A honi színházi világban megtettük a nézőt a legfőbb sorvezetőnek és ítésznek, és váltig buzgólkodunk az ő föltételezett igényei kielégítésén. Szórakoztatunk, "kikapcsolunk", olykor tanítunk-nevelünk - mintha a néző a színház kapuja előtt hagyná az agyát; mintha a színházat arra használná, hogy felfüggessze mindennapi, normális önmagát. (Amúgy, ha kitartóan műveljük ezt, ki is neveljük az ehhez passzoló közönséget, mert a jó munka - amihez idő kell, ugye - meghozza gyümölcsét.)
Pedig hát éppen nem. A nézőnek kérdései vannak. És ha nincsenek - mert nem a színházon, a darabokon gondolkodik éjt nappá téve -, hát a rendező, a színészek, az alkotók dolga, hogy feltegyék a néző potenciális kérdéseit.
Például azt, hogy vajon mit csinálna az egyszeri néző, ha a kezébe kapna egy olyan virágot - pipacs, pripacs, ripacs - amelynek levétől az első megpillantott lénybe, tárgyba (fogalomba?) szeret bele az, akinek a szemét éri. Alighanem kipróbálná, de jó alaposan: csöpögtetne ide meg oda, a szerelme szemébe, a sajátjáéba, meg a játék kedvéért idegenekébe is - hiszen a néző kíváncsi. Aztán csak bámulná a hatást.
Éppen úgy, mint a Mohácsi János rendezte Szentivánéji álomban, ahol is Puck játszik el a varázsos virággal, és okoz vele kicsit nagyobb - széleskörűbb - kalamajkát, mint Shakespeare-nél. De vajon nem magától Shakespeare-től jön-e ez az ötlet? Ott, ugye, az erdőben bolyongó, egymást kergető négy szerelmes ifjút kellene visszaterelni egymáshoz, kit-kit a párjához, ahogy azt a tündérkirály Oberon elrendeli. És persze megleckéztetni Titániát, Oberon tündéri párját, akivel egy ideje - holmi "váltott" fiú (vagyis egy daliás fiatalember) miatt - döcög a párkapcsolat.
Ettől aztán még az idő is elromlik (mondja Shakespeare), vagyis nagyon indokolt Remete Kriszta jelmeztervező esőkabát-arzenálja, amelyben a szerelmesek és a tündérek is pompáznak. És indokolt Oberon csöppet sem tündéri férfi-borúja is; Mertz Tibor Oberonja gondterhelt középkorú férfi, aki mellékesen, néhány kézmozdulattal varázsol olykor, de azért a saját életével, problémáival - zsúfolt múltjával például, benne Theseus menyasszonyának, Hippolyta amazonnak nem könnyen múló emlékével - nehezen boldogul. És hát azt csinálja, amit ilyenkor a férfiak (emberek): túlkap. Mert ez a szamárügylet azért sok kicsit, mondja Mohácsi (& co.): nem szeretjük ennyire idiótának látni azt, akit szeretünk. És akkor jön a dühroham, meg a repülő reflektor...
És a totális színház, melyben rendre felbukkan a színház maga, vagyis az, hogy színházban ülünk. Olykor a mesteremberekében; csupa egyszerű flótás, közülünk válogatva: parkolóellenőr, részecskegyorsító, ombudsman. A rendező-mesterember, aki otthon van a külsőségekben, és látványosan szenved a (saját és a többiek) dilettantizmusától: Szerémy Zoltán markánsan teszi oda ezt az ismerős alakot. Ahogy Szabó Győző is feszegeti a határokat az önmutogatásban a céllövöldés-szamárfejes figurában, elmegy a bohózatba, aztán szépen visszatér - és az álom elmúltával csöndes-zavarodottan pillant az ugyancsak tétova Titániát játszó Vlahovics Editre. Az álom emléke ugyanis nem múlik.
A négy szerelmesnél sem, akik a kavarodás után inkább rezignáltan, semmint boldogan nyugtázzák, hogy mindenkinek került pár. Zayzon Zsolt Lysandere, Csonka Szilvia Hermiája és Märcz Fruzsina Helénája mellett haloványabb Horváth Ákos Demetriusa, amiként az előadás egészén is érezhető a színészi játék túlságos amplitúdója. Kiemelkedik viszont - Mertz Tibor sokszínű és erős Oberonja mellett - Bajomi Nagy György Puckja; ő valódi "kisfőnököt" játszik, aki csak egyetlen "nagyfőnököt", Oberont hordja maga fölött. Puck persze magán is kipróbálja a varázsvirágot - és a kávéfőzőjére pillant először. Szép és megható, ahogy dédelgeti.
Theseus és Hippolyta árulkodóan nyalják-falják egymást; ennyi szerelmi színjáték borús valóságot fed, de ezúttal tényleg fedi. Trokán Péter és Nagy Cili élvezettel követi Mohácsi szövegelemzős sorvezetőjét; fény derül az amazoni egy mell titkára, és Hyppolita belebódul a mesteremberek gagyiszínházába.
A szöveget ezúttal is kezelésbe vette Mohácsi István és a rendező. Ezért aztán az en gros-ban dolgozó Shakespeare mulatságos fordulataira vetül erős fény; amikor Lysander megkérdezi az apai kiátkozással sújtott Hermiát, hogy vajon mitől felhős a kedélye, a lány élből visszakérdez: "Hol voltál te az elmúlt tíz percben?" És tényleg: süket ez?
A kétrészes előadás mindkét részének elején kötelet húznak át a színen a szereplők, nekifeszülve erősen, lassan, kínlódva. A kötél végén: semmi. Baljósan szól mögöttük-felettük (mikor hol, attól függően, hogy a háromtagú zenész-csapat a földön ül, vagy kis kalickájában fölemelkedik) Kovács Márton megint csak inkább fölé-, mint aláfestő zenéje. Törjük a fejünket.
Szomorú és röhejes - mondanám: szórakoztató - előadás a szombathelyi Szentivánéji álom. Elvégre Shakespeare - és Mohácsi.
Szombathelyi Weöres Sándor Színház, POSZT, június 14.
