„Foganatja nem lett”

Tarnóczi Jakab rendező

Radical Relax címen rendez előadást a Katonában, amelynek ezúttal ő az egyedüli szerzője is. Arról beszélgettünk vele, hogy hogyan lesz közösségi élmény egy előadás, s mi történik, ha semmit sem csinálunk, de szóba került az is, hogy milyen lenne, ha kikapcsolnánk a telefont, és megennénk egy levest.

Magyar Narancs: Többnyire saját darabokat rendezel – miért nem klasszikus darabot vagy kortárs drámát?

Tarnóczi Jakab: Az első saját szövegünk az Isten, haza, család volt a Kamrában, amelyet Varga Zsófi dramaturggal közösen írtunk, és már három éve műsoron van. Először nehéz volt a mi mondatainkkal dolgozni, a saját szövegemet instruálni, kihívás volt szembesülni azzal, hogy milyen pluszterheket ró ez egy próbára. Ezután, amikor darabot kerestem, mindig hiányérzetem volt, mert azt az élményt kerestem, azt a fajta szabadságot, amelyet az a munka adott. Olyan történeteket szeretnénk elmesélni, amelyek itt és most játszódnak Magyarországon. Nekem már furcsa lenne, mondjuk Bányai Kelemen Barnát egy precízen megírt angol drámában Johnnak szólítani. Jól­esik az itt és most természetessége.

MN: Igényli a néző is, hogy „itt és most legyünk”?

TJ: Igen, a nézőknek nagy igényük van az új történetekre.

MN: Inkább a Katona közönségéről beszélsz, nem? Folyton azt hallani, hogy a nézők klasszikusokat szeretnének látni.

TJ: Az emberek szeretnek olyan előadásokat nézni, ahol nem tudják, mi fog történni pontosan. A Cseresznyéskert inkább azokat érdekli, akik sokat járnak színházba, hiszen egy kortárs adaptációhoz általában ismerni kell a darabot, hiszen a legtöbb rendező automatikusan úgy nyúl egy klasszikushoz, hogy mást adjon, mint a korábbi interpretációk. Egy alkalmi színház­látogató kicsit belterjesnek érezheti ezt. Másrészt pedig társadalmi felelősséget is érzek. Az Ibsen-darabokból például millió dolog kiolvasható, társadalmi helyzetek rajzolódnak ki pusztán attól, hogy Ibsen a saját koráról, a saját közegéről írt, ami azóta is hivatkozási alap. Jó, ha valamiféle korrajz vagy lenyomat fennmarad arról, amiben és ahogyan élünk. Mindegyik produkció úgy született, hogy az alkotócsapattal leültünk megbeszélni, milyen színházat érdemes csinálni, hogy ki mit érez, milyen jellegű előadásra lenne szükség, mi milyen előadásra ülnénk be legszívesebben. Minek van értelme 2024-ben, Budapesten, ebben a belvárosi színházban, este hétkor?

MN: És milyen előadást érdemes most csinálni?

TJ: Most szempont volt, hogy az eddigiekhez képest hova mozduljunk el. Abban a három előadásban – az Isten, haza, család, a Magányos emberek és az Extázis –, amelyeket eddig együtt csináltunk ezzel az alkotócsapattal, különböző módokon kísérleteztünk azzal, hogy mi a néző pozíciója, amikor belép a térbe, és aztán milyen döntéseket hozhat. Felmehet-e a színpadra, és ha igen, mikor és hogyan van jelen a térben. A Radical Relax annyiban lesz új, hogy a megírt drámát két órában végignézzük a nézőtérről, az este második felében pedig egy negyvenperces koncert lesz a színpadon, ami valamennyire kapcsolódik az előadáshoz és a történethez. Mindkettő megállja a helyét önmagában is, de komplexebb élményt kap, aki mindkét eseményen részt vesz.