80 éves a Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Puck a fán

Színház

Horthy kormányzó 70. születésnapján nyílt meg a nagyközönség előtt, s a Margitszigeti Szabadtéri Színpad létrejöttének története egyebekben is az 1938-as esztendő sűrűjébe kínál betekintést.

„A szabadtéri színpadra ennek a milliós világvárosnak feltétlenül szüksége van, mert ez olyan kultúrkövetelmény, aminek – ha csak lehetséges – eleget kell tenni” – fogalmazott Szendy Károly polgármester 1938 májusában a Fővárosi Közgyűlés pénzügyi bizottsága előtt, nemcsak a döntéshozói többséget, hanem mintegy a korszellemet is maga mögött tudva. Az 1920-ban megindított és a harmincas évek közepére igazi világattrakcióvá vált Salzburgi Ünnepi Játékok szabadalma ugyanis ekkoriban követendő példának tűnt hazánkban is. Így létesült az évtized elején a Szegedi Szabadtéri Játékok (éppúgy egy dóm előtti térre kitelepülve, akárcsak Salzburgban), de a zenekedvelő arisztokrata, gróf Esterházy Ferenc fősége alatt 1934-től pár éven át megrendezett tatai Júniusi Hetek is ezt a mintát követte.

Magától értetődő módon Budapest is próbálkozott, például a Vajdahunyadvár udvarával vagy a budai Szentháromság térrel, ám ahogy azt a székesfőváros illetékesei az első próbálkozásokat követően megállapították: „A budapesti szabadtéri előadások eredménye csak az a tapasztalat volt, hogy a salzburgi minta szerint Budapest beépített részében szabadtéri előadások rendezésére alkalmas teret vagy udvart alig lehet találni.” Így viszonylag hamar a Margitszigetre is rátaláltak, és néhány éven át az ottani MAC-sportpálya is nyári dráma- és balettelőadások színhelyéül szolgált. 1938-ra azután kiválasztották a víztorony lábánál elterülő térséget, s ott Kaffka Péter építész tervei szerint megépült az 50 méter mélységű, ősfákkal és dús növényzettel körülölelt színpad, és azzal szemben a 3500 ülőhelyet kínáló nézőtér. (Hiába ágált a terv ellen Szőke Gyula főrendiházi tag, ekképp szólván: „Megvallom őszintén, nem helyeslem azt sem, hogy a Margitszigetet annyira beépítik, azt pedig még kevésbé tudom megérteni, hogy amikor a színházak sorra buknak Budapesten, miért kell nekünk a Margitszigeten szabadtéri színpadot építeni. Nézetem szerint Budapest van olyan szép és érdekes, hogy nincs szükségünk szabadtéri színpadra ahhoz, hogy valaki Budapestet élvezhesse.”)

Hogy a szabadtéri színpad létesítése éppen 1938-ban és a Margitszigeten történt meg, az korántsem lehetett véletlen. A Szent István-év ugyanis a korszak legnagyobb magyar idegenforgalmi és országimázs-vállalkozása volt, középpontjában az 1938. május 25-én, a Hősök terén megnyitott Eucharisztikus Világkongresszussal. A főváros egyetlen azon pontja pedig, amely történetileg hitelesen hozzákapcsolható volt egy Árpád-házi szent életéhez és működéséhez, éppenséggel a Margitsziget volt. Pacelli bíboros, a majdani XII. Pius és az Oltáriszentség dunai hajós körmenete is e szigetet megkerülve tért vissza a belvárosi Eötvös térre. Ráadásul eredetileg a szabadtéri színpad avatása is kapcsolódott volna e lélekemelő eseménysorozat lecsengéséhez, hiszen leg­első előadásul június 10-én (Margit-napon) a IV. Béla király lányának életét megidéző Szent Margit legendát szánták: Ujházy György szövegével, Bárdos Lajos zenéjével. Ám erre a bemutatóra az egykorú források szerint akkor mégsem került sor, mivel a kiválasztott rendezőt, Oláh Gusztávot Olaszországba szólította a Simon Boccanegra színpadra állításának feladata.

 

Kenyérharc

Szerencsére akadt más produkció és még reprezentatívabb dátum a Szigeti Szabad Színpad megnyitó előadása számára: a Szentiván­éji álom a Nemzeti Színházból, és Horthy Miklós 70. születésnapja, vagyis 1938. június 18-a. „Kedves ötlet, hogy az államfőnek ezen a napon, virágbokréta helyett, fővárosunk legbájosabb pontján színből, illatból, mozdulatból és hangból font pazar koszorút nyújtott át a magyar színművészet” – számolt be az eseményről a Színházi Élet kiküldött munkatársa, a mindenért lelkesedő Bethlen Margit (gróf Bethlen István kedvvel írogató hitvese), aki szinte nem is talált szavakat erre a téliesen hűvös, de mégis ünnepi estére: „Olyan szép volt, mint… nem is tudok hirtelen megfelelő hasonlatot találni. Mondtam már, hogy a Szentiván­éji álmot adták?”

Németh Antal társulata a legjobb erőit, valamint Shakespeare mellett még Mendelssohnt is mozgósította, hogy a távol lévő Horthyt felköszöntő Szörényi Éva prológusa és az obligát éljenzés után nagyszabású Szent­ivánéjit láthasson és hallhasson a közönség, amelynek sorai­ban a miniszterelnök, Imrédy Béla is helyet foglalt. (A nyár másik margitszigeti protokoll­eseményére, a sportuszoda külső medencéjének júliusi átadására s ott a magyar–német úszó- és vízilabda-parádéra bezzeg családostul ellátogatott az ellentengernagy.)

Hippolyta lovon vonult be a színpadra, Oberon és Titánia (vagyis Ungváry László és Szeleczky Zita) tündérbirodalmát valódi erdő alkotta, és a Puckot megformáló korabeli üdvöske, Somogyi Erzsi (másként: Somogyi Bogyó) pedig egy fa lombkoronájáról intézte bemutatkozó szavait a közönséghez.

A Nemzeti Színház művészei tehát új játszóhelyhez jutottak ezen a nyáron, s ők többnyire egyebekben is biztonságban érezhették magukat, dacára a margitszigeti megnyitó előadás előtt alig három héttel elfogadott 1938. évi XV. törvénynek. „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló” törvény rendelkezett ugyanis a színművészeti és filmművészeti, valamint a sajtókamara felállításáról, amely e területeken 20 százalékban szabta meg a kamarákba felvehető és így az állásaikban meghagyható zsidók számarányát. Ahogyan azt a fentebb már idézett Szőke Gyula a jelképesnek is alig beillő „vitán”, a főrendiházban szégyenletes többségi vélemény gyanánt kifejtette: nem jutott volna a színművészet és a filmművészet, valamint a sajtó ilyen lehetetlenül alacsony helyzetbe, ha már korábban felállították volna ezeket a kamarákat. A Nemzetit, amelynek vezető művésze, Kiss Ferenc a kisvártatva megalakított színművészeti kamara vezetője lett, alig érintette ez a jogtipró rendszabály. Nem úgy a konkurens magánszínházakat vagy épp a Színházi Életet, amely még a Bethlen Margithoz hasonló díszkeresztények előtérbe állításával sem volt képes túlélni az 1938-as esztendőt.

A kezdetben kizárólag a Nemzeti Színház és az Operaház fajsúlyos előadásait kínáló margitszigeti szabadtéri játszóhely egy ideig még nem szenvedte meg az amúgy mind fenyegetőbb hazai és világpolitikai eseményeket. A nagy sikerek, a becsületes bukások (mint amilyen a Szentivánéji bemutatóját közvetlenül követő Csongor és Tünde volt) meg a kultúrdiplomáciai jelentőségű produkciók (pl. Schiller Tell Vilmosának előadása a frankfurti intendáns, Hans Meissner rendezésében) mellett a legnagyobb érdekességet – és feszültséget – a Szegeddel való egészségtelen rivalizálás kockázata jelentette. Mert már rögtön 1938-ban felmerült az érdekellentét, sőt a kenyérharc a két szabadtéri rendezvénysorozat szervezői között, Szegednek ama sérelmével, miszerint az állami fenntartású színházak (vagyis a Nemzeti és az Operaház) művészi erőit túlságosan lekötik a Margitszigeten. Jóllehet előzetesen olyan megállapodás született, hogy „a szegedi szabadtéri játékok idején a margitszigeti színpad műsorán egész estét betöltő, önálló cselekményű színpadi művek nem adatnak elő és az állami színházak Szegeden szereplő művészei ott nem foglalkoztatnak”. Míg ellenben Budapesten arra panaszkodtak, hogy a világhírű magyar szoprán, Németh Mária margitszigeti koncertjére azért nem kerülhetett sor, mert az Operaház zenekara épp Szegeden volt lekötve. Pedig ahogy azt a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik alapítója és vezetője, a zsidótörvények által kevéssel utóbb a színházi világból kiszorított Janovics Jenő mindjárt 1938-ban kollegiálisan megfogalmazta: „Két külön stílus, két külön műfaj a margitszigeti szabad színpad és a szegedi Dóm tér. A szigeti műsort súlyos stílustörés nélkül nem lehet a Dóm térre áttelepíteni, viszont a dómtéri műsor stílustalan és hatástalan lenne a szigeti szabad színpadon.” S valóban, Szeged és a Margitsziget között utóbb megvalósult a békés egymás mellett élés, meg az élni és élni hagyni humánus elve. Éppen csak a világháború tört ki közben.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.