Az előadás már jóval a premier estéje előtt elkezdődött. A sajtó beszámolt róla, hogy a korrupció szó elhangzása után számos belvárosi helyszín zárkózott el attól, hogy helyet adjon a bemutatónak, így kerültünk a Mafilm elhagyatott gyárkomplexumra emlékeztető telephelyére, mintha csak a 80-as évek egyik külvárosi underground bulijába lettünk volna hivatalosak. De nem csak a múlt kísértett: a Krétakör nyíltan (aktuál)politikai témaválasztása, a kreatív, saját jelentéssel is bíró marketing, illetve a külső szakértőkkel – jelen esetben az Átlátszó oknyomozó újságíróival – való együttműködés lehet az egyik fontos út a magyar színház szebb jövőjébe.
| ||
A fenti progresszív módszereket talán csak a PanoDráma dokuszínháza használta meggyőzően az utóbbi időben, a Korrupció azonban fikciós mű, írta a rendező: Gulyás Márton. A Krétakör mégis határozottan átlépi azt a határt, amelyen bátrabb színházaink oly körülményesen egyensúlyoznak: itt ugyanis nem áthallásokban, célozgatásokban és vicces kiszólásokban jelenik meg napjaink közélete. Mert bár tulajdonnevek nincsenek, de az állami bank privatizációja vagy a harci repülőgépek vásárlása akkor is beazonosítható, ha nem hangzanak el az OTP és a Gripen kifejezések, és hát nagy magyar olajvállalatból sincs olyan sok. Illetve, és épp ez a lényeg: nem csak felismerhetők a történetek, hanem nyíltan, részletesen és a magyarázat igényével tárgyaltatnak.
A darab középpontjában egy család áll, bár itt a család több rokoni kapcsolatok hálójánál. Minden karakter a színész keresztnevét viseli, így nemcsak személyessé válik a játék, de a nevekkel való trükközést is megússzuk. A család tagjai az olajcég igazgatójából bankvezérré váló (Koós) János; testvére, a parlamentben a szükséges törvényeket leszervező (Terhes) Sándor; a korrupciós pénzek visszaosztását intéző gyerekétkeztetési alapítvány vezetője, egyben Sándor élettársa, (Börcsök) Enikő; és az ő huszonéves fia, (Fehér Balázs) Benő. Az ördögi spin doctor (Ördög) Tamás, a „független” elemző (Mészáros) Piroska és az olajszőkítőből lett, elvileg a politikai ellenoldalhoz tartozó képviselő, (Tóth) Máté azonban ugyanúgy a gépezet csavarjai. Hogy ezt a gépezetet családként állítja elénk Gulyás Márton, az erős dramaturgiai húzás, számos – és többnyire üdvös – következménnyel. Például így automatikusan a fikció terébe lép be minden karakter, még akkor is, ha nem kell az Interpol segítségét kérnünk, hogy legkiválóbb oligarcháink nyomára akadjunk egyes jelenetekben. Ezen túl a családi viszonyrendszer bizonyos fokig jól modellezi a korrupciós hálózatok évtizedeken keresztül egymásra utalt tagjainak viszonyait. Kérdéses azonban, hogy nem jár-e mindez azzal a szükségszerűen leegyszerűsítő következtetéssel, hogy „ezek mind ugyanolyanok”, „ezek mind egy követ fújnak”. (Zárójelben jegyzem meg az örök gyanakvóknak: ez nem „kormányellenes” demonstráció. Lehetne az, miért ne, igény volna a harcos protestszínházra, és egy Gyurcsány-operettet vagy egy pszichothrillert Simicskáról bármikor megnéznék én is – de erre a direktségre még sokat kell várnunk, azt hiszem. A Korrupció viszont nem vádbeszéd Simicska vagy Orbán ellen, hanem kapkodó történeti vázlat az elmúlt harminc évről, és alapos értekezés a korrupcióról mint módszerről.)
| ||
A fentiekből látható, hogy az előadásnak szerencsére vannak – erős, ám implicit – politikai állításai. Ezek egyszerre közhelyek (a magyar sajtó egy csöppnyi szegletében) és tabuk (mindenhol máshol). Ilyen állítás, hogy a korrupció elég fontos ahhoz, hogy a rendszerváltás és az azóta eltelt időszak központi narratívája legyen. Továbbá: a 70-30 világában a kormány és az ellenzék mindig együtt lop, a média tehetetlen vagy nem is akar tenni semmit, a korrupció ellen harcolók ellenszenves, de legalábbis furcsa idealisták, és amúgy pedig mind benne vagyunk mindenben, nyakig. Mindezzel lehet vitatkozni, de olyan nagyon nem érdemes, hiszen ez mégiscsak színház, és nem tudomány.
Színháznak viszont sajnos gyenge. Nincs darab és nincs rendezés, a jelenetek darabosan követik egymást, a kidolgozatlan karakterek motivációi felszínesek vagy érthetetlenek, miközben minden kiszámítható (most komolyan: ki nem tudta az első perctől, hogy a harcos oknyomozó újságíró korrumpálódni fog?). Arról sincs gondolva semmi, mi az oka és eredete ennek az egésznek. Hogy miért vagyunk világelsők a pusztulásban, miért tűrjük a korrupciót, miért szeretjük azt, ami fogva tart? Hogy mikor és miért lett Stockholm-szindrómás egy egész társadalom.
Benő, az idealizmusából kigyógyult, külföldről a család és a korrupció meleg ölébe visszatérő fiú volna a főszereplő – de hogy mi a franc történt vele, mitől változott meg, arról megint csak nem derül ki semmi. Az előadás igazi főhősei így Dargay Marcell zeneszerző és társai, akik az aláfestő zenétől a nagy áriákig mindenben remekelnek. A színészek közben küszködnek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Terhes Sándor és Bánfalvi Eszter azok, akik mindentől függetlenül és minden helyzetben lebilincselőek. Bánfalvi amúgy Koós János feleségét alakítja, miközben Koós János leginkább Koós János szerepében brillírozik – amikor nem önmagát kell játszania, abban viszont nincs köszönet.
| ||
Rengeteg tudás és sok agyalás van az előadás mögött, ez látszik (a kiváló dalszerzőkről például nem is beszéltem). Talán túl sok is. Dühös és didaktikus színház ez, ahol minden a szánkba van rágva, mégis keveset értünk meg abból, amit nem tudtunk már korábban. A lezárás annyira direkt és lapos, hogy szégyellném leírni. Még az is elhangzik provokatíve, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Hát, Wittgensteinre és minden szentekre mondom: nem! Amiről nem lehet beszélni, arról meg kell tanulni beszélni, a színházban is.
Nem volt jó előadás, és ezt nem menti semmi, az elején felsorolt erények és a nyilvánvaló bátorság sem. De ha minden hónapban lenne egy ilyen bemutató, pár lépéssel közelebb jutnánk az üdvösséghez.
Mafilm Filmgyár, október 7. A színlapot lásd itt.
