Színház

Itt Serban beszél

Kolozsvári Hedda Gabler

  • Csáki Judit
  • 2012. augusztus 12.

Színház

Tesmanék nappalijában ülünk - előbb érkeztünk oda, mint maguk a házigazdák, a nászútról hazatért Jörgen és Hedda. Ibsen drámájának utasításait híven követi Carmencita Brojboiu tere - mi épp úgy leselkedői, voyeurei vagyunk életüknek, ahogy ők kukucskálnak, néznek némán és észrevétlenül. Sok a virág, túl sok - és ez a túl sok, ez lesz az alapja Serban rendezői nyelvének.

Ez a túl ugyanis a kanonizált darabok újraértelmezésének legfőbb eszköze, Andrei Serban színházi nyelvének egyik "alapszava". Ráerősíteni, aláhúzni, kiemelni bizonyos vonásokat, ezáltal elrajzolni, pontosabban új arcot adni közismertnek tudott figuráknak, helyzeteknek, átbillenteni őket groteszkbe, abszurdba, vagyis valami "hangosabb" színpadi jelenségbe. A viszonylag ritkán játszott Ibsen-darab kortársivá tételének valami ilyesmi a feltétele, hiszen ugyan kit is érintene meg az apja által diktált élet- és férfieszményt mindhiába kergető és ezért spleenes-fölényes Hedda konok szomorúsága? Igaz ugyanakkor, hogy a friss interpretációnak kényes, de stabil egyensúlyt kell létrehoznia a megjelenítésére használt színházi nyelvvel, márpedig a kolozsváriak Heddájában a szűk körben folyó hatalmi harcok tragikomikus játékait felülírja a színészi alakítások rendezői elrajzolása; ilyenkor jobban figyelünk a nyelvre, mint arra, amit mondanak rajta.

Ehhez a diskurzushoz persze kellünk mi, a közönség is - akárcsak Serban legtöbb rendezésében. Bele vagyunk vonva a játékba, nem az immár hagyományos interaktivitás jegyében, hanem a bennünket rendre körülölelő térrel és a testközeli túlzásokkal. Így volt ez a kolozsváriak Ványa bácsijában is: harsogott benne a csehovinak, vagyis csöndesnek tudott tragédia; és így volt Bergman ugyancsak halk Suttogások és sikolyokjában is. És hasonlót láttunk - noha megszokott nézőterünkről - a Nemzeti Három nővérében: megannyi szomorú clownt.

Nem kérdés: ezt a nyelvet tanulni kell, noha érteni nem nehéz. A befogadás nyitottsága - vagyis annak feltételezése, hogy a rendező és a színészek koherens, jelentéses mondandóval bírnak az adott darab kapcsán - persze követelmény, és nagyjából elég is. A többi az alkotók dolga.

És a színészek - a kolozsvári színház jól temperált társulata - nemcsak értik, hanem flottul beszélik is Serban színházi nyelvét. Kivált Bogdán Zsolt Jörgen Tesmanja: szándékosan idegesítő infantilis téblábolása, mókusszerű rebbenékenysége, elaprózott mozdulatai, ismételt rituáléi egy velejéig bizonytalan, soha föl nem nőtt óriáscsecsemőt mutatnak, ami eddig még puszta portré; mozgó drámai alakká attól válik, hogy hatása pusztító, amennyiben képtelen valódi érzelmekre, szerelemre, barátságra, de még szakmai elhivatottságra is. Egész élete a függés és a látszat összefüggésében pereg: sekélysége végtelen és agresszív.

Aligha botolhatott bele kevésbé hozzáillő emberbe, mint Kézdi Imola Heddája. Kézdinek Bogdán túlzásokban tobzódó figurateremtése mellett nem is kell igazán elrajzoló gesztusokkal operálnia: a visszafogottság önmagában éles kontrasztot eredményez. Hedda szikkadt érzelemvilága csak az egykori szerelem, Ejlert Lövborg nevének említésére vagy személyének felbukkanására mutat némi aktivitást - melynek célja és célpontja túlnyomórészt környezete leckéztetése (beleértve az egykori szerelmest is), ami nem nélkülözi az önkínzást sem. Kézdi játékának elegáns, hideg felülete mögött szüntelenül lüktet a kiszolgáltatottság - önmagának, a környezetnek, a sivárságnak és Brack bírónak.

Aki - Hatházi András elsőrangú alakításában - a pillanatnyi élvezetekre gyúr: szelíd gátlástalansággal érvényesíti amúgy korlátozott birtoklási érdekeit, melyeken kívül nagyjából semmi nem érdekli. Bepréseli magát a kanapén ülő házaspár tagjai közé, és diadalittas arckifejezése elárulja: célhoz ért, ennyi a cél, nem több. Szűcs Ervin Lövborgja leginkább játékszernek tűnik a tudatos és öntudatlan hatalmi játszmában; a szenvedélybeteg ember ugyancsak egyszerű rugóra járását mutatja.

Varga Csilla két szerepet is játszik: az elviselhetetlenül protektív, egyszersmind szemellenzős nagynénit és a prostituált Dianát, akiben a nagynéni pontos ellentétét adja, a laza nemtörődömséget. Csutak Réka a cselédlány szerepében a legfőbb leselkedő - mi meg lessük, ahogy ő les.

Csupa másként rettenetes alak; Serban nem játszik szánalomkeltésre - felkavarásban utazik. Dühítő, ingerlő a figurák testközelsége is, és a szünet nélküli előadásban okkal-joggal fokozódik a bezártság keltette szorongás: legyen vége már, akárhogy is.

A szegény hajdani iskolatárs, a Hedda által átvert-kijátszott-megalázott Elvstedné Györgyjakab Enikő játékában ugyancsak karikaturisztikus elrajzolása az érző szívű libának, aki a szolgálatban - nevezetesen Lövborg tudományos munkája szolgálatában - véli megtalálni amúgy elszúrt élete értelmét. Találkozása Tesmannal két, egyszerűségében is pusztító lélek egymásra találása. Észre sem veszik, min lépnek át: Lövborg kisszerű halálán és Hedda teátrálisan magányos öngyilkosságán.

Nehéz előadás a Serban rendezte Hedda Gabler; szüntelenül szembesülünk saját befogadói reflexeinkkel - és ebben az esetben azzal is, hogy a klasszikusok megújítására használt színházi nyelv figyelmünk előterébe nyomul. E sorok írója a Három nővér esetében is így érezte - és a Hedda Gabler-előadás végeztével is a nyelv mögül bányászta elő az interpretációt. Fordítva jobb lett volna.

Kolozsvári Állami Magyar Színház, POSZT, június 15.

Neked ajánljuk