerű esettségeitől sem zavartatja magát. (Az eddig nem nevesített szereplők sorából talán csak a két, kölyökkutya elevenségű fiatalt, vagyis Józsa Bettina Toniját és Rohonyi Barnabás Igorját őrzi a jó emlékezet.) A legnagyobb szolgálatot mégis azzal teszik – jórészt persze önmaguknak – a jegytulajdonosok, hogy voltaképpen mindössze hasznos emlékeztetőnek tekintik az előadást. Hiszen csakis így történhet meg, hogy ha nem is észrevétlenül, de végeredményben mégis elcsúszik az olyan rendezési alaphiba, mint amilyen a poén és nevetés nélküli felvonásvég.
Belvárosi Színház, január 19.
