Színház

Se vele, de nélküle

Fenyő Iván – Alkalmáté Trupp
szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem ez volt az első eset, hogy az élve boncolt személy nem vett részt az Alkalmáté Trupp aktuális előadásában (hogyan tudna bárki is hiányozni a saját élve boncolásáról?): a Száraz Dénesről szóló 2013-as epizódnak például Vele, de nélküle volt az alcíme – ám korántsem hiányzott belőle annyira Száraz Dénes, mint a Fenyő Ivánból Fenyő Iván.

Máté Gábor és Horvai István 2003-ban végzett osztálya minden nyáron színházi előadásban dolgozza fel valamelyikük életét és pályáját – az esetek többségében az illető aktív közreműködésével. Száraz Dénes és Fenyő Iván hosszú évekkel ezelőtt kilépett ebből az együttműködésből, a róluk szóló előadások mégis elkészültek, de míg az előbbi nem akart szerepelni a róla szóló epizódban, az utóbbi – kivételesen – szívesen vitte volna vásárra a bő­rét a színpadon is, a többiek azonban leszavazták.

Hogy miért, arra bizonyára megvan a maguk oka, végül is az Alkalmáté egy külön, élő organizmus a maga saját törvényeivel, íratlan szabályaival, konfliktusaival és a huszonévesen, lángoló optimizmussal megfogadott örök barátság számonkérésének jogával. Az is elfogadható, hogy mindez nem tartozik mindenestül ránk, a szélesebb közönségre. Ehhez megértőn viszonyulva is hiányzott nekem Fenyő Iván, és a sorozat többi részéhez képest erőtlenebbnek, halványabbnak éreztem a mostani előadást. Mert az Alkalmátékon ugyan mindig könnyesre röhögöm magam, de meg is rendít, fel is kavar a feszültségek, a hibák, a gyengeségek, vagyis a gyarlóság felvállalása. Ezt a kérlelhetetlenséget pedig mindig a „terápiában részt vevő” személy jelenléte, bennlévősége legitimizálta és hitelesítette.

Fenyő Iván nyilván hozzájárult a Fenyő Iván végleges formájához. Azonban két olyan jelenet is van, ami megkérdőjelezi a vállalás teljességét, és beemeli az előadásba a létrehozás folyamatának problematikusságát. Az egyik arról szól, hogy a Trupp tagjai nem látják a drámát, a jelenetet abban az anyagban, amit Fenyő kínál nekik, a másik arról, hogy a nézők egy vágott verziót kapnak: mindkettő azt jelzi, hogy sok minden nincs benne az előadásban – és lőn. A Trupp és Fenyő Iván feszült viszonya benne van a levegőben, de a konfliktus nem tárul fel, nincs feloldozás. Van ilyen.

Az előadásban így inkább – és talán túlságosan is – a paródia felé billen a mérleg, aminek Fenyő ezoterikus fordulata is kifejezetten kedvez: mi sem könnyebb, mint kifigurázni, röhejessé tenni ezt a se füle, se farka, búzafűvel és többféle istenséggel átszőtt világképet. A témáról szóló jelenetek jobbára az osztálytársak kívülállását, értetlenségét nagyítják fel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az Alkalmáté idei előadása ne lenne a színház és a színházrajongók ünnepe – mindig az. Most is vannak zseniális jelenetek, alakítások és persze a viszontlátás öröme, különösen azon tagok esetében, akiket egyébként nem, vagy teljesen más szerepben lehet csak látni a színpadon. Az idén is jó például a pályaelhagyó, jelenleg rendőrként dolgozó Gál Kristóffal találkozni, aki ezúttal a gyermek Ivánként és a gitárt tartó Keresztes Tamásként emlékezetes. Vagy Dömötör Andrással, aki mostanában főleg külföldön dolgozik, és könnyedén felskicceli a modoros Máté Gábort vagy a közhelyeket halmozó ezotér gurut. Czukor Balázs játssza az önbizalom-hiányos, szorongó Ivánt: az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetében elviszi apját Nepálba, és a kezdeti kellemetlen élmények után – alighanem csak álomban – megvalósul az egymásra találás, a csodálatos és a valóságban elérhetetlen harmónia. Ekkor mondja Vajda Milán, Iván apjaként, hogy ez volt élete legszebb éjszakája. Vannak olyan, színházban elhangzó mondatok, melyek még sokáig a fülemben csengenek – ez is ilyen lett, fájdalmasan gyönyörű mondat, hiszen Vajda hangjában benne van minden: rezignáltság, reménytelenség, a megértés lehetetlensége és az emiatt érzett szomorúság. Járó Zsuzsa – minden jó szándék és roppant energikus igyekezet ellenére is – Iván fárasztó, sőt mérgező anyjaként emlékezetes. Máthé Zsolt, mint mindig, most is vicces dalszövegeket írt a szituációt jellemző slágerekre, és előadóként is nagyon intenzív. Szandtner Anna Iván húgát játssza keserű pontossággal. Jordán Adél egyrészt fergeteges a saját anyjaként, azaz Lázár Katiként, másrészt megrendítő Fenyő Ivánként. Az egyik jelenet azt az időszakot idézi fel, amikor ők ketten egy pár voltak. A Fenyő Ivánt játszó Jordán Adél féltékenységében dührohamot kap, és a Jordán Adélt játszó Szandtner Annának valóban kilóg a tangája. Vagyis az abúzusként simán értelmezhető szituációban Jordán Adél a saját elnyomóját játszsza el. Hogy a dühe kié, az más kérdés.

Jurányi Ház, július 29.

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...