Nagy Őszi Programajánló - Interjú

„Nem szeretnék többet várni”

Pálos Hanna színész

Színház

Beremend és Szentendre után a Jurányi Házban szeptember 12-én hivatalosan is bemutatják első monodrámáját, a Halász Rita Mély levegő című regényéből készült előadást. A sokszínű szerepeiről ismert színésznővel az anyaságról, a társulati létről, valamint a színészi generációváltásról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem vagy aktív a közösségi oldalaidon. Rejtőzködő típus vagy, vagy nem érdekel a népszerűsítés ezen formája?

Pálos Hanna: A közösségi médiának számtalan előnye van, sokan biztos nagy hasznát veszik, de nem nekem találták ki. Az egóm nem viselkedik jól az online térben, és az agyam sem tud mit kezdeni azzal a rengeteg információval, ami egy pillanat alatt megrohamozza. Szeretem, hogy a nézők, amikor belépnek a színházba, nem tudnak rólam gyakorlatilag semmit. A különböző szerepeken keresztül vallok magamról, ezen túl semmit sem tartok különösebben érdekesnek a puszta személyemmel kapcsolatban. A privát életem ügyeit a barátaimmal osztom meg.

MN: De nem nehezebb enélkül előrébb jutni?

PH: Van bennem egy nagy adag büszkeség, vagy nevezhetjük hiúságnak is. Nem tudom, hogy ez pozitív vagy negatív előjelű dolog, de hiszek abban, hogy amelyik munka meg akar, az meg is fog találni enélkül is. Rengeteg időt és energiát követel a virtuális élet, a „Tessék, itt vagyok!” folyamatos demonstrálása.

MN: A tavaly bemutatott Médeia a női lét sokrétűsége tekintetében színészileg előszobája volt a Mély levegőnek?

PH: Komoly lépcsőfok volt a Mély levegő előtt, de nincs mélyebb összefüggés a két előadás között, noha mind a kettő női történet. De hát nő vagyok! Férfiként valószínűleg Krusovszky Dénes- vagy Knausgård-estem lenne. De tény: Médeia megformálása fordulópont volt a pályámon. Akkor játszottam először olyan jellegű főszerepet, ahol az egész előadás ritmusa és hangvétele az én vállamon van. Persze, odaadó, nagyszerű partnereim vannak abban is, de alapvetően hozzám viszonyulva tudják ők is a szerepüket alakítani. Az, hogy Bagossy Júlia rendezőként bízott bennem a szereposztásnál, feltöltött bátorsággal, és az előadás visszhangja is megnyugtatott: jó, akkor valóban működik, amit jelentek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.