Színház

Semmit nem teszünk

Christopher Hampton: Egy német sors

  • Gubán Mária
  • 2020. augusztus 23.

Színház

Joseph Goebbels gépírónője, Brunhilde Pomsel 2016-ban, 102 évesen adott interjút egy osztrák televíziós stábnak, a hosszúra nyúlt beszélgetésből könyv, majd monodráma készült, amelyet tavaly Londonban, a Bridge Theatre-ben, Jonathan Kent rendezésében mutattak be, az Oscar-díjas Maggie Smith játszotta Brunhildét. Vagyis magasan volt a léc, amikor Máté Gábor rendező és Török Tamara dramaturg megfelelő hangot keresett Pomsel megszemélyesítésére.

Cziegler Balázs díszletében a hatalmas olvasólámpa a szöveg sodrásirányainak megfelelően alakul át. Először afféle mikroszkópnak látjuk, mely később a buchenwaldi zuhanyrózsává alakul át. Ennek a lehangoló, szürke lámpának a fénysugarába tolják be Pomselt.

„Én nem tettem semmit” – kezdi Molnár Piroska, aki tökéletes választás a szerepre. Ha nem ő ülne a tolószékben a jól ismert, megnyugtató és karakteres hangjával, hogy hetvenöt percen keresztül csak meséljen, nincs az a kényelmes ülőhely és optimális hőmérséklet, ami ott tartaná a nézőket. Ezen az előadáson ugyanis tényleg nagyon kevés dolog történik, a tekintetünket is csak egyetlen pontra tudjuk irányítani a hatalmas fekete térben: a színésznő arcára. (Ez a leszűkült helyzet visszarepít minket alig két-három hónappal ezelőttre, amikor felolvasó színészeket néztünk esténként a laptopunk képernyőjén.) Persze, monodrámáról van szó, de még ezt a műfajt is a végletekig leegyszerűsítették, nincs mozgás, Molnár Piroska egy helyben ül, körülötte sem változik semmi. Testhelyzete a megváltoztathatatlan történelmi események mozdulatlanságát modellezi. Hangja és arckifejezése emlékei hatására, ritmusára változik. Olykor-olykor mintha írna, firkálna valamit, talán szakmája miatt, de lehet, hogy csak grafomán. Talán kicsit ő is unja, ami történik vele.

A szöveg sokszor humoros, hiteléhez nagyban hozzájárulnak azok a kiszámíthatatlan hangulati változások, amelyek egy nosztalgiázó idős hölgy gondolatait kísérik. Dinamikusan hullámzanak a múlt képei, az elbeszélés módja a hétköznapiból olykor a pajzánba vagy a szomorúba csap át, és időről időre váratlan csattanókban teljesedik ki. Molnár Piroska végig fenntartja a figyelmünket. Előadásában Brunhilde Pomsel a nagymama, aki az életéről mesél, noha sosem született gyereke. Bájos, de olyan összeszedett, hogy az már-már gyanús egy 102 éves nénitől. Ezt kellemesen árnyalják bizonyos gesztusok, mint amilyen a rituális orrtörölgetés.

Pomsel az átlagember, aki csupán véletlen egybeesések miatt sodródott az eseményekbe. Ő az, aki nem tehet semmiről, tanú rá az élete. A poroszos, tekintélyelvű, teljes politikai apátiában töltött gyermekkortól egy gépelt levélben történő fájdalmas szakításon át Goebbels kanapéjának gyakori vendégeiig mindent megtudunk róla, tőle. Egyebek közt azt is, hogy 1933-ig „senkinek nem volt baja a zsidókkal”. Pomsel közelében is voltak páran, például az egyik munkaadója, vagy a legjobb barátnője.

A monológban újra és újra megjelenik a felelősség kérdése. Pomsel ingadozik, talán tehetett volna többet, de az sem cselekedne másként, aki utólag okos. A darab folyamán végig finoman lesz hangsúlyosabb a járókelőhatás (bystander-effektus) nevű etikai jelenség, mely a megoszló felelősség kényelmére mutat rá, szembeállítva a több évtized múltán megfogalmazódó „talán segíthettem volna” gyötrő terhével. Egy egész nemzet, egy egész nép a körülmények áldozata lenne? Miért van az, hogy amikor valami konkrétan az orrunk előtt történik, nem teszünk semmit ellene?

Pomsel útját tekintve, mely egy-két részlet kivételével valóban nem sokban különbözik az átlagember életétől, nem meglepőek ezek a kérdések. Egy olyan társadalomban, ahol a szülők nem beszélgetnek a politikáról gyerekeikkel, ahol harsog a propaganda, ott úgy tűnik, hogy senkinek sincs felelőssége. Ahol a születésünk óta belénk plántált erény kételkedés nélkül engedelmeskedni, ott jó katonák tenyésznek, nem pedig önálló, gondolkodni képes entitások.

A darab érdeme, hogy nem demagóg, nem foglalja össze a tanulságot, és végképp nem rág szájba semmit, noha a párhuzamok nyilvánvalóak, és előkerülnek olyan témák is, mint a buzizás meg a stadionok… A magyar néző pedig hümmög, ezt ismerjük jól. De akkor mi az üzenet? Talán a lehangoló igazság, hogy tehetünk bármit, a mindenkori társadalom és a hatalmon lévő emberek olyannyira determinálják a sorsunkat, hogy esélyünk sincs változtatni, nincs eszközünk hozzá.

A szöveg él (fordította: Zöldi Gergely). Molnár Piroska fantasztikus. Mégis, valahogy kevés, amit kapunk, talán azért, mert a történet egyszerűen nem hordoz magában semmi olyat, amit már ne hallottunk volna a második világháború kapcsán. Amikor a lámpa fénye elhalványul, magunkra maradunk a sötétben.

Hatszín Teátrum, július 19.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.