Már körülbelül sem tudom, hány Cseresznyéskert-előadást láttam életemben: a darab megunhatatlan, mert ahány Cseresznyéskert, annyi cseresznyéskert. Állandó ismeretlen az egyenletben, hogy mi a cseresznyéskert, aztán az is, hogy kár-e érte tényleg. Aztán az is, hogy ki a jó gazdája neki, és az is, hogy érdemes-e. Mit is érdemes, ugye.
A Szabadkai Népszínház magyar társulatának előadásában van sok kérdés és válaszkísérlet. Bérczes László rendező szeret beleveszni a részletekbe; mindig az érdekli a legjobban, amin más rendezés többnyire elegánsan átsiklik. Reflektorfénybe borítja a darab szokásosan árnyékos részeit - elemző rendező.
Színházban ülünk, méghozzá fent a színpadon. Amikor fölmegy a függöny, a nézőteret látjuk - ez a kert, megüli a hajnali pára. Mondhatnám, hogy máris mindent tudunk: a cseresznyéskert a színház, ez fog elveszni a végére.
De az elején még csak hazaérkezik a nagy művésznő, a prima donna az ő sleppjével: Ranyevszkaja. Vicei Natália alakítása még alakulóban, de megvan a középpontja: az álmodozó, szerepjátszó, a rögvalóságtól menekülő aszszony, aki számára az élet is szerep, aki szüntelenül kívülről is vizslatja magát, akinek csak a színház van, akkor is, ha mindjárt nincs. Mellette Gajev nem annyira testvér, mint inkább afféle "vezető színész", belebetonozva a hajdani dicsfény teremtette hierarchiába, és immár fényévekre távolodva attól. Szilágyi Nándor nem hangsúlyozza túl sem a Csehov által erősre írt megrögzöttségeket - a biliárdot, a cukorkát -, sem a figura eredendő korlátoltságát: könnyűre veszi az egészet.
Köröttük néhányan működtetnék a haldokló üzemmenetet, mások csak élnek bele a lassú, ám feltartóztathatatlan hanyatlásba. Bérczes részvéttel és elfogadással, mindazonáltal kritikusan szemléli őket; Ánya és Trofimov túlhabzó lelkesültségéből - egy új élet, egy magasabb minőség iránt - teljességgel hiányzik mind a realitás, mind a tolerancia. Pámer Csilla Ányája csak az ő Trofimovját látja a vágyott új élet kéklő egén, Pálfi Ervin Trofimovja azonban nem Ánya érzelmeit, csak a saját rutinos szólamait visszhangozza. A kert - ha színház, ha nem - nekik passzé. Nekik a jövő kell - bármi legyen is az.
De nem ők a jövő. A jövő Lopahin, aki Csernik Árpád megformálásában sem a szokásos új-undokot, sem az ugyancsak szokásos frusztrált agressziót nem hozza. Frusztráció azért van benne - Shakespeare-t olvas a legelején, abból nem ért egy szót sem ("Disznó a parkettán", mondja magáról). Mintha maga sem értené, hogyan is sikerült a cselédsorból ilyen gazdaggá lennie, de rezignációja elárulja: a pénzre még futotta, boldogságra már nemigen. Bérczes rendezésének ez a leggazdagabb szála: Lopahin figurája, valamint Lopahin és Varja kapcsolata. Varja Kalmár Zsuzsa egyelőre kissé darabos játékában a megtestesült kötelességtudat, de keze alatt nem a munka ég, inkább a féltés és a vágyakozás, mindennek a féltése és vágyása. Fél szeme mindig Lopahinon: ezzel, a tekintettel is ápolja kapcsolatukat. Mert van kapcsolat: nem szavak, hanem apró gesztusok, félbemaradt mozdulatok mutatják, hogy itt múlt is van, és jövő is lenne, ha a puszta nemtörődömségből eldurvult környezet engedné, hogy a saját ritmusában és a saját nyelvén találja meg egymást ez a két ember. Közegidegenek: nem a bársonyzsöllyék, hanem a hátsó traktusok világából valók - és összeillenek. Mégsem lesz belőlük pár.
Sárkány Sándor díszlete a színpadon "befolyik" a nézők közé: mellettünk kis asztal, kanapé; hol Ánya és Varja, hol Ranyevszkaja üldögél ott, és nézi a többieket. A zenészek a keskeny játéktér oldalán előbb-utóbb a játék részévé válnak; a díszlet egyetlen nagyobb darabja egy sokféle funkciót ellátó kerekes kocsi, amelyre persze csak a legvégén lesz szükség eredeti funkciójában. Nem otthon ez itt, inkább a múlt rekvizituma, átmeneti életek átmeneti tere. Az átmenetiséget Pesitz Mónika Sarlottája mutatja leginkább: lézeng a színpadon, és minden megszólalása idegen. Nincs is köze semmihez; olyan, mint a Csavargó, aki a második felvonásban bukkan fel egyetlen hangsúlyos pillanatra.
A harmadik felvonásban sikerül szétteríteni és fokozni a feszültséget, annak ellenére, hogy nem a vég kétséges, csak a módja. A cseresznyéskert elvesztésének erősödő balsejtelme szépen összesimul a ködös, homályos jövőbe vetett kíváncsisággal - mert reménykedni itt már csak reflexből reménykedik bárki. Lopahin nem az örömtől vagy a sikertől, hanem az önsajnálattól duzzad, amikor szinte sírva emlegeti föl apját és nagyapját, valamint a megvett cseresznyéskertet.
A színpadon díszletmunkások jelennek meg, és gyors rámolásba kezdenek: a székeket szedik össze, azokat is, amelyeken mi ülünk. Erős közlés: itt vége a színháznak. A nézők tétován foglalnak helyet a dobogón, a hátralévő kis időre az is jó lesz. Az egymáshoz kötözött székeket szépen felhúzzák a fejünk fölé, a többi bútort a kocsira rakják, a pezsgőt nagyjából Lopahin nyakalja be - és mire Firsz egyedül marad, a nézőtér letakart zsöllyéire dőlhet meghalni. Együtt végzik. Elmentek, jönnek - és egy színházzal kevesebb a földön. Szép szomorúság.
Szabadkai Népszínház, október 27.
