Színház

Semmit nem teszünk

Christopher Hampton: Egy német sors

  • Gubán Mária
  • 2020. augusztus 23.

Színház

Joseph Goebbels gépírónője, Brunhilde Pomsel 2016-ban, 102 évesen adott interjút egy osztrák televíziós stábnak, a hosszúra nyúlt beszélgetésből könyv, majd monodráma készült, amelyet tavaly Londonban, a Bridge Theatre-ben, Jonathan Kent rendezésében mutattak be, az Oscar-díjas Maggie Smith játszotta Brunhildét. Vagyis magasan volt a léc, amikor Máté Gábor rendező és Török Tamara dramaturg megfelelő hangot keresett Pomsel megszemélyesítésére.

Cziegler Balázs díszletében a hatalmas olvasólámpa a szöveg sodrásirányainak megfelelően alakul át. Először afféle mikroszkópnak látjuk, mely később a buchenwaldi zuhanyrózsává alakul át. Ennek a lehangoló, szürke lámpának a fénysugarába tolják be Pomselt.

„Én nem tettem semmit” – kezdi Molnár Piroska, aki tökéletes választás a szerepre. Ha nem ő ülne a tolószékben a jól ismert, megnyugtató és karakteres hangjával, hogy hetvenöt percen keresztül csak meséljen, nincs az a kényelmes ülőhely és optimális hőmérséklet, ami ott tartaná a nézőket. Ezen az előadáson ugyanis tényleg nagyon kevés dolog történik, a tekintetünket is csak egyetlen pontra tudjuk irányítani a hatalmas fekete térben: a színésznő arcára. (Ez a leszűkült helyzet visszarepít minket alig két-három hónappal ezelőttre, amikor felolvasó színészeket néztünk esténként a laptopunk képernyőjén.) Persze, monodrámáról van szó, de még ezt a műfajt is a végletekig leegyszerűsítették, nincs mozgás, Molnár Piroska egy helyben ül, körülötte sem változik semmi. Testhelyzete a megváltoztathatatlan történelmi események mozdulatlanságát modellezi. Hangja és arckifejezése emlékei hatására, ritmusára változik. Olykor-olykor mintha írna, firkálna valamit, talán szakmája miatt, de lehet, hogy csak grafomán. Talán kicsit ő is unja, ami történik vele.

A szöveg sokszor humoros, hiteléhez nagyban hozzájárulnak azok a kiszámíthatatlan hangulati változások, amelyek egy nosztalgiázó idős hölgy gondolatait kísérik. Dinamikusan hullámzanak a múlt képei, az elbeszélés módja a hétköznapiból olykor a pajzánba vagy a szomorúba csap át, és időről időre váratlan csattanókban teljesedik ki. Molnár Piroska végig fenntartja a figyelmünket. Előadásában Brunhilde Pomsel a nagymama, aki az életéről mesél, noha sosem született gyereke. Bájos, de olyan összeszedett, hogy az már-már gyanús egy 102 éves nénitől. Ezt kellemesen árnyalják bizonyos gesztusok, mint amilyen a rituális orrtörölgetés.

Pomsel az átlagember, aki csupán véletlen egybeesések miatt sodródott az eseményekbe. Ő az, aki nem tehet semmiről, tanú rá az élete. A poroszos, tekintélyelvű, teljes politikai apátiában töltött gyermekkortól egy gépelt levélben történő fájdalmas szakításon át Goebbels kanapéjának gyakori vendégeiig mindent megtudunk róla, tőle. Egyebek közt azt is, hogy 1933-ig „senkinek nem volt baja a zsidókkal”. Pomsel közelében is voltak páran, például az egyik munkaadója, vagy a legjobb barátnője.

A monológban újra és újra megjelenik a felelősség kérdése. Pomsel ingadozik, talán tehetett volna többet, de az sem cselekedne másként, aki utólag okos. A darab folyamán végig finoman lesz hangsúlyosabb a járókelőhatás (bystander-effektus) nevű etikai jelenség, mely a megoszló felelősség kényelmére mutat rá, szembeállítva a több évtized múltán megfogalmazódó „talán segíthettem volna” gyötrő terhével. Egy egész nemzet, egy egész nép a körülmények áldozata lenne? Miért van az, hogy amikor valami konkrétan az orrunk előtt történik, nem teszünk semmit ellene?

Pomsel útját tekintve, mely egy-két részlet kivételével valóban nem sokban különbözik az átlagember életétől, nem meglepőek ezek a kérdések. Egy olyan társadalomban, ahol a szülők nem beszélgetnek a politikáról gyerekeikkel, ahol harsog a propaganda, ott úgy tűnik, hogy senkinek sincs felelőssége. Ahol a születésünk óta belénk plántált erény kételkedés nélkül engedelmeskedni, ott jó katonák tenyésznek, nem pedig önálló, gondolkodni képes entitások.

A darab érdeme, hogy nem demagóg, nem foglalja össze a tanulságot, és végképp nem rág szájba semmit, noha a párhuzamok nyilvánvalóak, és előkerülnek olyan témák is, mint a buzizás meg a stadionok… A magyar néző pedig hümmög, ezt ismerjük jól. De akkor mi az üzenet? Talán a lehangoló igazság, hogy tehetünk bármit, a mindenkori társadalom és a hatalmon lévő emberek olyannyira determinálják a sorsunkat, hogy esélyünk sincs változtatni, nincs eszközünk hozzá.

A szöveg él (fordította: Zöldi Gergely). Molnár Piroska fantasztikus. Mégis, valahogy kevés, amit kapunk, talán azért, mert a történet egyszerűen nem hordoz magában semmi olyat, amit már ne hallottunk volna a második világháború kapcsán. Amikor a lámpa fénye elhalványul, magunkra maradunk a sötétben.

Hatszín Teátrum, július 19.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."