A kérdés az: vajon ettől a kedves nénitől, aki az erdőben hagyott két kisgyereknek enni ad, puha ágyba fekteti őket, helyes kis plüssállatot, macit-nyuszit ajándékoz nekik, és még sok pár cipőt is eléjük terít, hogy húzzák föl meztelen lábukra a nekik tetszőt - szóval hogy tőle el kell-e menekülni, de rögtön. Mögötte is van egy kérdés: vak engedelmesség vagy gondolkodás?

És mögötte is: az-e minden és mindenki, aminek-akinek látszik?

Nem tudom, föltűnt-e bármelyik gyereknek a Marczibányi téri színházteremben, hogy az éhező-fázó, az erdei vándorlástól elcsigázott mesebeli gyerekek a mézeskalács házikóban talált bőséges lakomán nem nyúlnak a narancshoz. Pontosabban a kislány fölkapja, beleharap, majd elfintorodik és leteszi. Nem láttak még ilyesmit. A mélyszegénységben élőkről, azokról a kisgyerekekről, akiknek a kenyér is ritka öröm, immár nem a múlt mesél.

Jánoskának, a mesebeli kisfiúnak tetszik a mézeskalács házikó és az új, legalább minimál szinten kényelmes élet: csak a tüzet kell őriznie a hatalmas kemencében. Margitka fog gyanút: az agyonszabályozott házirendben van ennivaló, de nincs kérdés - és bár nem olvasta soha Grimm idevágó meséjét, nem tetszik neki a kedves néni, aki ráadásul a megszólalásig hasonlít az apja új feleségére, aki miatt az erdőben hagyták őket.

Meg kell győzni Jánoskát, hogy menekülni kell. Beszélni, érvelni kell, méghozzá gyorsan, mert cselekedni is kell.

Nehéz ügylet lenne elősorolni, mi mindenre jó a színház, mármint azon kívül, amire jó. Tudjuk, már a régi görögök is... Lehet vele didaxist játszani, lehet fölébreszteni abból. Lehet terápia, személyiségfejlesztés eszköze, szolgálhatja különféle, távolról sem csak színházi készségek javítását, segíthet a mozgáskoordinációban, koncentrációban, de jól alkalmazható különféle csoportdinamikai megfigyelésekre is.

Hanem amit az idén húszéves Kerekasztal Színházi Nevelési Központ csinál, az ennél komplexebb és nagyralátóbb dolog. A Kerekasztal projektjei gondolkodni és megszólalni tanítanak: "artikuláld önmagad" - ez lehetne a mottójuk.

A partnereik pedig gyerekek, nagyjából általános iskolások és kiskamaszok. Azok a korosztályok, amelyek életében már nemcsak az olvasás, hanem a beszélgetés is alig játszik szerepet. Önálló gondolat ritkán "bántja" őket, környezetük különféle konfliktusait a legtöbben közülük képtelenek feldolgozni, a saját vélemény ritka, mint a fehér holló, annak természetes, nyílt képviselete még ritkább.

A Kerekasztal egyik projektje a "Színházi neveléssel az aktív demokráciáért" címet viseli: hátrányos helyzetű, marginalizálódott gyerekek és fiatalok körében "turnéztatták" a foglalkozásokat, amelyek a demokráciában nélkülözhetetlen alapfogalmakat taglalták színházi formákban, korosztályhoz igazítva, mert például a szabadság minden életkorban jelent valamit. De tevékenységük célközönségét nemcsak az életkörülményeikben, beilleszkedésükben, perspektívájukban leginkább veszélyeztetett csoportok adják, hanem azok is, amelyek gondolkodását, szellemi önállósulását csak a környezet igénytelensége fenyegeti.

A Mézeskalácsház című színházi nevelési előadás első és második osztályosoknak szól - én éppen a bajnai kisiskolásokkal találkoztam, akik busszal érkeztek a foglalkozásra. Átlagos-tipikus falusi iskolából, mondanám, ha nem tudnám, hogy nem átlagosak-tipikusak azok a pedagógusok, akik idehozzák a gyerekeket, erre az amúgy ingyenes rendezvényre, bár a buszra mégiscsak össze kell szedniük a nem kevés pénzt. Ők ugyanis azt is vállalják, hogy ezt az egy délelőttre korlátozódó eseményt folyamatba helyezik, feldolgozzák a gyerekekkel: tudássá, kérdésekké és válaszokká mélyítik a színházi élményt.

A színház persze ügyesen interaktív. Mindent a Kerekasztal csapata csinál: ír, rendez, díszletet tervez, szervezi a foglalkozásokat, menedzseli a különböző projekteket, pályázatokat ír, szakmai napokat, konferenciákat szervez, dokumentál. És persze drámatanárként színész is: Hajós Zsuzsa, Bethlenfalvy Ádám, Bagaméry Orsolya, Lipták Ildikó, Nyári Arnold. A funkcionálisan és ízlésesen felújított "Marcziban" egy kisebb teremben kezdik a foglalkozást: szerepjátékkal megspékelt beszélgetésben.

A gyerekek lassan oldódnak, alig is érkezik válasz arra a kérdésre, hogy mitől jó egy mese - könnyebb mozgással-mozgatással aktivizálni őket ("gyertek, nézzük meg, mit játszanak a gyerekek az erdőben"). Természetesen működik a többség diktálta parancshoz igazított csoportdinamika: egyöntetű helyeslés kíséri az ötletet, hogy "átírják" a fogócska szabályait, és akkor is az aggodalmaskodó Margitka legyen a fogó, ha megfog valakit - legyen "örök fogó", lúzer. Az igazságérzet föllelése és megnyilvánulása evidensen későbbi pedagógiai feladat...

De ha mindenki, drámatanárok, pedagógusok, szülők is végigmennek ezen a nem éppen mesei, nem éppen könnyű úton, akkor Jancsi és Juliska átírt története és a többi, idősebbnek szóló foglalkozás hozzásegítheti a gyerekeket ahhoz, hogy felnőtt, tudatos, artikulált állampolgárok legyenek. És nemcsak ők, hanem azok is, akiket a többi, hasonló vagy egészen más módszerrel dolgozó színházi csapattal hoz össze a sorsuk. A színház mint a társadalmi nevelés-nevelődés eszköze régi találmány; már a régi görögök is, ugye... De régen volt akkora szükség erre a funkciójára, mint most.

A Kaposi László által 1992-ben alapított Kerekasztal még sokáig nem marad feladat nélkül.

Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, április 20.