Interjú

„Nem lehet kikerülni”

Nagypál Gábor színész

Színház

Hosszú, független színházi létezés után szeptembertől a Budaörsi Latinovits Színház tagja lett. Beszélgettünk váltásokról, határon túliságról, a semmittevés hasznosságáról és arról, hogy el lehet-e tüntetni a színházi bölényeket.

Magyar Narancs: Miért szerződtél le egy kőszínházhoz?

Nagypál Gábor: Amikor Alföldi Róbert rendezte Székely Csaba Az igazság gyertyái című darabját Budaörsön, meghívtak vendégnek. A próbafolyamat egy pontján az igazgató, Berzsenyi Bellaagh Ádám megkérdezte, hogy volna-e kedvem leszerződni a társulathoz. Kértem egy kis gondolkodási időt, megbeszéltem a közeli barátaimmal, és végül igent mondtam. Nem kell feladnom a Stúdió K-t, megtarthatom az előadásaimat, és még egy új előadást is csinálhattam ott az idén, a Moby Dicket. A Vádli Alkalmi Színházi Társulás megszűnt, a Szkéné új konstrukcióban működik, egy rakás előadásom lekerült a műsorról. Túl az anyagi stabilitás kérdésén, szakmai szempontból jelen pillanatban Budapest vonzáskörében talán három olyan színház van, ahová szívesen szerződnék, és abból az egyik biztos, hogy Budaörs.

MN: Egyébként is megérett benned a gondolat, hogy váltani szeretnél?

NG: A vádlis és a szkénés változás után éreztem, hogy kell valami, ami kibillenthet. Rég­óta játszom a Stúdió K-ban ugyan­azzal a nyolc, tíz emberrel, és időről időre szükségem van arra, hogy máshol dolgozzak. Függetlenként úgy létezünk, mint a cápák, folyamatosan úsznunk kell, különben meghalunk, csak így van esélyünk megmaradni. Ez elég energiaigényes, és felemészti az életet jó és rossz értelemben is.

MN: Volt olyan a pályád során, hogy eluntad magad, vagy azt érezted, hogy szünetet kéne tartanod?

NG: Tíz éve billegek a kiégés határán. 2015-ben szünetet adtam magamnak, akkor egy évig nem kellett újat próbáljak. A Covid utáni újraindulás is azért volt sokkos számomra, mert a leállás alatt nem az történt, hogy pánikrohamot kaptam, amiért nincs színház, hanem annyira megütött, hogy a színházon kívül is van élet, hogy a Covid után rögtön megint szünetet kértem. Akkoriban tizenhét előadásom volt, és elég nagy volt a karbantartandó repertoárom is. Az is a független létezés része, hogy havonta húsz előadásod van tizenhat különböző darabból, de ezek nagyrészt egy vagy két hónappal azelőtt mentek utoljára, ezért már reggel muszáj kondicionálnod az idegrendszeredet. Ez iszonyatosan energiaigényes, és igen, voltak olyan időszakaim, amikor kénytelen voltam megállni, mert olyan darálóban éreztem magam, hogy éppen csak teljesíteni tudtam a feladataimat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.