Színház

Rossz a rendszer

Jennifer Haley: A Menedék / TÁP Színház

  • Puskás Panni
  • 2020.10.10 12:09

Színház

Péntek este hétkor Vajdai Vilmos, a TÁP Színház vezetője és az itt vizsgált előadás rendezője lép a színpadra, hogy közölje, elmarad az előadás, mert a TÁP így szeretne szolidaritást vállalni a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanáraival és hallgatóival.

Utána arra kéri a nézőtéren ülő társulati tagokat, hogy álljanak fel, és énekeljék el a Kicsi vagyok én… kezdetű dalt, amelyet a színművészetis hallgatók énekelnek a tüntetéseken a Hej, a titkos egyetem mellett. A TÁP-osok bizonytalanul kezdik, de annál nagyobb svunggal folytatják, aztán kinyílik az ajtó, és belépnek a hallgatók, hogy az utóbb említett dalt is elénekeljék nekünk. Mi felállunk, én pedig érzem, hogy egy fontos színháztörténeti pillanat közepén állok. Itt van egy tudatos generáció, amely bár sokáig teljesen apolitikusnak tűnt, most mégis megértette, hogy a változás mindig politikai kérdés, akkor is, ha jó, és akkor is, ha rossz. A demonstráció ereje pedig abban is áll, hogy kiválóan változtatja a lusta pesti színházi tereket az ellenállás tereivé, visszacsempészve a posztmodernben örökké elveszettnek hitt katarzisélményt.

Bár egy röpke pillanatig elbizonytalanított a helyzet, tudtam én előre, hogy Vajdai Vilmos nem mond igazat, a színen ugyanis ott a jókora díszlet, hát mégis, miért építették volna fel, ha nem azért, hogy játsszanak benne?! De más kérdés is nyomasztott. A kultúra vajon olyan dolog, amit el lehet venni az embertől? Sajnos, életemben először, inkább az igen felé hajlottam. Persze, kinek-kinek az innen-onnan magára szedett kulturális tudását már nem vehetik el, de elvben a hatalom (és a koronavírus, amely egy ideje csakis a kultúra tereiben és eseményein terjed) odavághat annyira a színházi életnek, hogy felnőjön egy olyan generáció, amelynek tagjai már nem emlékeznek a magyar színház eleven színeire, izgalmas mivoltára, és arra, hogy milyen sokszor vetett fel aktuális társadalmi kérdéseket. Ami azt illeti, bizonyos társulatok feloszlásával és eltűnésével már én is egyre kevésbé emlékszem erre a termékeny időszakra. Ezért is tartom egyre fontosabbnak a TÁP Színház munkáit.

A Menedék című előadás péntek este természetesen nem maradt el, így láthattunk egy igen lehangoló, de minden elemében valóságosnak ható elképzelést az emberi kultúra nem is annyira távoli jövőjéről. Jennifer Haley darabja egy olyan világról szól, amelyben az offline létezés (amit való világnak hívunk) teljes mértékig értelmét veszti, a Föld erőforrásai kiapadnak, a természet kipusztul, az emberek a létminimumon tengődnek. Vírusok pusztítanak, s így megszűnnek az emberi kapcsolatok is. Mivel a valóságos élvezetek luxuscikké válnak, olyan online terek alakulnak, amelyekben az élvezetek virtuálisan, az agy stimulálásával élhetők át. Az emberek között akadnak olyanok is, akik teljesen átköltöznek ebbe az online világba, ők árnyak lesznek, e világon csak gépekkel életben tartott testük marad.

Ezzel szemben a csodás online világ áll, amely nagyjából a dark web túlfejlesztett változata. Itt az emberi kultúra sűrűsödik össze, annak is a legszebb és legsötétebb része: az esztétikum, az érzékiség, a tudás, a szabadság, a prostitúció, a pedofília, az erőszak, a gyilkosság és az érzéketlenség. Ez a hely a Menedék. Kitalálója és üzemeltetője a Papa vagy valódi nevén Sims (mely név nyilvánvalóan a legnépszerűbb életszimulátor-videojátékra utal). A drámában egy ügynök, amolyan online rendőr hallgatja ki őt, valamint egy másik idősíkon egy Doyle nevű középiskolai tanárt, hogy megtalálja és örökre lekapcsolja a Menedék szerverét. Doyle-ról gyorsan kiderül, hogy az online világban egy Iris nevű kilencéves kislány képében dolgozik a Papának gyerekprostituáltként, akit a Menedék kuncsaftjai kényük-kedvük szerint egy macsétával nyiszálnak darabokra nap mint nap. A darab igen aktuálisan és komplex módon tesz fel kérdéseket valóságérzékelésünkkel és valóságtudatunkkal, illetve az online tér gyakorlatilag átláthatatlan és éppen ezért ellenőrizhetetlen tartalomtömegének morális problémáival kapcsolatban.

Arról már van kialakult társadalmi konszenzusunk, hogy mit gondoljunk arról, ha teszem azt, egy magyar diplomata 19 ezer gyerekpornós fényképet őrizget a számítógépén. De mit gondolunk arról, ha valaki az online térben megerőszakol és meggyilkol egy teljesen valósághű kilencéves kislányt, akinek egy hatvanas férfi kölcsönöz személyiséget? Vajon az online tér egy lehetőség a beteg embereknek a senkit nem sértő vágykiélésre? Vagy épp ellenkezőleg: az online elkövetett borzalmaik visszahatnak arra a világra, amelyet valóságnak nevezünk? Másképp feltéve a kérdést: az online világ, amely a Menedék esetében a teremtő fantáziával, tehát az alkotással, a művészettel is azonos, a valóság része? Ha igen, elvehetik-e a jogunkat hozzá?

A szöveg tehát iszonyú sűrű és izgalmas, ugyanakkor a darab mégsem kiált színpad után. Vajdai három részre osztotta a teret, a két oldalon, egymástól térben is szeparálva látjuk Papa és Doyle kihallgatását. Ezek hosszas párbeszédek etikai és filozófiai kérdésekről, amelyekben bár rengeteg a mikrokonfliktus, színházi szempontból elég eseménytelenek. Hogy ilyen hosszas jelenetek ne váljanak unalmassá, nos, az csak nagyon jó színészekkel oldható meg. Itt nagyon jók a színészek, az előadás mégis sok ponton leül, mert túl sok mindent mondanak el a szereplők, és túl sokszor ismétlik saját magukat. Pedig Hajduk Károly Papaként elegáns, cinikus, intelligens és főképp rokonszenves figura, Terhes Sándor Doyle-ja pedig kiválóan hozza a megtört, magányos értelmiségit. Kettőjüket remekül egészíti ki Józsa Bettina fiatal nyomozója, aki bár remekül érvel, nem tudja leplezni személyes érintettségét és azt, hogy a Menedék-ügy számára nemcsak szakmai, hanem lelki projekciós felület is egyben.

A tér harmadik része az online világ. Üvegkalitka egy emelvényen. Itt találkozik Iris (Vitárius Orsolya csodásan játssza a koraérett kislányt) és Mr. Woodnot (akinek ügyetlenkedő, kamaszos figuráját Lestyán Attila alakítja), akik az online világban kicsit egymásba is szeretnek. Mint mindig, itt is a szerelemből lesz a baj. A Menedék legszebb pillanata az utolsó jelenet. Vajdai Vilmos eljátszik a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha a Papa és Iris nem a virtuális, hanem a valóságos térben találkoznának. Az üvegkalitka kinyílik, Terhes Sándor és Hajduk Károly ülnek egymás mellett, és megismételnek egy párbeszédet, amely a Papa és Iris között zajlott online. Fáradtan nevetnek magukon és egymáson. A valóság szürke, kiábrándító, nevetséges, de úgy tűnik, egyelőre még mindig itt kell élnünk.

Trafó, szeptember 4.

Neked ajánljuk