A csillagszemű juhász Ez a juhász nem az a juhász. Nem az állatok nyelvén tudó, aki a kutyájával is jobban szót ért, mint a feleségével, jól elveri hát az asszonyt, itt a vége, fuss el véle. Nem, ez a juhász abszolút jó fej, a szabadság bajnoka, aki ha valahol messze a palotában tüsszent a király, feszt nem mondja, hogy „adj’ isten egészségére, felség”. Hiába a három halálos ítélet, hiába a három csábító megvesztegetési kísérlet, parancsra nem gazsulál. Pedig készséggel megteszi ezt mindenki, akinek kedves az élete, és nem akarja elveszíteni a kuncsaftjait a parasztasszonytól az ingatlankereskedőn át a gyufaárus lányig.
Nem először adaptál a bábszínháznak népmesét Szálinger Balázs. Pár évvel ezelőtt a szintén élőszereplős Fehérlófia esetében jobban érdekelte a költészet, mint a színház; most a prózaibb szövegért cserébe feszesebb dramaturgiát kapunk. Barna Zsombor a balhés juhászgyerek szerepében gyorsan belopja magát a szívekbe, nem kis részben vagány cifraszűrének hála, amely a maga kapucnis, mélyen szembehúzott változatában egy ősmagyar pásztor és egy anarchista rapper házasítása – és ebben a hagyományt újraértelmező, friss szellemben készült az egész látvány. Az átirat újszerűsége az autoriter király (Hannus Zoltán) jellemfejlődésében csúcsosodik: kiderül, hogy sok évvel ezelőtt ő is lánglelkű rebellisként könyökölt az aktuális uralkodó oldalába, de az évek múlásával megkérgesedett, önfejű türannosszá vált. Várjunk csak, honnan ismerős ez?
Az előadás ajánlójában kiemelik, hogy minden gyerek számára napi tapasztalat az engedelmesség kényszere, és a szabályokat felnőttként sok esetben csupán hatalmi pozíciónkkal indokoljuk. Bár e téren szülőként biztosan akad tennivalónk, nem lehet nem észrevenni a tágabb társadalmi kontextust, a rendszerdöntőből diktátorrá idült népvezér politikai áthallásait. Ez a király végül belátja, hogy tévedett, és átadja a koronát a csillagszeműnek, aki bejelenti, hogy „ez az ország megérett a változásra”. De ilyen csak a mesében van. (Budapest Bábszínház, rendezte: Markó Róbert, bemutató: október 8.)
Már megint kezdik Alig 60 perc, mégis erős élmény a 10–14 éves korosztálynak és az őket napi szinten túlélni próbáló felnőtteknek. Egy olyan nehéz és képlékeny életkort ragad meg, amelyről kevés szó esik a színházban, kivált fiús szemszögből. Az igazi, nagy kamaszkor és a hivatalos gyerekkor közötti senkiföldjén járunk, ami eleve gáz, mert normális neve sincs – már az olyan szavaktól is, mint „kiskamasz”, pláne „pubi”, kiveri az embert a ragya.
A 12 év körüli Hicks az anyjával él, de most mintha mégis vissza akarna költözni hozzájuk az apja. Jó ez? Fene sem tudja. De a szokásos kérdés, hogy fiatal felnőttek játszhatnak-e hitelesen gyerekeket, ezúttal fel sem merül. Úgy tűnik, csupán rendezés és színészi játék (meg persze fizimiska) kérdése, hogy igen. Pedig most még a fizikai távolság sem segíti az illúziókeltést, hiszen mint holmi idegesítő szülő mélyen betolakodunk hőseink intim szférájába: a játéktér a pincehelyiség teljes hosszát kitölti, és körben, a falak mentén alig negyven néző foglalhat helyet.
Ahhoz képest, hogy milyen rövid a német Kirsten Fuchs darabja, meglepően sok dráma és humor fért bele. Zsizsegnek a hormonok, matekórán jönnek-mennek a message-ek, a tesitanár igazi marha, a zenetanár jó szándékú balek, és kisül, hogy a hármas számrendszer nem is olyan bonyolult. A két barátot alakító Lendváczky Zoltán és Nizsai Dániel jól hozzák a kényszeres kúlság, a kapcsolódni vágyás, az önfeledt hülyülés és a koravén bölcsesség gyorsan váltakozó pillanatait; és a lányok, Alexics Rita és Kőszegi Mária is kellően bonyolultak. Ebben a társulatban nem újdonság, de meg kell jegyezni, hogy a színészek bírják torokkal a dalokat, a dalok pedig menők. (Kolibri Pince, rendezte: Laboda Kornél, bemutató: december 3.)
A Pál utcai fiúk Ha minden jól megy, unokáink is látni fogják, akárcsak A dzsungel könyvét vagy a Padlást. Persze akkor már nem ez lesz a szereposztás, de még emlegetni fogjuk az eredeti srácokat, Wunderlich Józsefet (Boka), Csapó Attilát (Geréb), Józan Lászlót (Áts Feri) és mindenekelőtt Vecsei Miklóst, akiben olyan hézagmentesen gittelődik Nemecsek szorongása, bátorsága és szégyene, hogy azt nemigen lehet elfelejteni.
Annyira kellett már egy előadás, ami reanimálja ezt a mindenki által ismert, a hétköznapoknak is számos szófordulatot adó, mégis nehezen megfejthető regényt, hogy az ne csupán a nagyszüleink ifjúságát idéző, nosztalgikus panoptikum és ötödik osztályos olvasónaplók kínkeserves alapanyaga legyen, hanem olyasmi, amihez ma is lehet viszonyulni. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a vörösingesek bőr- meg bombercuccokat hordanak, és jól tolják a mai szlenget, hanem elsősorban a szenvedélyessége által. Csoportszínház ez, amelynek láthatóan mindenki odaadja magát, és ami odakint, a való világban már annyira régen nem történik meg: a grund ügye valódi közösséggé alakítja a nézőteret.
Geszti Péternek sok éve szívügye a történet feltámasztása, megmutatkozott ez már a Nagy Könyv kampányában és a regény századik évfordulóján Nemecsekhez írt levelében is. Ha akad is egy-két kevésbé eredeti fordulata, túlnyomórészt szellemesen hányja a rímeket, néhol pedig kifejezetten költői szövegeket írt Dés László zenéjéhez. A monumentális vígszínházi szcenikához képest visszafogottabb, sokoldalúbb a díszlet – Khell Csörsz a napokban lett az év díszlettervezője –, és ezen belül elementáris hatást kelt az élő víz jelenléte. A színpad elején található medence előbb az iskolából kiszabaduló fiúk önfeledt pocsolásához asszisztál, majd itt történik a legdrámaibb pillanat, Nemecsek megfürdetése, és itt süllyed el örökre az a bizonyos einstandolt, kedvenc üveggolyó. Elő a zsebkendőkkel! (Vígszínház, rendezte: Marton László, bemutató: november 5.)
Nyolckor a bárkán Ígéretesnek tűnik a német szerzésű mű, amelyet külföldön színielőadás és könyv formájában is számos díjjal kitüntettek, és nálunk is bemutattak már vidéken. Adott három bolondos pingvin, akik folyton civakodnak, de azért jó barátok. Ám az özönvíz meghirdetésekor csak ketten kapnak beszállókártyát Noé bárkájára. Mi legyen a harmadikkal?
Persze nem hagyják magára, ezzel együtt majdnem az első felvonás végéig kell várni arra, hogy megkedveljük e burleszkbe illő, harsány triót. A második rész jobban sikerül, hálás vígjátéki helyzeteket kínál az óriás kofferben rejtegetett potyautas, és több szerepet kap a legmókásabb karakter, a dagadt, fehér Galamb. E zsémbes, mártírságra hajlamos jószág (Baksa Imre eltalált alakításában) feladata messze túlmutat az olajág beszerzésén: a teljes bárkaprojekt logisztikai vezetője, Noé jobbkeze, akinek a vállán nyugszik az özönvíztúlélés felelőssége, beleértve, hogy az utasok ne falják föl egymást, és kitartson a zoocsemege (utóbbiból a családias hangulat jegyében megkínálják a gyerekeket is a szünetben).
Kár, hogy a darab végén megjelenő Noé túlméretezett parókájában, műszakállával és napszemüvegében úgy néz ki, mintha egy Irigy Hónaljmirigy-produkcióból lépett volna elő. Azt pedig sajnos csak elképzelni lehet, hogyan hangoznának Darvas Ferenc dalai tisztán elénekelve. Máskülönben van ez olyan szórakoztató időtöltés, mint, mondjuk, egy vasárnap délelőtti istentisztelet, kivált, hogy belefér néhány szellemes eszmefuttatás az Örökkévaló mibenlétéről, akinek – mint az egyik pingvin megjegyzi – elég szegényes lehetett a fantáziája, amikor az Északi-sarkot megteremtette. A meghirdetett „családi előadás” kitétel mindazonáltal túlzás. Pont elég, ha valamelyik nagyszülő elviszi a 10 éven aluliakat. (RS9 Színház, rendezte: Koleszár Bazil Péter, bemutató: december 23.)
