„Nevezzük inkább leigázásnak”

Kocsis Pál színész, rendező  

Emblematikus alakja volt a Kecskeméti Katona József Színháznak, de megromlott a viszonya a vezetéssel, és nem tartottak igényt a munkájára. A pandémia idején lett szabadúszó. Egyelőre van munkája, de kilátástalannak tartja a szakma helyzetét, s azt sem tartja kizártnak, hogy jöhet olyan idő, amikor már nem színészként vagy rendezőként fog dolgozni.

Magyar Narancs: Ebben az évadban a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban játszol és rendezel. A színház megalakulása óta, 2012-től hívtak, térj vissza szülővárosodba. Miért épp most lett erre alkalom?

Kocsis Pál: Már tavaly óta szabadúszó vagyok. Ez nem feltétlenül egyértelmű, mert az előző évadtól kezdve a pandémia miatt nem nagyon volt színházi élet. Nem terjedt el rólam ez az információ. Meg akkor még dolgoztam Kecskeméten. Salgótarjánba sem szerződtem, vendég vagyok, de ez az oka annak, hogy most valóban el tudtam menni oda dolgozni. Susán Ferenc produkciós igazgató többször keresett, menjek kicsit haza dolgozni, de egészen a tavalyelőtti évadig annyi teendőm volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt összehozni, vállalhatatlan volt. Most viszont hogy ilyen nagyon jó időben lettem szabadúszó, lett rá időm. Egyelőre egy rendezésről és két szerepről volt szó. Hosszas egyezkedés és tárgyalás folyt erről, úgymond egy csomagra szerződtem, csak közben sajnos az egyik előadás, amelyet Mohácsi János rendezett volna, és számomra fontos volt, a járvány miatt kiesett a repertoárból. Így Tarnóczi Jakab rendezésében játszom majd, és Örkény István Kincskeresők című darabját rendeztem. A szabadúszásomnak pedig az az oka, hogy megromlott a viszonyom a kecskeméti színház vezetésével.

MN: Először szabadúszó lettél, majd megköszönték a munkádat, és már nem tartottak igényt rá. Mi történt?

KP: Nehéz beszélni róla, mert nem pontosan tudom, mi történt. Cseke Péter nem nyílt ember, gyűlöli a konfliktusokat, nem képes azokat fölvállalni, így vélhetőleg a maga részéről azt is konfliktusnak tartja, ha azt mondja, menj el. Ezért ilyen nem is hangzott el. Volt az egykori SZFE-ről egy megnyilvánulása, ami rettenetesen meglepett. Ő volt az, aki a „pusztulat” szót használta az SZFE-re és a hallgatókra, mintegy kifejezve, szerinte milyen képzés folyt az egyetemen. Ez egészen megrázó volt. Nyilvánvaló, hogy az én viszonyom mindehhez egészen más. De lényegi konfliktus nem volt közöttünk. Kaptam egy jelzést, majd különös dolog történt, leültünk beszélgetni a színház vezetésével, elismerték a munkámat, a „csodálatos színészi képességeimet és érdemeimet”, meg a rendezői tevékenységemet. És közölték, hogy már nem gondolkodnak bennem. Az a szomorú, hogy valójában már én sem gondolkodtam bennük. Mondhatjuk, hogy közös megegyezéssel történt az elválás, de mindezt megbeszélni, kibeszélni nem lehetett. Szerettem volna, ha ez az ügy nyíltan ki tud bomlani, de a pandémiás időszak nem nekem kedvezett. Az átkozódás, szitkozódás nem az én terepem, tudok morogni, meg a jó barátaimnak elbeszélni a vastag véleményemet, de egyáltalán nem szeretem azt nyíltan kiteregetni, főleg úgy, hogy nincs ott az érintett személy.

MN: Elfáradt a munkakapcsolatotok vagy konkrétabb oka volt a válásnak, számított a politikai befolyás?