"Ha egy színész lemegy a színpadról, a következő jelenetéig azt csinál, amit akar. De én soha nem engedhetem el magam, mert valaki mindig ott marad nekem a színpadon - mondja Tarr Mari, aki 55 éve a Madách Színház súgója, a szakma legendája. - Volt olyan kolléganőm, aki előadás közben sálat kötött, de amikor a színész lenézett rá, frászt kapott, mert tudta, hogy nem az ő szövege jár a súgó agyában, hanem az, hogy két sima, egy fordított." Mégis, hiába van ott a súgó az összes előadáson, a közönség többnyire mindössze két dolgot tud róla: hogy munkahelye a súgólyuk, legfőbb feladata pedig a színészek kisegítése, amikor előadás közben elfelejtik a szövegüket.
Ritmus és empátia
| ||
Az első magyar súgó, akit megemlítenek a krónikák, egy bizonyos Jakab Mihály volt, aki 1792-ben gazdagította a pesti magyar társulat apparátusát - az ő feladata volt a súgáson kívül a díszlet, a kellékek, a ruhatár és a könyvtár felügyelete is. Sokszor pedig a fiatal, kezdő színészeket küldték a deszkák alá a szövegkönyvvel - így járt a szakma valaha volt legnevesebb alkalmi képviselője, Petőfi Sándor is, amikor 1843-ban a székesfehérvári színtársulatnál megbetegedett a súgó. A színház rendezője, aki az elbeszélések szerint utálta dicső költőnket, a társulat tagját, őt bízta meg a nemes feladattal. Petőfi ettől olyan éktelen haragra gerjedt - mondván: ő a deszkák másik oldalán kíván sikereket elérni -, hogy csak az igazgató tudta lecsillapítani.
Aztán ahogy teltek az évek, a huszadik század második felére a kizárólagos férfiszakma átalakult kivétel nélkül női szakmává; Tarr Mari szerint talán azért, mert a jó súgó két legfőbb erénye a ritmusérzék és az empátia: "A ritmus tekintetében az urak is tökéletesek, de az empatikus készség már döcög egy kicsit." "A szövegmondás ritmusából lehet tudni, ha a színész elbizonytalanodik, az empátia pedig ahhoz kell, hogy érezzük, hol van szó valóban bizonytalanságról, hol pedig művészi szünetről, egy új ötlet megvalósításáról" - magyarázza Ádám Dorottya, a Vígszínház súgója. Tarr Mari egy történettel szemlélteti, miről is van szó. "Egyszer egy kecskeméti vendégjátékon Trokán Péternek csak a feje búbját láttam, mert egy hatalmas karosszékben ült, háttal nekem. Egyszer csak rántott egyet a fején és a vállán, én pedig azonnal megszólaltam. Az előadás után megkérdezte, hogy miért. Mert az előadásban nincs benne ez a mozdulatod, feleltem neki, ez önkéntelen volt, az agyad, a lelked üzent vele valamit."
Az ilyen történetek mindazonáltal nem mindennaposak - mert a közhiedelemmel ellentétben a súgók munkájuk nagyobb részét a próbafolyamat alatt végzik. Az olvasópróbán ők is megkapják a szövegkönyvet, amit az első próbákon a színészek egy percre sem engednek ki a kezükből; amikor viszont már anélkül próbálnak, eleinte értelemszerűen még meglehetősen sok szöveget kell nekik "feladni". "Színészként dolgoztam már olyan súgóval is, aki állva, mászkálva súgott, és a járása irányával is segítette a színészt, emlékeztetve arra, hogy az előző próbán épp merre ment, mikor ült le és állt fel" - emlékszik vissza Máté Gábor, a Katona József Színház színésze, rendezője és igazgatója. A színészek sokszor kérik meg a súgót arra is, hogy segítsen nekik szöveget tanulni, és van, hogy egy hirtelen beugrás előtt afféle korrepetálásra van szükség. "Ha elakadnak valahol egy szövegben a tanulás során, próbálok valamilyen fogódzkodót adni a színészeknek. Legutóbb az 'elképesztő' szóval volt probléma; akkor azt mondtam a színésznek, gondoljon arra, hogy eközben a partnere arcát, a 'képét' fogja" - avat be a trükkökbe Ádám Dorottya.
Aztán az előadásra többnyire már mindenki megtanulja a szövegét, ami már csak azért sem árt, mert - Dévai Balázs, a Bárka színészének elmondása szerint - kisebb játszóhelyeken lehetetlen észrevétlenül súgni, így a stúdiókban legfeljebb a jelenetben szereplő többi színész tud mentőövet dobni a fuldoklónak. Szabó Emília színésznő ehhez hozzáteszi: "Minden problémás alkalommal magamat kellett kihúznom a csávából. Vagy a díszlet nem tette lehetővé, hogy halljam a súgót, vagy az idegállapot, az erős koncentráció miatt én magam zártam ki mindent." Ha mégis a súgónak kell lépnie, legtöbbször olyankor is elég egy-egy mássalhangzót, ragot "beadni", esetleg nem a konkrét mondatot súgni, hanem csak az értelmére utalni. Egyéb esetben pedig marad a kreativitás és a rutin: "Az operaház fantomjában Lőte Attila a leköszönő igazgató szerepében nagy dérrel-dúrral belekezdett egy mondatba, de nem úgy, ahogy a szövegkönyvben volt. Aztán a közepén egyszer csak elszállt, éreztem, hogy nem tudja befejezni. Abban a negyed másodpercben kellett, hogy megszülessen a fejemben a mondat második fele, és fel is súgjam neki. Mivel az igazgató francia volt, a színész felém fordult, és annyit mondott: merci" - meséli Tarr Mari.
Pillantás a lyukból
"Ha a díszlet és a fal közötti kis résben, a portálban ülök, vigyáznom kell, hogy ne emeljem egy bizonyos szögnél magasabbra a lábam, mert belóg a színpadra. Végig fogni kell a vastag szövegkönyvet, közben pedig a hátam mögött karattyolnak a táncos lányok, aztán mellettem rohannak be a színpadra. A súgólyukba pedig egy kis vas tyúklétrán kellett bemászni. Sosem volt egy kényelmes szakma a miénk" - sóhajt Tarr Mari. És az olyan városi legendákról, mint a lehető legrosszabb helyen vizelni kezdő színpadi ló esete, még nem is beszéltünk. Vagy akár a régebbi idők tévéjátékairól: volt, hogy egyenes adásban közvetítették a műsort, a súgónak pedig úgy kellett segíteni a szövegüket kevéssé elsajátító színészeken, hogy a kamera még véletlenül se mutassa; vagyis az ágy alatt kúszva, az íróasztal alá bújva.
Az egyébként aránylag kényelmes, a színpadra remek kilátást és a szemkontaktus lehetőségét biztosító súgólyuk azonban az elmúlt egy-két évtizedben gyakorlatilag eltűnt a színházakból, elsősorban a díszleteknek köszönhetően: sokszor egyszerűen nincs hely számára, ha pedig egy előadás realista díszletet használ, akkor azért, ha stilizáltat, akkor meg azért mutat idegenül a színpad elején magasodó kicsi, a súgó fejét eltakaró dobozka. Így aztán a súgónak valahol a díszlet szabta lehetőségeket figyelembe véve találnak helyet, jobb esetben úgy, hogy legalább egy kis résen rá tudjon látni a színpadra, rosszabb esetben a behúzott függöny túloldalán. Néha pedig lekerül a nézőtérre; ilyenkor viszont - mondja Ádám Dorottya - nem árt a közönséggel is empatikusan viselkedni, nem világítani a nézők szemébe, nem hangoskodni a súgópéldány lapozgatásával. "Néha figyelni kell, hogy a nézők ne a szövegkönyvet olvassák, hanem az előadást nézzék; úgy kell saját maga alá hajtani a szövegkönyvet, hogy ne látszódjon, mennyi van még hátra; ha pedig a színész valami igazán nagy zöldséget mond, meg kell próbálni nem kuncogni rajta."
Tarr Mari egyébként minden előnyét figyelembe véve is örül a súgólyuk betömésének. "Amíg a színész eljut a premierig, természetes, hogy sokakkal konfliktusai vannak. De mivel a színházban kasztrendszer van, a rendezőbe nem köthet bele, a kellékesbe, bútorosba viszont már igen. De a legegyszerűbben a kezdő, fiatal súgóba lehetett, hiszen ő úgyis ott volt lent, a lábnál, a porban. Ez szinte ösztönösen következett ebből a helyzetből." És bár arra mindmáig számítania kell egy súgónak, hogy a próbák feszített idegállapota miatt a színészek esetleg kissé morcosan szólnak hozzá, a legtöbben bizalmasukként tekintenek a súgóra - hiszen ő egyike annak a három embernek (az ügyelő és a rendezőasszisztens mellett), akik a rendezőn kívül mindvégig részt vesznek a próbafolyamaton. Így aztán az is megesik, hogy a súgó új szerepben is feltűnik: néha javaslataival formálja a rendezést vagy valamelyik színész játékát. Tenki Réka, a Katona József Színház színésznője pedig egyenesen arról számol be, hogy a súgó szó szerint az életét mentette meg, amikor a színpadot be nem látó díszítő egy trégeren a plafonig emelte, és már a gerendákhoz passzírozta - amit egyedül a súgó vett észre, és az utolsó pillanatban rohant szólni a díszítőnek.
Hat szereplő súgót keres
"Talán azért akartam súgó lenni, mert ezt a munkát csak egy ember végzi a színházon belül; nem olyan, mint amikor az ember egyike a kórus sok tagjának. Minden játszóhelyen csak egy vagy legfeljebb két súgó van, és nem is igazán lehet helyettesíteni egymást: akkor lehet igazán segíteni, ha végig benne vagy a próbafolyamatban, ha más helyett ülsz be, idegenül érzed magad" - fogalmaz Ádám Dorottya. És mivel ezt a szakmát nem oktatják sehol, ráadásul az egész országban meglehetősen kevés a képviselője, a megüresedett pozíciók betöltése sem olyan egyszerű.
"Az ideális az, ha valahol valaki már súgó volt, ráadásul jó súgó, ennek híre kél, és felvesszük az illetőt - ez azonban általában nem történik meg. Ehelyett a színházból valaki (színész, kellékes, asszisztens vagy más) kezd súgni. Vagy jön valaki, hogy színházban szeretne dolgozni. Erre azt mondjuk, épp súgóra volna szükség, ő pedig gyanútlanul belemegy, aztán kiderül, alkalmas-e vagy sem - magyarázza Máté Gábor. - Egyébként több ízben felvételiztettem súgókat. Első alkalommal színészeket kértem fel, hogy csak a súgóra hagyatkozva játsszanak el egy ismeretlen jelenetet - de ezzel a módszerrel melléfogtam. A másik alkalommal én magam egy ismeretlen szöveget mondtam színészként, és a jelentkezőt megkértem, adja fel nekem a szöveget. Szóval: súgjon. Minden szót. Vagyis modelleztünk egy klasszikus színházi helyzetet: a színész készületlenül megy próbára, és a súgó segítségével mondja el a szöveget. Ez esetben a saját bőrömön éreztem, hogy az illető jó lesz-e vagy sem."
Feltűnő viszont, hogy a struktúrán kívüli színházaknál nem találni súgót. Ennek oka - mondja el Róbert Júlia, a Szputnyik Hajózási Társaság dramaturgja - a pénzhiány: bár az ügymenet azonos a kőszínházakéval, a költségvetés kisebb. Így a színészek mellett csak két-három embert lehet rendszeresen foglalkoztatni (közönségszervezőt, sajtóst, dramaturgot). Legkevésbé a műszakra, ügyelőre, kellékesre és súgóra jut pénz - az ő munkájukat a társulatok kollektíve végzik: ahogy a külföldi út előtt együtt pakolják be a díszletes ládákat a furgonba, úgy a próbákon is az asszisztens vagy a dramaturg segít a szövegtanulásban, az előadásban pedig a színészek oldják meg a rázós helyzeteket egymás között.
"Minden súgó számára az a legnagyobb sikerélmény, ha meg tud menteni egy előadást - véli Tarr Mari. - A Cyrano egyik előadásának utolsó felvonásában ült a fa alatt bekötött fejjel Huszti Péter mint a címszereplő, mellette Moór Mari mint Roxane siratta az elrontott életét. A színpadra kellett volna jönnie két kollégának; kinéztem, és láttam, hogy nagyban eszmét cserélnek a díszlet mögött - az életben nem fognak bejönni. Felsúgtam Péternek, hogy vigyázz, majd átlapoztam a következő, négyszemélyes jelenetet, és azonnal felsúgtam az azt követő jelenet elejét. Péter vette a lapot. A replikát is súgtam Moór Marinak, hogy meglegyen a folytonosság - ő egy kicsit meglepődött, hogy hogyhogy már itt tartunk, de mondta, amit kellett, és zökkenőmentesen lement az előadás. Ha a két színész észbe kap, és hirtelen berohan a színpadra, nem tudom, mit csináltam volna. Mindenesetre az előadás után az öltözőfolyosón kivágódott Huszti ajtaja, Péter felém fordult, és azt mondta: Mari, ötös!"
