Magyar Narancs: A Sirály Kosztya-monológjával („Új formák kellenek…”) felvételiztél az egyetemre. Ez a hazai színház megszokásaival vitában álló fiatalember szimbolikus választása volt?
Dömötör András: Akkor nem volt vitám a színházzal, csak vágytam oda. Kamaszként nem jártam szórakozóhelyekre, hanem kicsit a Holt Költők Társasága hangulatát idézően heti háromszor-négyszer jártunk színházba a barátaimmal: egy előadást megnéztünk tízszer-tizenötször, színházi fotókat loptunk ki a tárlókból, elolvastuk és eljátszottuk a darabokat, a Heilbronni Katica után megrajzoltam például Kleist halálát. Azt gondoltam, író leszek, és majd emellett foglalkozom a színházzal is, úgyhogy elmentem a bölcsészkarra, mert azt reméltem, majd olyan hangulat lesz a szemináriumokon, mint amikor ott volt Csáth vagy Kosztolányi. De nem volt, csak menzaszag, úgyhogy az egyik óra közben felálltam, és azt mondtam, én innen elmegyek, és nem is akarok többet visszajönni. Ez egy fontos pillanat volt. A lázadás akkor indul el, amikor túl vagy a tiszteleten és a meghatottságon, hogy ott lehetsz, amikor az első problémával konfrontálódsz – egy színinövendék még nem lázad a színházi struktúra ellen.
MN: De azzal egyetértesz, hogy az általad rendezett előadások vitában állnak azzal, ami itthon megszokottnak számít a színházban?
| ||
DA: Örülök, ha ezt így látod, de az én fejemben nincs ilyen koncepció. Én azt gondolom, hogy minden előadásom különböző, mindig egy adott gondolat alapján indulok el, és nem is törekszem arra, hogy saját stílusom legyen. Azt ugyanakkor tudom, hogy mi fontos nekem. Soha semmit nem csináltam még úgy, hogy ne érdekelt volna; volt már, hogy elvállaltam egy darabot, de csak akkor, ha nekem is nagyon tetszett. Általában én keresem a drámákat, és főleg kortársakat. Fontos, hogy legyen bennük egy olyan gondolat, amiről azt gondolom, hogy az itt és most releváns, de szerintem tök természetes, ha egy fiatal rendező azt gondolja, hogy a színház az kortárs művészet. Mindig gyanús, amikor egy rendező a saját életművét elemzi, de úgy látom, az utóbbi előadásaimban fontosak voltak a társadalmi kérdések.
MN: Ez a kortárs gondolkodás rányomja a bélyegét az előadásaid formavilágára is?
DA: Igen, de ez nem úgy néz ki, hogy mondjuk helyszínként először eszembe jut egy reneszánsz várudvar, de arra gondolok, hogy hát azért én egy fiatal ember vagyok, legyen inkább valami nagyon furcsa. Mindig van egy képem, egy alapgondolatom, és azt próbálom kibontani: a Vízkereszt például azért játszódott nyilvános mosodában, hogy a szerelem feltételezett tisztaságát szembeállítsam azzal, hogy a darabban nincs olyan érzés, ami tényleg szennyezetlen. Aztán egyszer csak megláttam egy mosodát, és ezzel megszületett a kép a fejemben.
MN: Akkor benne van a pakliban, hogy egyszer majd egy rizsporos parókás, reneszánsz várudvaros előadást fogsz rendezni?
DA: Ha a mai Magyarországról kellene előadást rendeznem, azt lehet, hogy középkori díszletek között kellene megcsinálnom. Lehet, hogy az én hibám, de engem az érzelmi részek általában kevésbé érdekelnek, és inkább az agyamat járatom. Mindig a jelentés érdekel, mindig az kell, hogy megszabja a formát is.
MN: Erre mondják azt sokan, hogy ha egyszer Shakespeare tökéletesen megírta a darabjait, abból akkor is tökéletesen kihallható a dolgok jelentése, ha korhű környezetben adod elő. Ezzel nem értesz egyet?
DA: Persze, hogy nem. A bibliai történeteket a középkorban nagyrészt középkori ruhákban és díszletek között festették meg – valamikor minden kortárs volt, a korinthoszi oszlop valamikor iszonyúan progresszív dolog lehetett. De ezeken túl vagyunk, ezek ma már a hagyomány részei. Egy díszlet sokat hozzá tud adni egy szöveghez, át tudja értelmezni az egészet. Azzal ugyanakkor egyetértek, hogy ha valamilyen világot nagyon ráerőltetnek egy darabra, az leegyszerűsítő tud lenni, akkor lehet, hogy a vizuális koncepció alárendeli egyetlen gondolatnak az egészet. Mégis hamis konstelláció erre azt mondani, hogy ezzel szemben az a jó, ha konzervatív díszletek között játszunk: nem ez a két dolog áll szemben egymással. Ami sok színházban ma történik, az egy vicc, az az értelmezhetőség határain kívül esik, azon nincs mit elemezni, mert egyszerűen anakronizmus.
MN: Mondtad, hogy téged inkább az agyalás érdekel, mintsem az érzelmek. Törekszel arra, hogy elhagyd a lélektani realizmust?
DA: Ez darabfüggő. Értem én a lélektani realizmust, hiszen én is ezt tanultam színészként és rendezőként is, de vannak olyan művek, ahol ez nem működik. A magyar színészek, akik egyébként fantasztikusak, legtöbbször olyan erősen benne vannak ebben a pszichorealizmusban, hogy titkon még akkor is visszahorgolnak ide, ha egy nagyon erős, ettől eltérő formanyelvben kell dolgozniuk. Ez mindig okoz némi feszültséget: megcsinálják, amit a rendező kér, de a mélyén a lélektani realizmus van. Dolgozom azon, hogy kialakítsak egy, nem csak egy-egy előadásra érvényes színészi technikát. Amiben a színész erőt és szabadságot képvisel, és nem próbálja azt az illúziót kelteni, hogy ő nem ő. A lélektani realizmus megpróbál egy mindenre kiterjedő rendszert létrehozni, pedig ami a színész fejében van, az sosem homogén; miközben elvileg teljes átéléssel játszik, hideg fejjel végiggondolja azt is, hogy színészként mit és hogyan kell csinálnia, például tudja, hogy ha hátat fordít a nézőtérnek, akkor hangosabban kell beszélnie. Arra törekszem, hogy a színész váltogasson a technikák között; hogy felnőtt szerepet képviseljen a színpadon, legyen játékos, és tudja, hogy véleményt mond el a szerepéről; és hogy legyen felvállaltabb a nézőkkel való kommunikáció. Nekem nagyon tetszene, ha a színház a saját kétségei, napi problémái között őrlődő embernek egy felszabadító modellt tudna mutatni. Szükség van szórakoztató színházra, de az nem igaz, hogy a nézőknek jobb lesz attól, hogy egy előadás illúziókba ringatja őket. Egy pszichológiai tanulmány szerint, ha az ember megnéz valamit, ami elvarázsolja, és utána kimegy az utcára, akkor azt fogja érzékelni, hogy még szarabb az élete. Hiszek abban, hogy problémákat kell felvetni, hogy a színháznak kérdéseket kell feltennie, provokálnia kell. Egy, a miénknél nyitottabb, a saját problémáit eleve jobban kibeszélő társadalomban egy ilyen színház persze jobban tud működni.
MN: A rólad szóló előadás központi motívuma apukád korai elvesztése volt, amit részben a Luke Skywalker–Darth Vader viszonnyal jelképeztetek. A Star Wars-rajongásodnak tényleg fontos eleme volt az apakép kérdése?
| ||
DA: Az apamotívumra gyerekkoromban még nem ismertem rá a Star Warsban; amikor a barátaimmal játszottunk, Darth Vader soha nem is volt jelen, csak a bokrok ellen harcoltunk. Az apafigura egyrészt fontos és valós kérdés számomra, másrészt ez a történet tulajdonképpen arról is szól, hogy keresek egy apát, de azt az apafigurát, amelyiket most a féldiktatúra vagy valamiféle perverz demokrácia felé hajló európai országokban megtalálnak, nem akarom elfogadni. Közhely, de a mai európai társadalmi helyzet a hagyományos apaszerep felbomlásának a következménye, a hiány szimptómáit látod a közösségekben, a válaszreakció pedig az, ami Magyarországon is történik: hogy megjelenik egy agresszív apuka, és ennek rengetegen örülnek.
MN: Mit értesz a hagyományos apaszerep felbomlásán?
DA: Az európai kultúra részben a biológiai különbségekből kiindulva felépített egy férfi és egy női szerepet. Ez a társadalmi berendezkedés évszázadokon keresztül biztonságot adott és fegyelmezett, a központi helyen pedig az apafigura volt. Ezt aztán a felvilágosodás felszámolta – nem akarom megítélni, hogy ez jó-e vagy rossz –, és a szabadságot állította a helyére. Mindez durva leegyszerűsítés persze. A kérdés, hogy mit tudunk kezdeni a szabadsággal. Most úgy látom, hogy elkezdődött egy visszarendeződés: Magyarországon is van egy erős apafigura, és ha ő bánt minket, ha hazudik, nekünk akkor is jó, hogy ő van, mert legalább lehet közösen szidni valakit. A cáratyuska ott van láthatatlanul a fejünk fölött, büntet orrba-szájba, de nekünk ez is jó. Európa pedig bizonytalan azokkal a kultúrákkal szemben, amelyekben még hatalmas erőt jelent, hogy nem bomlott fel ez az apaszerep – ez kihat akár az olyan kérdésekre is, mint amilyen a menekülteké, az iszlám integrációjáé.
MN: Az időd nem kis részében Németországban, illetve jövőre Ausztriában élsz és dolgozol. Csak azért alakult ez így, mert jó ajánlatokat kaptál, vagy befolyásolt a magyarországi társadalmi helyzet, napi politika is?
DA: Nem, nincs bennem kétségbeesettség, nincs szó arról, hogy menekülnék az országból. Úgy alakult, hogy külföldön vannak lehetőségeim, itthon pedig inkább szigeteket érzékelek, ahol tudok dolgozni, például a Színművészeti Egyetem. Ezek között, úton az egyik szigetről a másikra, egy agresszív dzsungelen kell magad átverekedned nap mint nap, ami sokat kivesz az emberből. Az ottani helyzetem egyre inkább kinyílik, úgy tűnik, hogy Berlin után újabb városokba is hívnak. Az itthoni pedig stagnál, és nem látom magam előtt, hogy nagy változás közelegne, mert mondjuk Balog Zoltán hirtelen rájön, hogy valamit rosszul csináltak. Horgas Péterrel beszélgettünk arról, hogy meg kellene most pályázni egy színházat. De elröhögtük.
MN: Valóban megtörtént, amit az előadásban elmeséltek, hogy jó pár évvel ezelőtt felhívtak a kulturális államtitkárságtól, hogy ha akarsz még pályázni, jobban jársz, ha kihátrálsz Horgas Péter mögül?
DA: Igen. Én lettem volna az ő Akku nevű helyének a színházi vezetője. Őt ott gyakorlatilag megpróbálták kicsinálni, aztán hamar el is vették tőle az épületet, engem pedig felhívtak azzal, hogy akkor járok jól, ha hagyom ezt az egészet. De ehhez a történethez hozzátartozik, hogy nemcsak a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, de soha semmilyen magyar politikusnak nem volt még átfogó művészeti koncepciója, és a szocialista kormányzás alatt sem volt rendben semmi. Az a kormány hagyta meg Szűcs Miklósnak a Budapesti Kamaraszínházat, amikor mi Horgassal egy szerintem abszolút revelatív pályázattal jelentkeztünk.
MN: A pénz mellett mi szól számodra az itthon maradás és a németországi munka mellett vagy ellen?
DA: Az indulásától kezdve ott voltam a berlini Gorkij Színházban: ott úgy lehet dolgozni, ahogyan számomra tökéletes; az a színház nagyon él, egy év után el is nyerte az év színháza díjat. Mivel a családomban anyai ágon van egy erős német vonal, ott nem is érzem magam külföldön. Itthon pedig itt van a család, a barátok, a tanítás, meg az a néhány hely, ahol tudok és szeretnék is dolgozni. És közben úgy érzem, itt most szükség is van az ellenállásra. Ha tudok, elmegyek a tüntetésekre, mert most van értelme. Amikor a netadó elleni tüntetés volt, Németországban voltam, és ott beszélgettünk a magyar helyzetről. Ők azt mondták a dilemmámra, szerintük jobb, hogy én külföldön elmondom, mi történik Magyarországon, mint ha hazamentem volna, hogy a Lánchídon negyvenezer plusz egy ember legyen. Vannak olyan perverz helyzetek, amikor védem azt, ami itthon történik, például elmondom, hogy a kinti hiedelemmel ellentétben nem az a baj a magyar kormánnyal, hogy fasiszta lenne. És ilyenkor hazafinak érzem magamat.
