Cziegler Balázs díszletében a hatalmas olvasólámpa a szöveg sodrásirányainak megfelelően alakul át. Először afféle mikroszkópnak látjuk, mely később a buchenwaldi zuhanyrózsává alakul át. Ennek a lehangoló, szürke lámpának a fénysugarába tolják be Pomselt.
„Én nem tettem semmit” – kezdi Molnár Piroska, aki tökéletes választás a szerepre. Ha nem ő ülne a tolószékben a jól ismert, megnyugtató és karakteres hangjával, hogy hetvenöt percen keresztül csak meséljen, nincs az a kényelmes ülőhely és optimális hőmérséklet, ami ott tartaná a nézőket. Ezen az előadáson ugyanis tényleg nagyon kevés dolog történik, a tekintetünket is csak egyetlen pontra tudjuk irányítani a hatalmas fekete térben: a színésznő arcára. (Ez a leszűkült helyzet visszarepít minket alig két-három hónappal ezelőttre, amikor felolvasó színészeket néztünk esténként a laptopunk képernyőjén.) Persze, monodrámáról van szó, de még ezt a műfajt is a végletekig leegyszerűsítették, nincs mozgás, Molnár Piroska egy helyben ül, körülötte sem változik semmi. Testhelyzete a megváltoztathatatlan történelmi események mozdulatlanságát modellezi. Hangja és arckifejezése emlékei hatására, ritmusára változik. Olykor-olykor mintha írna, firkálna valamit, talán szakmája miatt, de lehet, hogy csak grafomán. Talán kicsit ő is unja, ami történik vele.
A szöveg sokszor humoros, hiteléhez nagyban hozzájárulnak azok a kiszámíthatatlan hangulati változások, amelyek egy nosztalgiázó idős hölgy gondolatait kísérik. Dinamikusan hullámzanak a múlt képei, az elbeszélés módja a hétköznapiból olykor a pajzánba vagy a szomorúba csap át, és időről időre váratlan csattanókban teljesedik ki. Molnár Piroska végig fenntartja a figyelmünket. Előadásában Brunhilde Pomsel a nagymama, aki az életéről mesél, noha sosem született gyereke. Bájos, de olyan összeszedett, hogy az már-már gyanús egy 102 éves nénitől. Ezt kellemesen árnyalják bizonyos gesztusok, mint amilyen a rituális orrtörölgetés.
Pomsel az átlagember, aki csupán véletlen egybeesések miatt sodródott az eseményekbe. Ő az, aki nem tehet semmiről, tanú rá az élete. A poroszos, tekintélyelvű, teljes politikai apátiában töltött gyermekkortól egy gépelt levélben történő fájdalmas szakításon át Goebbels kanapéjának gyakori vendégeiig mindent megtudunk róla, tőle. Egyebek közt azt is, hogy 1933-ig „senkinek nem volt baja a zsidókkal”. Pomsel közelében is voltak páran, például az egyik munkaadója, vagy a legjobb barátnője.
A monológban újra és újra megjelenik a felelősség kérdése. Pomsel ingadozik, talán tehetett volna többet, de az sem cselekedne másként, aki utólag okos. A darab folyamán végig finoman lesz hangsúlyosabb a járókelőhatás (bystander-effektus) nevű etikai jelenség, mely a megoszló felelősség kényelmére mutat rá, szembeállítva a több évtized múltán megfogalmazódó „talán segíthettem volna” gyötrő terhével. Egy egész nemzet, egy egész nép a körülmények áldozata lenne? Miért van az, hogy amikor valami konkrétan az orrunk előtt történik, nem teszünk semmit ellene?
Pomsel útját tekintve, mely egy-két részlet kivételével valóban nem sokban különbözik az átlagember életétől, nem meglepőek ezek a kérdések. Egy olyan társadalomban, ahol a szülők nem beszélgetnek a politikáról gyerekeikkel, ahol harsog a propaganda, ott úgy tűnik, hogy senkinek sincs felelőssége. Ahol a születésünk óta belénk plántált erény kételkedés nélkül engedelmeskedni, ott jó katonák tenyésznek, nem pedig önálló, gondolkodni képes entitások.
A darab érdeme, hogy nem demagóg, nem foglalja össze a tanulságot, és végképp nem rág szájba semmit, noha a párhuzamok nyilvánvalóak, és előkerülnek olyan témák is, mint a buzizás meg a stadionok… A magyar néző pedig hümmög, ezt ismerjük jól. De akkor mi az üzenet? Talán a lehangoló igazság, hogy tehetünk bármit, a mindenkori társadalom és a hatalmon lévő emberek olyannyira determinálják a sorsunkat, hogy esélyünk sincs változtatni, nincs eszközünk hozzá.
A szöveg él (fordította: Zöldi Gergely). Molnár Piroska fantasztikus. Mégis, valahogy kevés, amit kapunk, talán azért, mert a történet egyszerűen nem hordoz magában semmi olyat, amit már ne hallottunk volna a második világháború kapcsán. Amikor a lámpa fénye elhalványul, magunkra maradunk a sötétben.
Hatszín Teátrum, július 19.
