Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Kezdenéd ma elölről az egészet?

Molnár Piroska: Ha arra gondolsz, hogy megint ezt csinálnám-e: más nekem soha nem jutott eszembe. Ahhoz más emberként kéne újraszületnem, hogy más életre gondoljak.

MN: Rendkívül gazdag a színészi pályád - rendkívül szerencsés is vagy?

MP: De mennyire! Már a főiskolán is szerencsém volt; nemcsak azért, mert rögtön fölvettek, hanem mert Pártos Géza osztályába jártam, és többek között Sulyok Mária tanított. Aztán nagyon fiatalon együtt játszottam az akkori legnagyobbakkal, akiktől nagyon sok mindent tanultam.

MN: Gondolod, hogy a mai színészhallgatók is így fognak egyszer beszélni a pályakezdésről?

MP: Épp a múlt éjjel olvastam bele ismét Vas István Miért vijjog a saskeselyű? című memoárjába; azt írja, hogy Zelk Zoltánnal elmentek a Zeneakadémiára a Nyugat egyik jubileumi estjére. Ott ültek "az öregek" - a Nyugat nagyjai, akik amúgy még ötvenévesek sem voltak akkor -, és ott voltak a fiatalok is. És Zelk odasúgta neki, hogy vajon lesznek-e a fiatalokból nagy öregek, akikből elegancia, méltóság és szuverenitás áradt. Hát igen. Én még láttam azt a nemzedéket, amelyből elegancia, méltóság és szuverenitás sugárzott - még akkor is, amikor Kaposvárról a Nemzetibe kerültem. Kállaival, Kálmán Györggyel, Bessenyeivel, Sinkovitscsal játszottam együtt. Hogy a mai fiatalok látnak-e bennünk ilyesmit, nem tudom. Vas egyébként hozzáteszi, hogy minden generációnak más imponál. Hogy ma mi imponál, nem tudom. Bennem például a Ványa bácsi úgy él, ahogy Lukács Margit, Maklári Zoltán, Bessenyei, Mészáros Ági előadta; le tudnám játszani magamban az egészet, pedig kisiskolás voltam, amikor láttam. És persze nem játszanám úgy, ahogy ők, mert ma mások az elvárások. De remélem, hogy a maiaknak is van kire nézniük. Nemrég behívtam az egyetemre egy vizsga főpróbájára Pogány Juditot, és az egyik növendék lelkesen mondta, mennyire örül, mert még sosem látta Pogány Juditot "élőben". Szóval valami mégiscsak lehet. De az biztos, hogy ma sokkal nehezebb. Nemcsak azért, mert telítve van a pálya, és szűkebbek a lehetőségek. Velünk még hosszú távra terveztek a színházak. Kigondolták a rendezők, hogy idén, jövőre és azután mit kellene játszania egy fiatal színésznek. Ma ez nincs így. Viszont mások az elvárások, mint mondtam: egy fiatal lányt ma fiatal lánynak kell játszania - nem lehet negyvenéves a Szonya vagy a Júlia.

MN: Te kiktől tanultál a legtöbbet?

MP: Sulyok Máriától nagyon sokat.

MN: Emlegetik, hogy félelmetesen barátságtalan tudott lenni.

MP: Velem biztosan nem. Máig emlékszem, hogy az egyik év végi vizsgán - egyenként hívott be bennünket - figyelmeztetett, hogy újabban szétszórt vagyok. És rögtön megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Ilyen volt.

MN: Kiktől tanultál még?

MP: Tudod, tanulni nemcsak a legnagyobb színészektől lehet, hanem - és ez nálam többet nyom a latban - a rendezőtől. Zsámbékitól eleinte féltem. Ascher Tamásra lassan tanultam meg odafigyelni, és sokáig azt hittem, hogy bánt, amikor élesen és pontosan odamond valamit. Ma meg... nagyon hiányzik a kíméletlen őszintesége. Kell némi idő, mire az ember megérti, hogy ez kell és jó, aztán meg nem tud lemondani róla, vágyik rá szüntelenül. De ne csak a rendezőkről beszéljünk, hanem olyan színházvezetőkről - például Komor Istvánról, aki engem Szegedről vitt Kaposvárra, vagy Radó Vilmosról, a legendás kecskeméti igazgatóról -, akik nagyon jó szemmel gyűjtötték maguk köré a tehetséges, maguknál is tehetségesebb rendezőket. Nem féltek, hogy a fejükre nőnek, nem voltak féltékenyek rájuk. Ilyen színházvezetők voltak akkoriban. Ennek ma is így kéne lennie. Épp tegnap olvastam valahol, hogy a politikusok sem értik, hogy egy-egy tévedés beismerése és korrekciója nem gyengíti, hanem erősítené őket.

MN: A színpadon ez evidencia: a jó partnernél nincsen jobb.

MP: Pártos mondta annak idején, hogy "drágám, egy jó partner ingyen és bérmentve megad mindent; elég, ha ránéz, és máris olyan, amilyennek lennie kell". Így van. Ha az ember nem kap a partnerétől, akkor mindent maga akar eljátszani - és akkor vége is.

MN: Hát ebből a szempontból sem panaszkodhatsz.

MP: Nagyon szerencsés voltam. A szerencse nagyon fontos ezen a pályán. Kaposváron fantasztikus gárda volt, az első korszakomban és a másodikban is(1971 és 1978, valamint 1984 és 2002 közt volt a társulat tagja - Cs. J.). Elég, ha végigolvasod Erdman Öngyilkos című darabjának a szereposztását: Koltai Róbert, Pogány Judit, Csákányi Eszter, Lázár Kati, Jordán Tamás, Kulka János, Bezerédi Zoltán és a többiek - ez ugyebár egy vidéki előadás volt akkoriban. Persze az sem árt, hogy úgy állok hozzá a feladatokhoz, hogy mindenből lehet tanulni. A bukásból is. Fontos tudni, miért alakult így, de ha ezt megérti az ember, már túl is lehet lépni rajta.

MN: Nem tudsz nemet mondani, szerepet nem adsz vissza. Elfogadod ismeretlen kezdők felkérését, meghívásra megjelensz - szóval emeled a kockázatot.

MP: A bukás nem ezzel függ össze. Olyan is akad, hogy a bukás nem látványos, csak az ember belül tudja. Előfordult, hogy nem szívesen játszottam el valamit - a Peer Gynt Aaséjáról például azt gondoltam, alkatilag nem való nekem; ilyenkor az ember másképp érzi magát a bőrében a színpadon. De visszatérve a kérdésedre: igen, ha csak tehetem, nem mondok nemet.

MN: Olyankor is igent mondasz, amikor első ránézésre látszik, hogy valaki veled akarja megmenteni a saját ötletét.

MP: Na, ezt már csak akkor veszem észre, amikor benne vagyok. Akkor meg már nem szállok ki belőle. Tényleg szívesen vállalok el munkát fiatalokkal, mert kíváncsi vagyok rájuk, nagyon érdekel, amit csinálnak, hiszen egyébként is nézem őket.

MN: A kritika mennyire fontos?

MP: Elolvasom, mert érdekel. De tudni kell, hol a helye. Amikor réges-régen a Kaukázusi krétakörben retteneteset írtak rólam, el akartam jönni a színházból. Kiborultam Zsámbékinak, aki a kezében fogta épp a kulcscsomóját, és felém dobta - sikerült elhajolnom. És azt mondta: Ki mondta, hogy rossz vagy? A kollégád? A rendeződ? Az igazgatód? A közönség? Azóta nem visel meg a kritika.

MN: Közhely, hogy a nagy színészek életét felzabálja, felfalja a színház. Nincs más. Rendben van ez így?

MP: Így alakult. A színésznőknél nagyon ritka, hogy egy nagy és erős pálya mellett normális családi élet is osztályrészül jut. A férfiaknál talán valamivel gyakoribb - ha találnak egy önfeláldozó nőt maguk mellé. Ez ilyen; az ember ezt is megtanulja, tudomásul veszi. Mert az igaz - a pálya során azzá válik -, hogy az ember élete a szakmája.

MN: Nem veszekszel soha? Nem vitatkozol?

MP: Nem nagyon. Ha valami nem tetszik, úgysem tudom titkolni, nem tudok hazudni. Kiül az arcomra az ellenkezés, az ellenállás - na, olyankor nehéz velem. A konfliktust mindig is kerültem, és most már még inkább megbocsátó vagyok, toleráns. Ha van valami jó abban, hogy az ember már nem fiatal, akkor talán a tolerancia az, és a kíváncsiság. Már nemcsak én, én, én. Már nemcsak a nagy szerep, hanem a két mondat is. Bár én ezt régóta jól viselem, mármint a kisebb szerepeket. York hercegnét a III. Richárdban például nagyon szerettem. Jó az, ha tudom, hogy alig pár percem van arra, hogy megcsináljak valamit a színpadon. Erősen kell koncentrálni hozzá.

MN: Pedig mostanság nehéz egyetlen dologra koncentrálni. Hogy viselted a Nemzeti Színház körüli cirkuszt?

MP: Rosszul. Sosem szerettem, amikor színpadra lépés előtt a kollégák valami másról beszélgetnek. Ma még inkább szükségem van a nyugalomra, arra, hogy ne kelljen figyelni semmi másra, csak arra, hogy mindjárt színpadra lépek. És amikor ott, a jelenet előtt elkezdenek ilyesmiről beszélni, ideges leszek. Hiszen nem éri meg, hogy utána odabent a kolléga bakizik - persze magamat is védem, hiszen vele játszom. Utána a büfében órákig arról beszélünk, hogy ugye nem lehetett észrevenni, ha valaki bakizott vagy hibázott - a közönségnek fogalma sincs, mennyire feldúlja a színészt az ilyesmi. Rámegy az éjszakai alvás.

MN: Szorongós vagy?

MP: Egyre inkább. Ha például Esterházy Péter darabjában (Én vagyok te - a szerk.) játszom, már egy héttel előtte készülök rá, minden áldott nap elmondom a szöveget, pedig tudom oda-vissza. Mindig fölfedezek benne valami újat, és bosszankodom, hogy miért nem vettem észre előbb. Azzal a szöveggel nagyon magára van utalva az ember; egyetlen szót sem lehet téveszteni, mert annyira zeneileg van megírva. Ahogy a zenés szerepeimben - ezek az előadások viszonylag ritkán mennek -, ott sem lehet téveszteni, arra is készülni kell. Még sosem tévesztettem, de bármikor előfordulhat.

MN: Most nemcsak erre gondoltam, hanem arra, hogy a társulatot nyilván megviselte, hogy a parlamentből támadták a színházat.

MP: Megviselte, de erőt is adott. Tudtuk, hogy a munkára kell koncentrálni. Összeforrt a társulat, dolgoztunk, és sorban jöttek a jó előadások - mi mással nem tudunk demonstrálni, csak azzal, hogy jól dolgozunk. Sokakkal együtt engem is aggaszt, hogy a politika ennyire beleszól a színházba. Én nem vagyok egy megszólalós alkat, nem szoktam kiállni, és mindenkit nagyon becsülök, aki megszólal ilyenkor.

MN: Amikor felhívtalak, hogy aláírod-e az Új Színház ügyében a petíciót, azonnal rávágtad, hogy persze.

MP: Igen, mert evidens.

MN: Mennyire követed a színházak körüli vitákat?

MP: Követem, olvasom. De nemcsak azt, mindent. Olvasom a hetilapokat, és az internetről is tájékozódom: elolvasom-meghallgatom különböző okos emberek nyilatkozatait, és nagyon jól kiválasztom, hogy mivel értek egyet. De nem tartozom azok közé, akik temetik a színházat. Tán azért, mert látok rengeteg alternatív előadást is, mert tanítok a főiskolán, nézem a fiatalokat.

MN: Mit tartasz a színház mai szerepéről?

MP: Bárhová megyek, még telt házakat látok. De tudom, hogy nem mindig és nem mindenütt van így. Fáj, hogy sokan már nem tudják megfizetni - épp azok, akiknek igényük lenne rá.

MN: Melyik szerepet szereted a legjobban? A legnehezebbet?

MP: A nehéz szerepet várja az ember rettegett gyönyörűséggel - és utána nagy a boldogság. Azt szoktam mondani, hogy nincs kedvenc. De aMacskajátékot nagyon szeretem.

MN: Abban két legjobb barátnőddel, Pogány Judittal és Csomós Marival játszol együtt. Először, ugye?

MP: Kettejükkel együtt először, igen. De ettől a próbák ugyanolyanok voltak, mint máskor: kemények. Eleinte féltünk a puritán közegtől, volt is bennünk egy pici ellenállás, de megbeszéltük a rendezővel, Mácsai Pállal. Egymásnak nem szoktunk tanácsot adni. Aztán amikor megláttuk a díszletet, akkor eldőlt, hogy ez tetszik. A jelmezek nem nagyon jöttek össze, és egyszer csak megláttam valahol egy üzletben egy óarany szoknyát. Azonnal megvettem - ez lett a jelmezem. Miközben az életben föl nem vennék egy óarany kosztümöt...

MN: Mert főpróbahét van, és bármit csinálsz, már a Macskajáték Gizája csinálja?

MP: Így van, pontosan. Tudom, hogy sok misztikum övezi a főpróbahetet, pedig pofonegyszerű: ilyenkor már semmi másra nem tud figyelni az ember, és nem is akar. Még a könyvespolcon is véletlenül olyan könyvhöz nyúl, aminek köze van az előadáshoz. Már csak a szerep szemével lát. A koncentráció különös formája ez. Beszűkül a külvilág. Amikor a gyerekem beteg volt, csak a főpróbahét után tudtam meg. Van ebben fájdalom is - sok mindenben nem vesz részt az ember. Mit válasszak?

MN: Ez dilemma?

MP: Nem. Nincs választás. Nincs dilemma. Ez van.

MN: Másik kedvenc?

MP: A kritika nem nagyon szerette, a közönség imádja: a Vesztegzár...-ban játszani jó, Hollósi Fricivel játszani jó, énekelni jó. Az Ármány és szerelmet is szeretem, pedig másfél órát várok, mire színpadra megyek a Mahler-dallal; és persze hiába skálázik be az ember, ennyi idő alatt leszáll ám a hang... Nehéz.

MN: Most is tanulsz énekelni?

MP: Persze. Ez nem is tanulás, ez hangkarbantartás. Minden héten járok hangképzésre.

MN: Néhány éve készültél egy Kurtág-darabbal, amit Kurtág Beckett Mi is a szó című művéből írt, és most már csak neked engedi előadni. Az színészi vagy énekesi feladat?

MP: Színészi. Olyan színész kell hozzá, akinek van kétoktávnyi hangterjedelme. Fantasztikus munka volt, elénekeltem összesen négyszer, egyszer itthon, háromszor külföldön, de ébren kell tartanom, mert bármikor elővehetjük újra.

MN: Biztos előfordul, hogy amikor nézel egy előadást, eszedbe jut: ebben jó lenne benne lenni. Mikor volt ilyen utoljára?

MP: Amikor Máté Gábor rendezését láttam a Kamrában, A mi osztályunk című előadást. Abban például jó lett volna dolgozni. De a ZsámbékiMizantrópjában is jó lett volna. A Nemzetiben is volt ilyen: a Szent Johannában Fodor Tamás, Znamenák István és Kulka János tárgyalásos jelenetében, vagy Mohácsi előadásában... De épp akkor készültünk az Esterházyval, és Gothárral nagyon jól dolgoztunk együtt.

MN: Ha már a múltat rajzoljuk át: szerettél volna pályakezdőként magas, szőke, kék szemű...

MP: Naná! Szerettem volna nagyon szép lány lenni. Aztán nemrégen megnéztem A lócsiszár virágvasárnapja felvételét, és elégedetten állapítottam meg, hogy nem is olyan rémes...

MN: Ha csak a filmjeidet néznéd meg, napokig ülhetnél a tévé előtt egyfolytában.

MP: Nem szoktam. Ha véletlenül elkapom valamelyiket, esetleg igen. De emlékszem, milyen nagyon jó munka volt a Dolina, Kamondy filmje Bodor Ádám írásából, vagy a Taxidermia Parti Nagy Lajos novelláiból... A filmnél azért mindig ott a félelem, hogy ez aztán zutty a halhatatlanságba, itt nincs javítás, ez úgy marad meg, ahogy van... És most februárban kezdek forgatni Szász Jánossal, Agota Kristof írásából, fantasztikus munkának ígérkezik. Előtte meglesz A tanítónő bemutatója, utána ez jön.

MN: Díjat alapítottál Kaposváron: Nagymama-díj. Miért?

MP: Amikor Schwajda meghívott a Nagymamára, boldogan mentem. Eleinte úgy volt, hogy többen összejövünk, régiek, Pogány, Jordán - ők végül nem jöttek, viszont jött Koltai Robi, Spindler Béla. És gondoltam, hátha az ottaniak azt hiszik, hogy mi pénzt keresni megyünk oda - ezért is jutott eszembe a díj. Minden évben egy fiatal színész és egy színésznő kapja meg. A vidéki pályakezdők nagyon nehezen élnek ma is.

MN: Te pedig a Nemzet Színésznője lettél. Pár nappal a megválasztásod előtt azt mondtad, elájulnál, ha megtudnád, hogy te lettél.

MP: Mert úgy gondoltam, hogy nagyon sokan vannak korban előttem, akik megérdemelnék. Persze a megdöbbenés mellett nagyon boldog voltam, és most is örülök neki. Ebből is csinálok egy díjat néhány év múlva, amikor aranydiplomás leszek.

MN: Mi fér bele az életbe a színházon kívül?

MP: Nyáron talán némi pihenés - az elmúlt nyáron ugyan éppen nem jutott rá idő, mert dolgoztam. Aztán az olvasás; megveszem az új könyveket, veszek újságokat is. Barátok, Csomós, Pogány. Néha társaság, vagy ha van szabad este, akkor színház.

MN: De előtte még karácsony. Hogy szokott telni?

MP: Délelőtt eljönnek a keresztfiaim, Máté Gábor gyerekei. Kulka Jancsival mindig szertartásosan iszunk egy konyakot. Az unokabátyám családja a családom, velük vagyok 24-én kora estig, aztán este otthon, nagy nyugalomban. Másnap, harmadnap szerencsére mindig játszom, most is. Hát így.

MN: Veszel ajándékot?

MP: Általában igen, de sosem a karácsony előtti rohanásban, hanem jó előre, egész évben. Ha látok valamit, amiről valaki eszembe jut, megveszem, elteszem. Már megvannak a helyeim, az ötleteim.

MN: A gyerekkori karácsonyok milyenek voltak?

MP: Jók. Anyám főzte a szaloncukrot, tüzes késsel vágta darabokra, mi meg az egész évben összegyűjtött sztaniolba csomagoltuk. Jó volt.

MN: Mondd, rendben van?

MP: "Minden úgy van, ahogy van, minden jól van, ahogy van, főbe nem lövöm magam..."