„A szabadtéri színpadra ennek a milliós világvárosnak feltétlenül szüksége van, mert ez olyan kultúrkövetelmény, aminek – ha csak lehetséges – eleget kell tenni” – fogalmazott Szendy Károly polgármester 1938 májusában a Fővárosi Közgyűlés pénzügyi bizottsága előtt, nemcsak a döntéshozói többséget, hanem mintegy a korszellemet is maga mögött tudva. Az 1920-ban megindított és a harmincas évek közepére igazi világattrakcióvá vált Salzburgi Ünnepi Játékok szabadalma ugyanis ekkoriban követendő példának tűnt hazánkban is. Így létesült az évtized elején a Szegedi Szabadtéri Játékok (éppúgy egy dóm előtti térre kitelepülve, akárcsak Salzburgban), de a zenekedvelő arisztokrata, gróf Esterházy Ferenc fősége alatt 1934-től pár éven át megrendezett tatai Júniusi Hetek is ezt a mintát követte.
Magától értetődő módon Budapest is próbálkozott, például a Vajdahunyadvár udvarával vagy a budai Szentháromság térrel, ám ahogy azt a székesfőváros illetékesei az első próbálkozásokat követően megállapították: „A budapesti szabadtéri előadások eredménye csak az a tapasztalat volt, hogy a salzburgi minta szerint Budapest beépített részében szabadtéri előadások rendezésére alkalmas teret vagy udvart alig lehet találni.” Így viszonylag hamar a Margitszigetre is rátaláltak, és néhány éven át az ottani MAC-sportpálya is nyári dráma- és balettelőadások színhelyéül szolgált. 1938-ra azután kiválasztották a víztorony lábánál elterülő térséget, s ott Kaffka Péter építész tervei szerint megépült az 50 méter mélységű, ősfákkal és dús növényzettel körülölelt színpad, és azzal szemben a 3500 ülőhelyet kínáló nézőtér. (Hiába ágált a terv ellen Szőke Gyula főrendiházi tag, ekképp szólván: „Megvallom őszintén, nem helyeslem azt sem, hogy a Margitszigetet annyira beépítik, azt pedig még kevésbé tudom megérteni, hogy amikor a színházak sorra buknak Budapesten, miért kell nekünk a Margitszigeten szabadtéri színpadot építeni. Nézetem szerint Budapest van olyan szép és érdekes, hogy nincs szükségünk szabadtéri színpadra ahhoz, hogy valaki Budapestet élvezhesse.”)
Hogy a szabadtéri színpad létesítése éppen 1938-ban és a Margitszigeten történt meg, az korántsem lehetett véletlen. A Szent István-év ugyanis a korszak legnagyobb magyar idegenforgalmi és országimázs-vállalkozása volt, középpontjában az 1938. május 25-én, a Hősök terén megnyitott Eucharisztikus Világkongresszussal. A főváros egyetlen azon pontja pedig, amely történetileg hitelesen hozzákapcsolható volt egy Árpád-házi szent életéhez és működéséhez, éppenséggel a Margitsziget volt. Pacelli bíboros, a majdani XII. Pius és az Oltáriszentség dunai hajós körmenete is e szigetet megkerülve tért vissza a belvárosi Eötvös térre. Ráadásul eredetileg a szabadtéri színpad avatása is kapcsolódott volna e lélekemelő eseménysorozat lecsengéséhez, hiszen legelső előadásul június 10-én (Margit-napon) a IV. Béla király lányának életét megidéző Szent Margit legendát szánták: Ujházy György szövegével, Bárdos Lajos zenéjével. Ám erre a bemutatóra az egykorú források szerint akkor mégsem került sor, mivel a kiválasztott rendezőt, Oláh Gusztávot Olaszországba szólította a Simon Boccanegra színpadra állításának feladata.
Kenyérharc
Szerencsére akadt más produkció és még reprezentatívabb dátum a Szigeti Szabad Színpad megnyitó előadása számára: a Szentivánéji álom a Nemzeti Színházból, és Horthy Miklós 70. születésnapja, vagyis 1938. június 18-a. „Kedves ötlet, hogy az államfőnek ezen a napon, virágbokréta helyett, fővárosunk legbájosabb pontján színből, illatból, mozdulatból és hangból font pazar koszorút nyújtott át a magyar színművészet” – számolt be az eseményről a Színházi Élet kiküldött munkatársa, a mindenért lelkesedő Bethlen Margit (gróf Bethlen István kedvvel írogató hitvese), aki szinte nem is talált szavakat erre a téliesen hűvös, de mégis ünnepi estére: „Olyan szép volt, mint… nem is tudok hirtelen megfelelő hasonlatot találni. Mondtam már, hogy a Szentivánéji álmot adták?”
Németh Antal társulata a legjobb erőit, valamint Shakespeare mellett még Mendelssohnt is mozgósította, hogy a távol lévő Horthyt felköszöntő Szörényi Éva prológusa és az obligát éljenzés után nagyszabású Szentivánéjit láthasson és hallhasson a közönség, amelynek soraiban a miniszterelnök, Imrédy Béla is helyet foglalt. (A nyár másik margitszigeti protokolleseményére, a sportuszoda külső medencéjének júliusi átadására s ott a magyar–német úszó- és vízilabda-parádéra bezzeg családostul ellátogatott az ellentengernagy.)
Hippolyta lovon vonult be a színpadra, Oberon és Titánia (vagyis Ungváry László és Szeleczky Zita) tündérbirodalmát valódi erdő alkotta, és a Puckot megformáló korabeli üdvöske, Somogyi Erzsi (másként: Somogyi Bogyó) pedig egy fa lombkoronájáról intézte bemutatkozó szavait a közönséghez.
A Nemzeti Színház művészei tehát új játszóhelyhez jutottak ezen a nyáron, s ők többnyire egyebekben is biztonságban érezhették magukat, dacára a margitszigeti megnyitó előadás előtt alig három héttel elfogadott 1938. évi XV. törvénynek. „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló” törvény rendelkezett ugyanis a színművészeti és filmművészeti, valamint a sajtókamara felállításáról, amely e területeken 20 százalékban szabta meg a kamarákba felvehető és így az állásaikban meghagyható zsidók számarányát. Ahogyan azt a fentebb már idézett Szőke Gyula a jelképesnek is alig beillő „vitán”, a főrendiházban szégyenletes többségi vélemény gyanánt kifejtette: nem jutott volna a színművészet és a filmművészet, valamint a sajtó ilyen lehetetlenül alacsony helyzetbe, ha már korábban felállították volna ezeket a kamarákat. A Nemzetit, amelynek vezető művésze, Kiss Ferenc a kisvártatva megalakított színművészeti kamara vezetője lett, alig érintette ez a jogtipró rendszabály. Nem úgy a konkurens magánszínházakat vagy épp a Színházi Életet, amely még a Bethlen Margithoz hasonló díszkeresztények előtérbe állításával sem volt képes túlélni az 1938-as esztendőt.
A kezdetben kizárólag a Nemzeti Színház és az Operaház fajsúlyos előadásait kínáló margitszigeti szabadtéri játszóhely egy ideig még nem szenvedte meg az amúgy mind fenyegetőbb hazai és világpolitikai eseményeket. A nagy sikerek, a becsületes bukások (mint amilyen a Szentivánéji bemutatóját közvetlenül követő Csongor és Tünde volt) meg a kultúrdiplomáciai jelentőségű produkciók (pl. Schiller Tell Vilmosának előadása a frankfurti intendáns, Hans Meissner rendezésében) mellett a legnagyobb érdekességet – és feszültséget – a Szegeddel való egészségtelen rivalizálás kockázata jelentette. Mert már rögtön 1938-ban felmerült az érdekellentét, sőt a kenyérharc a két szabadtéri rendezvénysorozat szervezői között, Szegednek ama sérelmével, miszerint az állami fenntartású színházak (vagyis a Nemzeti és az Operaház) művészi erőit túlságosan lekötik a Margitszigeten. Jóllehet előzetesen olyan megállapodás született, hogy „a szegedi szabadtéri játékok idején a margitszigeti színpad műsorán egész estét betöltő, önálló cselekményű színpadi művek nem adatnak elő és az állami színházak Szegeden szereplő művészei ott nem foglalkoztatnak”. Míg ellenben Budapesten arra panaszkodtak, hogy a világhírű magyar szoprán, Németh Mária margitszigeti koncertjére azért nem kerülhetett sor, mert az Operaház zenekara épp Szegeden volt lekötve. Pedig ahogy azt a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik alapítója és vezetője, a zsidótörvények által kevéssel utóbb a színházi világból kiszorított Janovics Jenő mindjárt 1938-ban kollegiálisan megfogalmazta: „Két külön stílus, két külön műfaj a margitszigeti szabad színpad és a szegedi Dóm tér. A szigeti műsort súlyos stílustörés nélkül nem lehet a Dóm térre áttelepíteni, viszont a dómtéri műsor stílustalan és hatástalan lenne a szigeti szabad színpadon.” S valóban, Szeged és a Margitsziget között utóbb megvalósult a békés egymás mellett élés, meg az élni és élni hagyni humánus elve. Éppen csak a világháború tört ki közben.
