Interjú

„Foganatja nem lett”

Tarnóczi Jakab rendező

Színház

Radical Relax címen rendez előadást a Katonában, amelynek ezúttal ő az egyedüli szerzője is. Arról beszélgettünk vele, hogy hogyan lesz közösségi élmény egy előadás, s mi történik, ha semmit sem csinálunk, de szóba került az is, hogy milyen lenne, ha kikapcsolnánk a telefont, és megennénk egy levest.

Magyar Narancs: Többnyire saját darabokat rendezel – miért nem klasszikus darabot vagy kortárs drámát?

Tarnóczi Jakab: Az első saját szövegünk az Isten, haza, család volt a Kamrában, amelyet Varga Zsófi dramaturggal közösen írtunk, és már három éve műsoron van. Először nehéz volt a mi mondatainkkal dolgozni, a saját szövegemet instruálni, kihívás volt szembesülni azzal, hogy milyen pluszterheket ró ez egy próbára. Ezután, amikor darabot kerestem, mindig hiányérzetem volt, mert azt az élményt kerestem, azt a fajta szabadságot, amelyet az a munka adott. Olyan történeteket szeretnénk elmesélni, amelyek itt és most játszódnak Magyarországon. Nekem már furcsa lenne, mondjuk Bányai Kelemen Barnát egy precízen megírt angol drámában Johnnak szólítani. Jól­esik az itt és most természetessége.

MN: Igényli a néző is, hogy „itt és most legyünk”?

TJ: Igen, a nézőknek nagy igényük van az új történetekre.

MN: Inkább a Katona közönségéről beszélsz, nem? Folyton azt hallani, hogy a nézők klasszikusokat szeretnének látni.

TJ: Az emberek szeretnek olyan előadásokat nézni, ahol nem tudják, mi fog történni pontosan. A Cseresznyéskert inkább azokat érdekli, akik sokat járnak színházba, hiszen egy kortárs adaptációhoz általában ismerni kell a darabot, hiszen a legtöbb rendező automatikusan úgy nyúl egy klasszikushoz, hogy mást adjon, mint a korábbi interpretációk. Egy alkalmi színház­látogató kicsit belterjesnek érezheti ezt. Másrészt pedig társadalmi felelősséget is érzek. Az Ibsen-darabokból például millió dolog kiolvasható, társadalmi helyzetek rajzolódnak ki pusztán attól, hogy Ibsen a saját koráról, a saját közegéről írt, ami azóta is hivatkozási alap. Jó, ha valamiféle korrajz vagy lenyomat fennmarad arról, amiben és ahogyan élünk. Mindegyik produkció úgy született, hogy az alkotócsapattal leültünk megbeszélni, milyen színházat érdemes csinálni, hogy ki mit érez, milyen jellegű előadásra lenne szükség, mi milyen előadásra ülnénk be legszívesebben. Minek van értelme 2024-ben, Budapesten, ebben a belvárosi színházban, este hétkor?

MN: És milyen előadást érdemes most csinálni?

TJ: Most szempont volt, hogy az eddigiekhez képest hova mozduljunk el. Abban a három előadásban – az Isten, haza, család, a Magányos emberek és az Extázis –, amelyeket eddig együtt csináltunk ezzel az alkotócsapattal, különböző módokon kísérleteztünk azzal, hogy mi a néző pozíciója, amikor belép a térbe, és aztán milyen döntéseket hozhat. Felmehet-e a színpadra, és ha igen, mikor és hogyan van jelen a térben. A Radical Relax annyiban lesz új, hogy a megírt drámát két órában végignézzük a nézőtérről, az este második felében pedig egy negyvenperces koncert lesz a színpadon, ami valamennyire kapcsolódik az előadáshoz és a történethez. Mindkettő megállja a helyét önmagában is, de komplexebb élményt kap, aki mindkét eseményen részt vesz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.