Interjú

Alföldi Róbert: „Nem véd semmi”

Színház

A Köszönjük, Magyarország! nevű pályázat a független művészek megsegítésére jött létre, a kormánynak – ahogy ők mondják – „sikerült egymilliárd forintot átcsoportosítani” erre a célra. E „megmentő” csomag volt beszélgetésünk kiindulópontja.

Alföldi Róbert: Mindenestől csodálatos és örömteli, hogy nyitott és elfogulatlan kurátorok döntik majd el ismét, kik érdemesek a támogatásra. Amúgy meg az összeg nem olyan rengeteg, hiszen összesen egymilliárdot kap az egész terület, a komoly- és könnyűzenészek, színészek, artisták együttvéve.

Magyar Narancs: Miért, szerinted mennyi lenne az ideális mentőösszeg?

AR: Nem tudom. Talán egy ötödnyi stadion ára. Egy teljes stadion valódi bekerülési költsége pedig talán rendbe tehetné az egészségügyet. Amúgy meg semmi abszurd nincs az egészben, tökéletesen logikus lépések egymásutánjáról beszélünk, melyeken a taoelvonások ügye óta nehéz csodálkoznom. Lehet, hogy becsípődés nálam, ám onnantól, hogy azt szemrebbenés nélkül tudták elintézni, szerintem már minden csak következmény. Onnantól simán létre lehetett hozni a törvények és elosztási rendszerek azon szövedékét, amelynek szorításában ki lehet nyírni azokat, akik nem az ő szájízük szerint működnek.

false

A tao elvétele minden színházat, független helyet, társulatot méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe hozott, de még ez sem volt elég egy egységes, erős szakmai fellépéshez. Különalkuk köttettek, Tarlós intézkedett. Ha akkor összefogott volna minden érintett terület, lehetett volna változás. A taoelvonás valójában mindenkit egyformán sújtott, a táncosoktól a vidéki művelődési házakig. A kultúra egészét! Ki kellett volna állni azok mellett, akik becsületesen használták fel, és azok ellen viszont közösen fellépni, akik milliárdokat csaltak el. Aminek mellesleg azóta sincs következménye. De nem, nálunk mindenki megpróbálta a saját pecsenyéjét sütni. Csak én talpon maradjak!

MN: Legkésőbb a tavaly decemberi tüntetésen nyilvánvalóvá kellett volna válnia, hogy összefogás nélkül tényleg nem megy.

AR: Az már rég késő volt. És különben is: könnyű bátornak lenni, mikor már ellenzéki a városvezetés, könnyű Karácsony Gergellyel az oldalamon kiállni. Nem szeretnék senkit sem megbántani, csak arról beszélek, hogy mi magunk is mélységesen felelősek vagyunk azért, hogy így történnek a dolgok. Lehet, hogy akkor a tüntetés után úgy tűnt, sikerült valamit elérni, de ez sajnos nem igaz. Karácsony belekerült abba a helyzetbe – mivel a kormány olyan helyzetet teremtett –, hogy politikai alapon kellett színházakat elosztania.

Azóta a pénzelosztások alapgondolatát még csak magyarázni sem kell. Pofonegyszerű, az kapjon pénzt, aki nekünk tetszik, a többi ne kapjon. Nézzük meg: A Szegedi Szabadtéri kap tízmilliót, a Kisvárdai Várszínház negyvenet. Szentendrének – ellenzéki vezetéssel – nem jut semmi. Friss hír, hogy Józsefvárostól elvettek egymilliárdot. Nocsak, hát nem megint egy ellenzéki kerületről beszélünk? Közben az új stadionok építése, úgy tudom, nem állt le. Egyszóval nincs itt semmi furfang. És abba is szörnyű belegondolni, hogy az egész mögött a legegyszerűbb és legkicsinyesebb emberi sértettségek, frusztrációk, bosszúk sora áll, megtámogatva ezek a személyes ügyecskék előbb a kétharmaddal, most meg a teljhatalommal, amit simán ki fognak húzni a választásokig.

Ám félő, hogy minden pusztító igyekezet ellenére nem azok a legnépszerűbb helyek, amelyek a kormány ideológiája szerint működnek. Talán abban bíznak, ha kitisztítják a terepet, akkor a közönség rákényszerül, hogy oda járjon, ahová a kultúrkormányzat szeretné. Csakhogy ez nem lesz így.

MN: Egy idő után a nem biztos ízlésű tömeg hajlik a kínálat után, és hosszú távon lassan, de biztosan átmérgeződhet a közeg. Rá­adásul magukhoz húzzák a pályakezdő fiatal alkotókat, akik hová mennének máshová? Ellehetetlenítenek pályákat, a lassú kivéreztetés hatásai már most felmérhetetlenek.

AR: A magyar színházi struktúra minden anomáliájával és kérdésfelvetésével együtt: működött. Persze, nem viharok nélkül, de hogyan is ne adódnának problémák egy olyan szakmában, ahol nincs egzaktság, ahol az ízlés, az érzékiség, a tetszés-nemtetszés is döntő szempontok? Persze, a színház vitákkal terhelt és szenvedélyes terep. Mégis, mindezzel együtt egyedülálló volt a rendszerünk, sokszínű és izgalmas, talán még a románoknál van hasonló. De ők mindent elkövetnek, hogy ez fennmaradjon és működhessen. Nálunk túlélte a rendszerváltást is ez a struktúra, ám most sikerült kinyírni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Nemcsak arról van szó, hogy kényszerűségből most öt-hat színháznak le kell húznia a rolót, hanem arról, hogy innentől csak egyféleképpen lehet a színházat elképzelni. Noha még a saját alaptörvényükben is ott áll, hogy a kultúra alapvető állampolgári jog. Ám az nincs ott, hogy kizárólag az ilyen vagy olyan kultúra. A pusztulás eddig lassú volt, de nyilvánvaló: az elmúlt hat-nyolc évben már mindenki tudta, mit kívánnak tőle és mit nem engedhet meg magának. Az újdonság csak annyi, hogy immár nyílt a beszéd arról, hogy a kormányzati fenntartású színházakban mi az elvárt magatartás és mi a rendelt üzenet. Hogy mi lesz azzal a négy megmaradt önkormányzati színházzal és a függetlenekkel, rejtély.

MN: De mi a cél azzal, hogy most mégis úgy tesznek, mintha segítő kezet nyújtanának a függetleneknek? Csak a látszat fenntartása?

AR: Cinikus gesztusról van szó, de hát mindenben cinikusak. Ebbe ugyanis nehéz belekötni, külföldre a rezsim simán átviszi így a kormánypropaganda üzenetét, miszerint lám, itt a programunk a függetlenek megmentésére. És nagyon nehéz elmagyarázni a viszonyokat pontosan nem ismerőknek, hogy mi a baj az egésszel. Így a hibrid rezsimmé minősített országunk pajzsot tarthat maga elé. De nemcsak cinizmus ez már. Emlékszünk Fekete György szavaira, amikor kifejtette, hogy nem korosztályban, vallásban, stílusban és műfajban gondolkodik, hanem abban, hogy a nemzet megmaradása szempontjából mi hasznos.

Ez még azt is felülírja, hogy a hasznosak között vannak közepes alkotások és a haszontalanok között van rengeteg nagy mű. Egyszóval egy művészi produktumnál a művészi értéken felüli zavaros és nem konkrét értékeknek kell előtérbe kerülniük. Ez a mögöttes filozófia áll azóta minden megnyilvánulás és döntés mögött. És ehhez a kultúra minden frontján tartják magukat. Most is elhangzott, hogy nem rászorultsági alapon fogják az egymilliárdot kiosztani, hanem hogy mennyire hasznos az adott művész tevékenysége. Magyarul arról van szó, hogy aki éhezik, beadja a Wass Albert-pályázatát.

MN: A zenészeknél egyértelmű a kiírás: Trianon-tematikájú dalt vagy zeneművet kell komponálni, bizonyos ideig szabadon felhasználhatót. Demeter Szilárd dönt erről, a Petőfi Irodalmi Múzeum élén.

AR: Ő egy okos ember, ahogy az én szakmám fő egyénisége sem buta. A buta embe­rek­kel könnyű lenne… Ám ők megfontoltan, határozottan és szenvedélyesen nyomják végig, amit kitaláltak. Aminek a mélyén – ez meggyőződésem – az ő esetükben is a már említett pici apró emberi sértettségek lapulnak, gyarlóság és frusztráció az elindítója az offenzívájuknak, mint a történelem során mindig. Szisztematikusan vitték végbe a pusztítást, rendszerszerűen. Oda kellett eljutni, hogy olyan dolgok legyenek csak a színpadon, ami nekik teszik. Először is, ne legyenek ott „csúnya” dolgok.

MN: Mi számít csúnyának?

AR: Nézd, Az Őrült Nők Ketrece előadásunk – egy kommersz musical – amellett, hogy szórakoztat, arról is szól, hogyan fogadjuk el a kisebbséget, mennyire ítélünk a látszat szerint, mennyire vagyunk nyitottak, mennyire szeretjük egymást. Ezek igenis nemzeti értékek, és fontos, hogy erre is neveljen a színház. Ám ha ezzel érvelek, ördögöt kiáltanak. Így nem lehet kommunikálni. A párbeszédet amúgy is ellehetetlenítik a megborult viszonyok. Hierarchiába rendeződtünk: ők a főnökök, te meg megtűrt lehetsz maximum.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Ráadásul elbeszélünk egymás mellett, mintha nem ugyanazt a nyelvet használnánk. A minap olvastam egy interjút a Thália Színház igazgatójával. Arról beszélt, hogy a rossz egyetemi színészoktatással az a fő baj, hogy liberális. Ez pontosan rávilágít arra, hogy minden fogalom elvesztette a jelentését. Egy művészeti intézmény nem lehet más, mint liberális. De nem politikai értelemben, hanem filozófiájában, nyitottságban és kíváncsiságban. És ugyanez megtörtént olyan más fontos szavainkkal, mint az összefogás, a kiállás, a nemzet. Bekoszolódtak.

MN: Sokszor azok is beállnak a sorba, akiről nem gondoltam volna. Lehet, hogy a zászlót még nem lengetik, de nem is mondják már ki, amit gondolnak. Félnek.

AR: És ez most még inkább így lesz, hiszen az egzisztenciális bizonytalanság immár olyanokat is elért, akik eddig valahogy kint tartották a fejüket a vízből. Sokat beszélünk az egyéni felelősségről, de itt is hiányoznak sokszor az árnyalatok. És nem, nem a bátrak mögé sorakozik fel a többség. Aki nem fekszik be, azt kell megélnie, hogy lassan egyedül jártatja a pofáját és a többiek – bár titokban biztosítják az egyetértésükről – nyilvánosan kifarolnak mögüle.

Erős dolog az egzisztenciális félelem, de nekem nagyobb a problémám azokkal, hogy akiknek nem kellene, és mégis inkább befekszenek. Öncenzúráznak, óvatoskodnak. Ne ugrálj, tanulj meg ilyen körülmények között működni – ezt tanulták, ezt tudják, ebben vannak a legtöbben otthon. És megmentőre mindig szüksége volt a magyarnak! Jött például a színházi első ember, hogy megmenti a színházat.

MN: Az irodalomban ugyanígy történt, ott ráadásul Térey János nevét használták.

AR: Téreyről akár már másnap elnevezhettek volna akár egy utcát is, és csodás dolog lehetett volna ez az ösztöndíj is. János nagyságának kellene érződnie benne, csak hát nem ez történt, a létrejötte körüli dolgok lerántották a földre. Mélyen megrázott az egész történet. És közben össze is zavart. Bár van a listán pár olyan név, akin valóban visítva röhögünk, vannak nagyszerű alkotók is – lehet, hogy én is annyira meg vagyok fertőződve, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet, és már azt sem látom, ami jó lehetne?

MN: Roppant érdekes egy olyan ösztöndíj, amelyet nem pályázol meg, csak úgy döntenek rólad ködös szavazgatással, majd a megítélés után koppintanak a fejedre: ha nem termelsz, és nem dalolsz velünk, elvesszük tőled, mert aki nem termel, illetve nem megfelelőt termel, az nem érdemli meg.

AR: Ezen is felesleges álmélkodni, hiszen nálunk bevett dolog utólag törvényt módosítani, vagy a pályázatoknak utólag megváltoztatni a kiírását. Amikor elosztották a taokompenzációs pénzeket, és szóltak, hogy X. Y. a kiírás szerint még csak nem is jelentkezhetett volna, nem X. Y.-t zárták ki, hanem átfogalmazták a kiírást. Amúgy meg úgysem az számít, mit csinálsz, mihez értesz, csak az a fontos, van-e párttagsági könyved.

false

MN: A karantén miatt ismét előjött az alapjövedelem gondolata. A Szépírók Társasága nyílt levelet fogalmazott meg az egymilliárd kapcsán, hogy inkább az lenne a művésztámogatás jó módszere, ha átalányt kapnának a rászorulók, és nem felhatalmazott döntnökök kezéből alamizsnát.

AR: A németeknél, akik pontosan tudják, hogy a nemzet megmaradásának legnagyobb ereje nem a stadionokban és a szobrokban áll, hanem a nagyon is sokarcú kultúrában, ami virágzik, ha hagyják, az első intézkedések egyike volt a kultúra megmentése. Ám nálunk a kultúra csupán a gondolkodás kezelésének az eszköze. Muszáj kézben tartani, mit kell gondolni a világról.

MN: Szerinted azért van valami remény? A jövő évad talán újraindul, a színházak kinyitnak, a függetlenek utolsó erejükkel megpróbálnak kapaszkodni.

AR: Ez olyan, mint az egészségügy. Az orvosok és ápolók a legszarabb körülmények között, fillérekért, most ráadásul sokszor életveszélyben is szolgálnak: mert a lelkiismeretük nem engedi, hogy másképp tegyenek.

MN: Meddig lehet a lelkiismeretre építeni? A karantén kezdetén döbbenetes volt látni az alkotók lendületét, de most, nyolc hét után lelassultak, ellaposodtak a dolgok. Az online próbák, felolvasások, a bemutatók fogyatkoznak. Az örökös küzdelemben, anyagilag ellehetetlenülve, remény nélkül, látva, hogy másoknak talicskával tolják a pénzt – elfáradsz.

AR: Ez is természetes, hogyne fáradnál el! Én most nem izgatom magam, elvagyok itthon, nevelem a körfolyosón a növényeket, de csak azért, mert tudom, hogy a napi huszonnégy órás aggodalmaskodáson kívül mást nem­igen tudnék csinálni. Csak remélni tudom, hogy szeptemberben elkezdődik az évad, egyelőre semmit nem fújtunk le. Ha nem lesz évadkezdés, az gyógyíthatatlan sebeket ejt. Én is csupa olyan helyen dolgozom, melyek léte meginoghat bármely pillanatban. Átrium, Rózsavölgyi, Centrál. Nem véd semmi.

MN: Schilling Árpád szerint a neten elérhető halott dolgok nem pótolhatják a színházat.

AR: Egyetértek, a színház speciális ügy. Mondom ezt úgy, hogy bámulom a fiatalok lendületét, az új eszközök használatát, csak éppen tudom, hogy épp a lényeg hiányzik belőlük, a színháznak a kémiája így nem tud működni. Az izzadságszag, a hülye köhögő székszomszéd, a nézőtér és a színpad közötti szexus. Csodálom a heroikus küzdelmet ezzel együtt, hiszen minden egyes próbálkozás azt mutatja fel hihetetlen erővel, hogy mennyire hiányzik nekünk a színház. A vágyat, hogy legyen végre újra.

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. május 14. számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk

Szécsi Noémi: Nem és nem

  • Szécsi Noémi

Erős szíve legyen annak, aki kicsavarja az olvasó tömegek kezéből a Jókaijukat. Ez egy szent kötelék, elszakíthatatlan.

Gépre kötve

Magyar közéleti influenszer nem robbantott nagyobbat az elmúlt időszakban, mint Gulyás Márton a Partizán elindításával. De itt rögtön tisztáznunk kellene, hogy mi is pontosan az a felület, ahol a Partizán működik.

Határkeresők

Leszbikus anyák, bocsánatot kérő gyilkosok, a mennyországba beszívva-bemargaritázva igyekvő floridai nyugdíjasok. Megnéztünk pár filmet az idei BIDF programjából.

A sötétség oldalvizein

  • Bacsadi Zsófia

Sokáig úgy tűnhetett, hogy a holokauszt marad a zsidókról zsidók által mesélt történetek sarokköve, a meghatározó trauma, amely évtizedek múltán is formálja az elbeszélést és a népirtás után született generációk identitását.

Lawrence Ferlinghetti (1919–2021)

  • Kálmán C. György

Nyilván vannak néhányan, szerencsések, akik személyesen is ismerték, magyarok is. Biztosan csupa jó emlékük van róla, azt hiszem, hogy szívélyes, kedves, kedélyes vendéglátó lehetett.

„Dúdolok neki Prokofjevet”

  • Soós Tamás

Játszik az agyafúrtan rockos Óriásban és az írókat könnyűzenészekkel összehozó Rájátszásban, de az elmúlt években szólóban találkozhattunk vele. Apaságról, Háy-versekről és a február végén megjelent második szerzői lemezéről beszélgettünk.

„Nem volt terv”

Huszonkét éves korában hagyta el az országot, jelenleg Thai­földön van a műterme. Minden munkája – bár a formák, a színek és olykor a médium is változnak – az ember, az emberség helyét keresi a szűk és a tágabb környezetben. Művészetről és hazáról beszélgettünk Messengeren, egy kalandos életút történeteinek a keretében.