Viki

Herceg a vasfüggöny mögül

Kiugrások és töréspontok, kötődés és rugalmas elszakadás, radikális ön­átformálás és tabusított életmozzanatok sora – Róna Viktor korjellemző pályafutása és a legendás balett-táncos emlékének szentelt új kiállítás korántsem csupán a hajdani rajongók és a tánctörténet mai búvárlói számára lehet érdekes.

Danseur noble – a klasszikus balett világában hagyományosan ez a megnevezés dukál a hercegi főszerepek elegáns nagybirtokosainak, a prímabalerinák méltó és egyenrangú partnereinek. Ilyen nemes táncos volt évtizedeken át Róna Viktor (1936–1994), aki egyrészt magától értetődő módon vált színpadi előadóművésszé, másrészt viszont a legnagyobb erőfeszítések árán vált „herceggé”. A gyermekszínházat alapító, vidéken táncos-komikusként működő apa és a szubrettből súgóvá alá­ereszkedő anya ugyanis már igen korán a tánc és a színpad felé terelte-parancsolta az örökre Vikinek megmaradó Rónát, akinek keresztanyja Honthy Hanna, korai felfedezője pedig Latabár Kálmán volt. Ám a „kicsi és kövér”, a növésben elmaradt kamasz még ekkora családi nyomással és ilyen bennfentes kapcsolatrendszerrel a háta mögött is csak nehezen küzdötte fel magát a balett-táncosi pályára.

Pedig már 1950-ben, 14 éves korában szerződtették az Operaházba, de az ekkor megalapított Állami Balettintézet növendékeként pár évig még nem sok sikerélmény és elismerés várt rá. Csakhogy Róna a drasztikus társadalom­átalakítás közegében hasonló kíméletlenséggel formálta át önmagát, s vált emelni képtelen (vagy legalábbis bizonytalan) tinédzserből fejlett izomzatú, fizikumával és kiállásával egyaránt imponáló felnőtt táncossá. Egy újfajta, az orosz-szovjet mintát követő magyar balettiskola produktumává, akit büszkén lehetett felmutatni. Különösen 1956 után, amikor is a magyar balett­elit tekintélyes hányada elhagyta az országot.

Az itt maradt fiatalok, mint Róna vagy épp örök partnere, Orosz Adél számára ez a helyzet hatalmas lehetőséget kínált. Főszerepek itthon és vendégszereplések, turnék a kommunista blokk országaiban, majd 1959-ben – a bizalom jele gyanánt – kijutás a bécsi Világifjúsági Találkozóra, a VIT-re. S ugyanebben az évben Róna (és Orosz) ösztöndíjasként pár hónapon át Moszkvában és Leningrádban tanulhat, és ez a továbbképzés a kapcsolatépítés szempontjából gyümölcsözőnek bizonyul. Róna itt ismerkedik meg ugyanis (a még éppen szovjet állampolgár) Rudolf Nurejevvel, s a vele kötött barátság karrierformáló jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni.

A hatvanas évek beköszöntével Róna és Orosz Adél immár a Nyugat felé is büszkén felmutatott balettes álompárrá vált – és e tény a kultúrdiplomácia iránymódosításáról legalább annyit elárulhat, mint e két táncos vitán felül álló tehetségéről. 1962 aztán komoly fordulópontot hoz: Róna pályafutása új szintre emelkedik, midőn a lesérült Nurejev épp őt ajánlja önmaga helyett egy nagy londoni balettgála főszereplőjének (a korszakos prímabalerina, Margot Fonteyn partnereként). A magyar táncost, hazai jóváhagyással, világjáró sztárrá avatja a nemzetközi balettélet: karrierje innentől kettős vágányon fut. Itthon igazi, nyugatias eleganciájú híresség, akit még filmfőszereppel is érdemes megkínálni (Máriássy Félix 1968-as, igen gyenge filmjében, a Kötelékben). Künn a nagyvilágban pedig részint a hivatalos Magyarország méltó küldöttje, részint a saját jogán tagja a világjáró szűk táncoselitnek.

Innen már Róna számára nem feljebb, inkább csak továbbvezet az út, a koreográfusi-balettigazgatói munkakör felé – egy ideig még párhuzamosan a táncosi működéssel. 1980-ban, szinte hangsúlytalanul, a visszavonulás meghirdetése (és elhatározása) nélkül ér véget a táncosi pályafutása. A koreográfusi állomások (Párizs, Oslo, Tokió stb.) váltig imponálóak, ám a megszerzett pozíciók rendre sérülékenynek bizonyulnak, aminthogy idővel egyre sérülékenyebbnek, sőt törékenyebbnek tűnik maga Róna is. A gyors ütemű öregedés a rendszerváltás táján már egészen látványossá vált, azonban a fizikai leromlás és a vég tragikus sebességű lefolyása még azzal együtt is megdöbbentette a korabeli hazai közvéleményt, hogy a művész utolsó éveiben mind többet tartózkodott Budapesten.

 

*

Erről a példázatos pályaívről és Róna személyiségéről most majdnem mindent megtudhatunk, hála a Bajor Gizi Színészmúzeumban megnyílt kiállításnak. Halász Tamás tánctörténészi és kurátori elkötelezettségének köszönhetően ugyanis hatalmas mennyiségű és igen változatos anyag tölti meg a Herceg a vasfüggöny mögül című időszakos tárlat négy termét. Így mindjárt az első terem láttán különösen érzékletessé válhat a látogató számára a családi háttér késztető-parancsoló ereje, hiszen egymás mellett láthatjuk „Róna bácsi” és „Róna néni” negyedvonalbeli színházi ténykedésének fotóit, s fiuk gyermekszínészi fellépéseit, valamint e fellépéseknek a szülők által gondosan összegyűjtött dokumentációját. A szülői, főleg az anyai tekintély pálya- és személyiségformáló szerepe egyebekben is a kiállítás egyik vezérmotívumának tetszik. A minden fellépéséről és minden egyes távol töltött napjáról postai úton beszámoló Róna levelei, képeslapjai a gyermeki státusz hosszas elnyújtásáról tanúskodhatnak számunkra, hogy utóbb aztán némi indokolt megrendüléssel szemlélhessük a középkorú férfiként elárvult táncos önmagának feladott levlapját is. (Az első teremben mindemellett a családtörténet Róna által tabusított mozzanata, vagyis a vészkorszakbeli érintettség ténye is körvonalazódik.)

Hasonlóan plasztikussá válik a kiállított anyag révén a fiatal táncos fizikai átformálódásának folyamata és annak hercegi kiteljesedése is. Mely kiteljesedés oly jól összeillett Róna hazai és nemzetközi pályafutásának rangjával, szerepben és civil szituációkban is kitetsző magabiztos tartásával. Az angol királyi család tagjai vagy épp a Kennedyk mellett udvariasan mosolygó táncos más fotókon hasonló pózban és önérzettel vesz részt parlamenti díját­adókon és bányalátogatásokon. Világjárásának léptéke pedig korántsem csupán az egyik terem padlójára előzékenyen felfestett fellépéstérkép láttán bizonyul lenyűgözőnek. (Még ha halványan fel is sejlik a látogatóban, hogy a Grand Ballet Classique de France együttese, melyhez Róna a hatvanas évek közepén csatlakozott, inkább lehetett keresett turnétársulat, semmint igazi táncművészeti műhely.)

Róna hazai sztárságának legkedvesebb és egyúttal legmeggyőzőbb bizonyságai azok a szerelmes levelek, amelyeket a tárlat utolsó termében találhatunk. Csupa női levél, s e ponton alkalmasint érintendő a nagy táncos magán­életének témája, melyet a kiállítás (döntően nyilván a bemutatott hagyaték jellegéből adódóan) jószerint csak a kihagyásaival sejtethet. Róna alapos okkal feltételezhető, sőt a kor közvélekedése által voltaképpen már annak idején is tényként elkönyvelt melegsége tehát nem kerül szóba, ahogyan végzetes betegségének jellege sem. S habár ez nyilván vitatható döntés, némi háttér- és korismeret birtokában a látogató Róna szigorú diszkréciójának mentalitástörténeti közegére is ráismerhet. Így aztán csak még értékesebbnek tetszhet Rudolf Nurejev saját kezű és oly rossz kézírású, már csak politikai okokból is konspiratív jellegű levelének látványa: a barátságon innen vagy túl.

A Bajor Gizi Színészmúzeum kiállítása június 24-től 2021 januárjáig látogatható.