„Mit írtál, szakácskönyvet?”

Bíró Kriszta színész

Bár már négy kötetet jegyez – egy beszélgetőkönyvet és több színpadi adaptációt –, még mindig zavarba ejti, ha írónak nevezik. Az Örkény Színház színészével a legújabb novelláskötete, a Kevert kapcsán így elsősorban az írásról beszélgettünk.

Magyar Narancs: A köteted könyvbemutatóján is aláhúztad, hogy nem tartod magad írónak. Miért?

Bíró Kriszta: Színész vagyok, aki ír, így szeretem definiálni magam. Az író számomra mondjuk, García Márquez. Lehet, hogy van ebben némi infantilizmus is, mert amikor gyerekként olvasóvá válunk, az író olyan, mint a király vagy a királylány, vagy a herceg, fehér lovon. Természetesen szorongás és óvatosság is van ebben, nehogy a hübrisz hibájába essek. De tényleg nem a kulturált álszerénység beszél belőlem.

MN: El tudod képzelni, hogy valaminek a hatására ki tudd mondani, hogy színész és író is vagyok?

BK: Például ha valaki leírja, hogy színész-író, akkor már nem zavar, nem ugrik össze tőle a gyomrom. Ötéves korom óta színésznek készülök, és harminchárom éves voltam, amikor először megjelent szövegem nyomtatásban, úgyhogy ez még nem állt annyira készen bennem. Ha eltelik még harminchárom év, akkor lehet, hogy majd ki merem mondani.

MN: Benne van az is, hogy nem tartod magad elég jónak?

BK: Ezt az olvasó dolga eldönteni. Az irodalom egy hatalmas óceán, vannak benne fároszok és szigetek, és vannak a vízcseppek – én vízcseppként is nagyon jól érzem magam.

MN: Úgy tudom, azt is nehéz volt kimondanod, hogy színész vagy.

BK: Ezzel nem vagyok egyedül a szakmában. Amikor átvettük a diplománkat, és megláttuk leírva, hogy színészek vagyunk, hirtelen valóságossá vált, hogy immár azt, hogy színészek vagyunk, ki lehet jelenteni. Óvatosan mondja ki az ember, ha azzá válik, amit megálmodott magának. Ha megkérdeztek, mi a foglalkozásom, elég hamar ki tudtam mondani, hogy színész, de ha most megkérdezik, nem tudom azt mondani, hogy színész és író vagyok, nem visz rá a lélek.

MN: Mikor kezdtél el írni?

BK: Írogattam én korábban is, de az mindig valamilyen színházi előadáshoz kapcsolódott. Amikor a gyerekem kétéves volt, és délután végre elaludt, egy Népszabadsággal a kezemben ültem a lakás legkisebb helyiségében. Az apróhirdetéseknél olvastam egy hírt, hogy a chaplinfilm.hu és a magyar.film.hu forgatókönyvíró pályázatának határideje másnap lejár. Egyoldalas szinopszist kellett leadni egy filmötletről. Fölhívtam Honti Gyuri barátomat és megkérdeztem, hogyan kell bekapcsolni a számítógépet. Gyuri elmagyarázta, én bekapcsoltam, megírtam azt az egy oldalt és gyorsan elküldtem. Megnyertem a pályázatot. Ott álltam egy forgatókönyvvel a kezemben, ami Budapesten játszódik a 30-as években, egyebek közt a Gundelben és a Városligetben, vagy­is pontosan tudtam, ebből soha nem lesz film. Ez volt az Egyszer van. Mivel látták, mennyi munkám van benne, Orbán Eszter és Vámos Anna azt javasolták, adjam oda az Ab Ovo könyvkiadónak. Odaadtam, elolvasták, azt mondták, hogy ez nagyon jó, csak kevés, ehhez még írni kell, és akkor valahogy kiszaladt még két kisregény. Ez lett az első könyvem, a Jozefa.