Magyar Narancs: Marosvásárhelyen születtél, 11 éves voltál, amikor Magyarországra jöttetek. Hogy kerültél az SZFE bábos osztályába?
Réti Iringó: A rezsim bukása előtt tudtunk áttelepülni, élve a családegyesítés lehetőségével. Bár erdélyi magyarként az anyanyelvem magyar volt, mégis erős volt bennem az érzés, hogy külföldre kerültem, mivel a nyolcvanas évek Magyarországa nagyon más volt, mint a mi korábbi semmink. Már csak ha egy boltba bementem, elzsibbadtam a sok színtől és illattól. De a mentalitás is nagyon más volt. Bár engedéllyel érkeztünk, mégis menekültek voltunk. Kiszakítottak a csodálatos gyerekkoromból, és ez összetörte a szívemet. Azóta soha sehol nem vagyok otthon. Azért Egerben telepedtünk le, mert a szüleim ott kaptak munkát. A gimnázium után egyből a Színműre felvételiztem. A prózai szakról kiestem, de a felvételin bent ült Békés András, aki többünket áthívott az akkor először elinduló bábos szakra. A sors iróniája, hogy édesanyám bábszínésznő volt, apám prózai színész, és amikor még otthon döntenem kellett, melyikőjük előadására megyek inkább, legtöbbször a nagyszínházat választottam. Sok szörnyű viccet találtunk ki apámmal anyukám kontójára. Szóval álltam csak lebénultan a Vas utcában, nehéz döntés volt. De nem akartam még egy évet kihagyni.
MN: Végül is megérte? Vetted hasznát valaha a bábos képzésnek?
RI: Nem. Emlékszem, mennyire mellbevágó élmény volt, amikor harmad- vagy negyedévben az osztállyal elkeveredtünk egy nemzetközi bábfesztiválra, ahol fantasztikus dolgokkal találkoztunk. Ott derült ki számomra, milyen csodálatos művészi kifejezési formanyelv rejlik a műfajban. Ez hozzánk nem szivárgott be. A bábos tanáraink teljes mértékben oldschoolak voltak, semmiféle progresszivitással nem találkoztunk, félelmetesnek tűnt az egész avíttsága. Boldogtalan voltam a főiskola négy éve alatt, nem találtam a helyemet. Akik utánunk jöttek, már szerencsésebb helyzetbe kerültek, izgalmas kurzusokkal. Minket a kezdetek kezdetén azzal biztattak, hogy nem kell bábosoknak lennünk, ez csak egy kiskapu. Így is lett, diploma után a debreceni színházhoz kerültem, ahová az akkori igazgató, Lengyel György hívott többünket. De nehéz periódusa volt ez az életemnek, magánemberként és szakmailag is a padlón éreztem magam, komolyan elgondolkodtam, miért is szeretnék színész lenni. De bizonytalanságomban még sodródtam a többiekkel. Bár kaptam szép lehetőségeket, Debrecenben sem éreztem jól magam.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
