„Nem akartunk bábuk lenni”

Kovács D. Dániel rendező

Székely Gábor és Bodó Viktor osztályá­ban végzett, megszűnéséig dolgozott a Szputnyikkal, jelenleg a Vígszínház társulati tagja, de épp a Katonában rendez. Most lesz 30 éves. Munka közben közösségi színházcsinálásban gondolkodik, egy fröccs mellett pedig azon, hogyan lehetne változást elérni a színházi életben.

Magyar Narancs: Izgalmas út vezetett a rendezővé válásodig: Pécs után az ELTE angol szakja, majd az Egyetemi Színpad és a Tűzraktér, végül a színművészeti egyetem következett.

 

Fotó: Németh Dániel

Kovács D. Dániel: Azt hiszem, már az ELTE is védekezés, jó pajzs volt a szüleim és önmagam felé, ki lehetett kicsit szakadni Pécsről, feljönni Pestre, közben meg jól el tudtam ütni az időt, amíg keresgéltem, hogyan lehetne színházzal foglalkozni. Színészként próbálkoztam az Egyetemi Színpadon, aztán egy idő után muszáj volt azt mondani, hogy „Hé, te, te és te, gyertek, és csináljunk már valamit!”. Elkezdtem megérezni, kik azok az emberek, akikkel jól tudnék együtt dolgozni, akiknek értem a gondolkodását, a világhoz való hozzáállását. Kiválasztottam és fókuszba tettem embere­ket, de nem arról volt szó, hogy akkor én most megvalósítom önmagam, vagy megrendezem ezt vagy azt a drámát, hanem érződött, hogy lehetnénk valamilyen csapat vagy közösség, ez volt az elsődleges motiváció. A raktérben kezdtem először a saját dolgaimat csinálni, aztán épp indult a színműn rendező szak.

MN: Székely Gábor és Bodó Viktor indított osztályt.

KDD: Oda muszáj volt felvételizni. Láttam Szputnyik-előadást, talán a Kockavető volt az első meghatározó élmény: ugyanazt az illatot éreztem, mint a Tűzraktérben, megvolt az a közvetlen, beavató-kikacsintó humor, a lazaság, de közben meg nagyon pontosan kidolgozott, komoly színészi jelenlétekkel megtámogatott előadás volt. Székelyről nem volt alanyi tapasztalatom (Székely Gábor utolsó magyarországi rendezése 1996-ban az Ivanov volt az Új Színházban – C. D.), csak tudtam, hogy nagy fejes, ismertem a kultúrtörténeti jelentőségét. Aztán az első elemzésórákon rájöttem – az egész osztállyal együtt –, hogy ki ez az ember, milyen maximalitással dolgozik. Ez a kettősség, Székely elemző és következetességet könyörtelenül számon kérő hozzáállása, meg Viktor furcsa, kizökkentő feladatai jó elegyet alkottak, mindig új kihívást jelentettek, amiben jó volt dolgozni. Aztán a színmű alatt hívott Viktor a Szputnyikba rendezni, ami egy következő szint volt, onnantól komolyan csináltam mindazt, amit addig csak gyakoroltam.

MN: Sokszor kiemelik a munkáiddal kapcsolatban, mennyire hatott rád Bodó Viktor formanyelve, sőt akad olyan kritika, amely egyenesen epigonságról beszél. Mennyire zavar ez a hasonlítgatás?

KDD: Nem zavar, bizonyos pontokon egyet is tudok érteni vele, de közben meg azt is gondolom, hogy ezt a színházi nyelvet a magyar szcénában a szélesebb közönség a Szputnyik révén ismerheti. Azokkal az emberekkel dolgoztam eddig jórészt együtt, akik ehhez voltak szokva, hasonló ötleteket hoztak, én meg rácsatlakoztam a gondolkodásukra – ez megy oda-vissza. Nehéz ügy, mert a kritikák általában nem fogalmazzák meg, mire gondolnak pontosan, de feltételezem, az effektekre, a különböző hatások működtetésére, például mikor a Family Guy vagy a Rick and Morty sorozat humora, hatásmechanizmusa érvényesül. Volt ezzel problémám, szó se róla, hogy akkor én most ezzel követek-e valakit. De sok idő után, mikor beültem moziba megnézni a Csillagok háborúját, és az előzeteseket nézve azt láttam, hogy a Hófehérkénél is iszonyat effektek mentek, folyamatos a nézőpontok és hangulatok megcsavarása, megpörgetése, akkor ültem a kis popcornommal, hogy: de hát miről is beszélünk? Az egész világ ilyen, csak a színház még nem annyira használja ezt a stílust, ha meg elkezdi, akkor a rutinosabb színházi befogadók automatikusan elkezdik társítani valakihez. Azt hiszem, sokkal inkább korosztályos dolog ez: leülök a k2-s fiúkkal dumázni, és ugyanerre a fajta humorra, dinamikai váltásra látom az igényeket. Szerintem az én cuccaim sokkal inkább Ariane Mnouchkine-osak, mint Bodó Viktor-osak, csak őt itthon biztos nem nézik annyian. Tőle többet loptam.

MN: Az egyetem után és a Szputnyik megszűnésével kikerültél a „piacra”, sorra rendezel, a Vígszínház után most épp a Katonában. Ami azért nagyon más, mint a független színház.

KDD: A mostani vállalásom, hogy idén egy Shakespeare-t és egy Schillert megharapjak, és hogy belemenjek a történetekbe. Az elmúlt egy-két évben a Szputnyiknál inkább szilánkosabb, gyorsabb vágású technikákat tudtunk használni, most pedig, azt hiszem, meg kell tanulnom egy más részét is a színházcsinálásnak.

A heilbronni Katica (r.: Kovács D. Dániel) )– a Szputnyik egyik utolsó előadása

 

Munka közben veszem észre, hogyan tudja egy nagy színházi közegben képviseltetni magát az a közösségi színházcsinálás, amit keresek. Sokszor azt látom, hogy színészek nagyon profin, rutinosan csinálnak meg figurákat vagy összeszokott partnerrel jeleneteket, közben viszont lehet, hogy hiányzik az a közös gondolkodás, amit szeretnék a saját próbafolyamataim velejárójának tudni. Fontos, kivételes helyzetnek tűnik, hogy tudok ilyen munkamódszerrel, ezzel a fajta lazasággal dolgozni egyébként baromi tapasztalt emberekkel a Vígszínházból és a Katonából.

MN: A közösségi színházcsinálás furcsa demokratikusságot sejtet, mintha felbomlana a színházi hierarchia.

KDD: Inkább szabadságot jelent ez, beavatottságot a műhelymunkába, mert a végén úgyis nálam van az ecetes olló. Amire szükség is van, mert negyven ember negyvenféle dolgot hoz, és ez baromi inspiráló, de rendet kell benne vágni. Nem szeretném a nem létező színházi demokrácia látszatát kelteni. De az olyan előadás, ahol a színész alkotóként hozzá tud tenni a jelenethez, az neki is ügy lesz, és a közös ügyekkel lehet a nézőket megtalálni.

MN: Vegyesen dolgozol klasszikus és kortárs szövegekkel, mitől függ, mit választasz?

KDD: A témaválasztás az, ami meghatározó, ahhoz kezdi el az ember a legmegfelelőbb anyagot keresni. Teszem azt, ha most már dűlőre akarok jutni ezzel a szerelem dologgal, akkor előpattan az Ahogy tetszik, azért is, mert előtte A heilbronni Katicában vagy a Haramiákban mindig a tört vagy nagyon gelleres szerelmi viszony volt terítéken. Jelen esetben Shakespeare elég jó alap, de ez is úgy klasszikus, hogy közben kortárs: Závada Péter írja át próbáról próbára a szöveget. Előveszünk egy őstoposzt, amihez elég jó helyzeteket dob William Shakespeare, amit aztán elkezdünk a saját szánk íze szerint formálni.

MN: Milyennek látod a mai kultúrpolitikai helyzetben a pályakezdő színházcsinálók helyzetét?

KDD: Jelenleg optimális helyzetben vagyok, tudok dolgozni, szabad kezet kapok, mikor leadok egy-egy projekttervet vagy elkezdünk próbálni. Azok a színházak, ahol dolgozom, ráadásul kíván­csiak is ránk. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a mondatokat minden korosztály elmondja, de mivel a független színházak lehetőségei, az NKA-s pénzek vagy a társulatok állami támogatásai erősen csökkennek, hirtelen nagy lesz a tülekedés a picike csupor körül. Nyilván azok az emberek viszik el ezeket a pénzeket, akik már nagyon értenek a szakmához; friss szemmel, tapasztalatlanul belekezdeni ebbe, az kurva nehéz. De közben meg minden indulás – természeténél fogva – nehéz kell legyen. Nincs összehasonlítási alapom, én most ebben vagyok, és azt látom, hogy lehet szinte kompromisszummentesen dolgozni, rengeteg nagyon különböző irányú, jó energia van. De a nagy kérdés, ami éjszakánként elhangzik egy fröccs mellett, az úgy szól, hogy mikor és mitől jön el az a pont, amikor majd együtt állunk ki azért, amiben hiszünk, és az ér­dekérvényesítést eggyel fókuszáltabb szintre helyezzük. Ez nagy dilemma, mert önmagába forog a kérdéskör: azt érzem, hogy még tanulni kellene, utána elkezdeni az érdekérvényesítést, de közben valószínűleg életem végéig azt fogom érezni, hogy még mindig van mit felfedezni, elsajátítani.

MN: Tavaly Boross Martinnal közös nyílt levélben jelentettétek be, hogy nem kívántok előadásaitokkal részt venni a POSZT versenyében. Vagyis két fiatal rendező együtt állt ki valamiért.

KDD: Mert valahogy jeleznünk kell, hogy az egész átláthatatlansághoz, az obskúrus kisszerűséghez semmi közünk, és jó lenne, ha a jövőben sem lenne. Nem akartunk ide-oda tologatott bábuk lenni, de a közönybe sem akartunk belecsúszni. Nem akartuk ratifikálni a meglévő helyzetet, ez a fajta kívül helyezkedés egy jelzés volt – nem volt különösebben erős fellépés, mindenesetre akkor ez tűnt jónak. Folyamatosan gondolkodunk ezeken a helyzeteken, mert az sem jó, hogy újra meg újra elmondjuk, hogy mi már nem az a generáció vagyunk, amelynek ezekhez az ügyekhez köze lenne, és mi egyébként nagyon szeretjük egymást. Ami remek, ami édes, de ettől még nem változik meg semmi, csak mindenki mossa kezeit.

(Az Ahogy tetszik és a Cukor Kreml a Kamrában fut. A Pesti Színházban pedig a Haramiák látható.)