Magyar Narancs: A Süsü, a sárkányban tavaly még dobáltad a lábadat. Min múlott, hogy nem lettél balerina?
Galambos Erzsi: Nyolc évig tanultam balettozni. Édesanyám az Operettszínházban tépte a jegyeket harmincöt évig. Viktorral (Róna Viktor, a Párizsi Opera és a milánói Scala későbbi balettmestere - a szerk.) a balettiskolában jöttünk össze. Gyönyörűen táncoltunk, még szteppelni is megtanultam. Azt mondták rólunk, mi leszünk a világ legnagyobb pas de deux párosa. Közben mindig azt hallottam, hogy egy balerina harmincéves korában kiöregszik. Miközben Viktor emelt, én énekeltem, táncoltam. Idővel rájöttem, hogy a balerinalét nem elégít ki.
MN: A színészetnek már volt előzménye az életedben, hiszen Lakner bácsi gyerekszínházában játszottál.
GE: Igen, de közben tizenkét éves korom óta az Operettszínház volt az otthonom, délutánonként ott írtam a leckéimet. Közel háromszázszor láttam a Sybillt Karády Katalinnal, vagy Latyit (Latabár Kálmánt - a szerk.) a furfangos cukrászinas szerepében.
MN: Kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyire sokoldalúak táncos, énekes, prózai szerepekben.
GE: Ezt nem ismerik el igazán Magyarországon. A Kossuth-díjat is azért kaptam, mert meghonosítottam a musicaljátszást idehaza. Nekem mindig sok kört kellett futnom, minden egyes darabbal bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok.
MN: Mások éppúgy estéről estére bizonyítanak, nem?
GE: Igen, mégis vannak olyan kollégák, akiket jobban elismernek. Egy ideig engem is a tenyerén hordozott a sajtó, de a mai fiatalokat nem igazán érdekli, hogy mit csinálok. Feldobhatom a lábamat a csillagos égig... Hetvenkilenc évesen még ugráltam, táncoltam, futottam a Süsü, a sárkányban. Mindezt természetesnek vették. Ezzel szemben, ha egy ötvenöt éves prózai színésznő kettőt sasszézik, ámulnak: "Atyaúristen, micsoda tánctudás!"
MN: Miben érzed az elismerés hiányát?
GE: Megkaptam minden létező elismerést, de például soha nem írtak rólam tanulmányt. Jólesett volna, ha valakinek eszébe jutok pár sor erejéig. Számos prózai, drámai előadást csináltam, hetvenhat évesen például a Szabadság-hegyet.
MN: Még főiskolásként statisztáltál Bajor Gizi mellett A kaméliás hölgyben, és Somlay Artúrtól Básti Lajoson át Latabár Kálmánig, Honthy Hannáig a század legnagyobbjaival léptél fel. Mit jelent számodra ez a gazdag örökség?
GE: A televízió csodájának köszönhetően valóban rengeteg nagy színészegyéniség volt a partnerem Titkos Ilonától Tőkés Annáig. Ameddig az operettszínház tagja voltam, prózai szerepeket játszottam a televízióban, és amikor a József Attila Színházba kerültem, kizárólag zenés szerepekre hívtak. Nagyon hálás vagyok ezért. Máskülönben nem valószínű, hogy a Nemzeti Színház meghívott volna, hogy Major Tamással, Pécsi Sándorral vagy Gábor Miklóssal lépjek fel.
MN: És a rendezők?
GE: Sok jó rendezővel volt dolgom. Seregi Laci Bécsben látta a Lola Blaut, és azt mondta, ezt Galambos Erzsinek kell csinálnia. Életem talán legnagyobb sikerét arattam vele, ezt tartom pályám csúcsának. Vámos László azt mondta, hogy a West Side Storyban nekem kell eljátszani Anitát. Ádám Ottót nagyon izgatta, mit lehet kihozni a Honthy-Rátonyi-Fónay-Lehoczky-Harsányi-Galambos szereposztásból. Így mutattuk be az Ódry Színpadon a Bunburyt, nagy sikerrel. Szokás szerint nyavalygok a rendezőknek, hogy nem leszek jó egy szerepben, teljes bizonytalanságban vagyok. Volt egy jelenetem Rátonyi Robival, és mondtam Ádám Ottónak: "Nem érzem, hogy mit kell csinálnom." Mire ő azt felelte: "Szeresd!", és ettől sínre kerültem.
MN: Olyan színész vagy, akit bátorítani kell?
GE: Nem bátorítani, hanem szeretni kell, az összes jó és rossz tulajdonságommal együtt.
MN: Húsz év töretlen operettszínházi siker után, a pályád csúcsán miért szerződtél át a József Attilába?
GE: Azt hiszem, pont jókor sértődtem meg. A szíve legmélyén az ember soha nem tudja elfelejteni élete első nagy szerelmét. Az operettszínház rettenetesen sokat jelentett nekem. Amikor bekerültem, ott volt Honthy, Sárdy, Latabár, Feleki Kamill. Ahhoz, hogy felnőjek hozzájuk, le kellett hoznom a csillagot az égről. Már lényegtelen, hogy miért sértődtem meg. Úgy éreztem, az őrangyal a hátam mögött azt súgja, mennem kell. Ismertem és szerettem a József Attila Színházat. Petrovics Emil akkori feleségeként jó barátságban voltam a Törőcsik-Maár házaspárral. Egy napon felhívtam Törőcsik Marit: "Te, Mari, eljöttem az operettszínháztól, segíts nekem! Szeretnék a József Attilába menni." Ő éppen a Régi nyárban játszott ott. Nem sokkal később telefonhívást kaptam Iglódi Istvántól. Elmondtam neki, hogy olyan szerepeket szeretnék játszani, amelyekben meg tudom mutatni, hogy jó prózai színésznő vagyok. És rögtön rám osztotta Brechttől a Mahagonny városának tündöklése és bukása egy szerepét, majd a III. Richárdban Erzsébetet. Jobbnál jobb prózai szerepek vártak.
MN: Az elmúlt évek kultúrpolitikája eléggé megtépázta, beárnyékolta a színészek életét. Milyen jelenleg a hangulat a színházban az igazgatóváltási huzavonák után?
GE: A 2010-es társulati ülésen szembesültünk bizonyos dolgokkal a színház gazdasági és egyéb problémáit illetően. Közben lejátszottunk vagy harminc előadást telt házzal a Mici néni két életéből. Megjegyzem, nem vagyok egy lázadó alkat. Megpróbálom elfogadni, ami van. Most novemberben például csak egy előadásom van, amire azt mondom: de jó, hogy van. A lényeg, hogy kimehetek a színpadra.
MN: Úgy érzed, mostanra stabilizálódott a helyzet?
GE: Macskatermészetű vagyok. Ha színpad van a lábam alatt, főleg a József Attilában, ahol huszonnyolc évet lenyomtam, jól érzem magam. Színésznő vagyok, nekem az a dolgom, hogy amikor kimegyek a színpadra, azt adjam, amit a közönség elvár tőlem. És én szeretném mindig a tudásom legjavát adni. Nagyon sokat kanasztáztam fiatalon Lázár Máriával. Amikor panaszkodtam neki, azt felelte: "Édes kicsikém, tudod, milyen az élet. Vegyél egy nagy hátizsákot, az összes bajodat, gondodat tedd bele. Amikor bemész a színházba, tedd le a portára. Énekelj, táncolj. Amikor kijössz, vedd fel a hátizsákot az összes gondoddal együtt, és menj a privát életedbe." A különbség annyi csupán, hogy nem a portán teszem le a hátizsákomat, hanem a színpad előtt.
MN: Amikor pályakezdő voltál, jóval nagyobb volt a szakma megbecsülése, és vele együtt a vélt vagy valós biztonság.
GE: Akkor státuszrendszer volt, és le kellett menni vidékre játszani. Ha nem lennék nyolcvanéves, még ma is boldogan utazgatnék. Hetvenévesen Hello, Dolly!-t játszottam Kecskeméten. Bizonyos dolgokat, ha nem tudok rajtuk változtatni, mert nem rajtam múlnak, megpróbálok elfogadni. És kialakítok magamnak egy légmentes, párnázott közeget, amiben jól érzem magam. Az a fontos, hogy felmenjen a függöny, és tudjak brillírozni. Persze nem mindegy, hogy az ember min megy keresztül lelkileg. De ameddig van társulat, reménykedünk. Mi egy nagyon jó társulat vagyunk. Nekem nagyon fontos, hogy milyen közeg vesz körül. Ha kiabálnak velem, összemegyek, megsemmisülök. Erről eszembe jut a Piros karaván, amit közvetlenül a szülésem után játszottunk az operettben. Vámos László rám osztotta az öreg cigányasszony szerepét, aki sánta, lógnak a mellei, nincs foga. Azt hittem, belehalok. Vámos személyesen festett ki, vastag szemöldökkel, bajusszal, ősz parókát viseltem. Olyan indulattal kellett bejönnöm, hogy kivágom az ajtót. Sokadszorra sikerült úgy bevágnom az ajtót, hogy összedőlt a színpad. Később a televízióban láttam az előadást, megállapítottam, hogy milyen jól játszik ez a nő. És csak utólag kapcsoltam: de hisz ez én vagyok!
MN: Hasonló okok miatt nem vállaltad el Az öreg hölgy látogatása címszerepét Zsótér Sándor rendezésében?
GE: Életemben először adtam vissza szerepet. Nem bántam meg, igaz, kicsit belehaltam. Utána alig mertem kimenni a színpadra. Nem tudtam magas, vékony lenni, ahogy a rendező elképzelte.
MN: Mennyire hatnak vissza a szerepeid a magánéletedre?
GE: Az Éjjeli menedékhelyben Lukát játszottam, mégsem éltem úgy, mint ő. Vagy a West Side Story Anitája kedvéért sem váltam színes bőrűvé. Belülről hoztam őket.
MN: Szóval nem cipeled magaddal a szerepeid súlyát?
GE: Családcentrikus vagyok. Ha kijövök a színházból, szimpla feleség, anya vagyok, aki főz, mos, bevásárol, takarít.
MN: Életed meghatározó személyisége volt Petrovics Emil, Eszter lányod édesapja, akit tavaly veszítettél el. Milyen emléket őrzöl róla?
GE: Az egész eddigi életemet ugyanúgy csinálnám, ahogy csináltam. Csupán két dolgon változtatnék: nem mondanék nemet Várkonyi Zoltánnak, aki a Vígszínházba hívott, és nem válnék el Petrovics Emiltől. Miután a lányom férjhez ment, majd megszületett a lányunokánk, elképesztő öt évet töltöttünk mély barátságban, szeretetben. Nem hittem volna, hogy ilyen mélységesen nem tudom túltenni magam a távozásán. Magával az elmúlással sem vagyok kibékülve. Borzalmas igazságtalanságnak tartom. Közben az egyik barátnőm is meghalt. Meg akartam kérni, ha van túlvilág, adjon valami jelet, de ha valaki haldoklik, az ember nem kérhet ilyet. Még ma is rajta van az iPodomon a volt férjem üzenete: "Tanulj, mert az nagyon jó. Ne légy türelmetlen önmagaddal." Nekem Petrovics Emil volt az egyetemem. Gyakran lejártunk a szigligeti alkotóházba. Remek társaság jött össze: Örkény István, Nagy László, Juhász Ferenc. Általa tanultam meg a versek szeretetét. Már nem mondhattam meg neki, hogy soha nem kellett volna elválnunk.
MN: Egyéb megbánásokat is őrzöl magadban?
GE: Tudod, gyönyörű, csodálatos, gyötrelmes pálya az enyém. Borzalmasan érzékeny vagyok, amit soha senki nem hitt el rólam a szakmában, mert sündisznóként éltem, nehogy bántsanak. Senkire nem tartozott, hogy mennyit sírtam, vagy mennyit vertem a fejem a falba otthon.
