olvasópróba

Vonaton, zsöllyében, neten

Színház

A múlt héten nyilvánosságra hozták a jelöléseket az idei kritikusi díjakra. 

Mielőtt az ősz közeledtével végleg bevonulnánk a zárt színházi terekbe, a PLACCC Fesztivál augusztus 30. és szeptember 21. között a város köz- és magántereibe viszi el a színházat. Kezdetnek egy vonatutat ajánlunk. A naponta ingázónak nem olyan nagy élmény megtenni a Budapest–Nagymaros távot, de mindjárt más, ha az utazó egy részvételi vonatperformance-ba csöppen. És ki nem gondolkodott már el azon, mennyivel jobb lenne poggyász nélkül, mint bőröndökkel, hátizsákokkal és szatyrokkal megpakolva út­ra kelni? A SVUNG Kutatócsoport Journeying – The weight we carry című, magyar és angol nyelvű performance-a a csomagcipeléssel járó mentális és fizikai terheket vizsgálja. A három alkotó (Borsos Luca, Szemessy Kinga és Trömböczky Napsugár) a Nyugati pályaudvar ritmusát megtörő cipekedő koreográfiával kezd, majd egy közös vonatútra invitálják a résztvevőket, lehetőséget adva az egyéni reflexiókra is. Nagymaroson egy Duna-parti piknik következik, onnan a résztvevők együtt vonatoznak haza. (Találkozó: augusztus 30., 17.29-kor a Nyugati pályaudvar Westend felőli bejáratánál, a kijelzőknél, a programra a placcc.hu oldalon lehet regisztrálni.)

Egy másik ajánlat a fesztiválból Patonay Anita és Bori Viktor (Káva Kulturális Műhely) Vízszint című disztópikus részvételi színháza. Láttunk már részvételi színházat a pénzhiányról (Szociopoly) és a lakáshiányról (Cím nélkül). Ezúttal az érdeklődők egy játék keretében a vízről és annak hiányáról gondolkodhatnak el. (Szeptember 4., Kelenföldi Városközpont, a programra a placcc.hu oldalon lehet regisztrálni.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.