Magyar Narancs: A Három nővér limoges-i előadását leszámítva eddig nem nyúlt Csehovhoz. Miért negligálta?
Silviu Purcărete: Mindig a négy-öt legismertebb Csehov-darabot veszik elő, számos változatban létezik a Három nővér, a Sirály, a Ványa bácsi, a Meggyeskert. Csodálatos Meggyeskert-előadásokat láttam Giorgio Strehler, Harag György vagy Vlad Mugur rendezésében. Automatikusan belekerültem volna ebbe a versengésbe, tulajdonképpen ez tartott vissza egy ideig. Végül Vidnyánszky Attila győzött meg, vigyem színre a Meggyeskertet a Nemzeti Színház társulatával. Örömmel dolgozom együtt újra Udvaros Dorottyával, Trill Zsolttal és a többiekkel.
MN: A Meggyeskert Csehov utolsó darabja, látomásos végrendelete. Ön milyen irányba viszi?
SP: Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című Platonov-feldolgozásával bebizonyította, hogy Csehov darabjai valójában komédiák. Engem azonban a Meggyeskert univerzális karaktere érdekel, a komédia és a tragédia keveréke, a darab esztétikuma, színházi költészete. Misztikus, szép, fontos dolgokat szeretnék felfedeztetni a színészekkel, behatolni a darab lényegébe.
MN: Tágabb társadalmi kontextusba helyezi a válságtematikát?
SP: Nem szeretek magyarázatokat fűzni a rendezéseimhez. És feleslegesnek, felszínes megközelítésnek tartom az utalásokat. Nincs semmi új a nap alatt. Az emberiség kezdete óta tart a válság, minden nemzedék átél válságkorszakokat.
MN: Nem gondolja, hogy a színháznak feladata szembesíteni minket azzal, amiben
élünk?
SP: Nem lehet elkerülni a reflektálást, hiszen a színház esztétikai tartalma mindig kapcsolatban áll a minket körülvevő társadalmi, fizikai valósággal. De sem értelmezni, sem korrigálni nem áll szándékomban a valóságot.
MN: Akkor a múltunk romjaihoz való ragaszkodás szimbólumának tartja a Meggyeskertet?
SP: Nem szimbólum, hanem metafizikai kérdésfelvetés, amire nem kapunk választ. Csehov nem akarja megmutatni a meggyeskertet, mindenki csak beszél róla. Ha csodálatos kert lenne, a szereplők odamennének, ehelyett az egyetlen külső helyszín a mező, ami úgy néz ki, mint egy elhagyott temető.
MN: „Legalább két évszázad elmaradásban vagyunk, ahhoz, hogy végre elkezdjünk a jelenben élni, vissza kell szerezni a múltunkat, ami csak szenvedések árán lehetséges” – mondja Trofimov a darabban.
SP: Trofimov csak egy idézettel él a korabeli orosz értelmiségi megszállottságáról, amit persze meg lehet feleltetni a mai kelet-európai országok politikai és történelmi valóságának is, de ez csak egy értelmiségi teória. Nem a történelmi tudat aspektusát veti fel a darab, sokkal inkább a vágyak, az illúziók és a valóság viszonyát.
MN: Hogyan látja az értelmiség szerepét mindabban, ami a politikai színtéren zajlik?
SP: A politikusok minden korban fontosabbak voltak, mint a művészek, az értelmiség. Egy napon halt meg Sztálin és Prokofjev, de erről csak elenyészően kevesen tudnak. Napóleont mindenki ismeri, a kortársát, a festőművész Jacques-Louis Davidot már jóval kevesebben. Az értelmiség aligha tehet sokat a változásokért. A kommunizmus idején az értelmiségiek szemére vetették, hogy nem tiltakoznak, akik meg tiltakoztak, azokból lettek a mártírok. Az értelmiség helyzetének tragikuma, hogy hiába ábrándozik a világ megváltoztatásának, a politikába való beleszólás lehetőségéről, az egyedüli perspektíva számára a bukás.
MN: A színház kézművesének vallja magát, a művészi megközelítése se nem idealista, se nem militáns. Szkeptikus, kiábrándult?
SP: Világéletemben szkeptikus voltam, soha nem éreztem azt, hogy a színház bármit is változtathat a dolgok menetén. Minimális a hatósugara, hihetetlenül limitált közeghez szól. Lehet bármilyen „progresszív” egy előadás, képviselhet bármilyen szilárd, megalapozott álláspontot, megnézi pár tucat, a rendező vagy a szerző gondolkodásával hasonló elveket valló néző. Milyen társadalmi hatása lehet?
MN: Amikor a Bulandra Színház igazgatója volt, még hitt a színház társadalomformáló erejében?
SP: A rendszerváltás utáni lelkesedés és illúziók egy nagyon rövid szakaszában még mindannyian álmodoztunk, aztán ráébredtünk, hogy semmi értelme. Furcsa módon a Ceaușescu-korszakban a színházak telt házzal mentek, fontos dolognak számított a színházcsinálás. A közönség hihetetlenül érdeklődött, abban az illúzióban élt – dacára az ideológiai cenzúrának, a hatalmi kontrollnak –, hogy a színház több szabadságot engedhet meg. A kommunizmus bukása után visszaesett a színház iránti érdeklődés, ami érthető, hiszen az utcán fontosabb „színjátékok” zajlottak, mint a színpadon. A 90-es évek elején egy rövid időre visszatértünk valamiféle normalitáshoz, megszűnt a cenzúra, szabadabban dolgozhattunk, utazhattunk, felvehettük a kapcsolatot külföldi társulatokkal, szakmai intézményekkel. A Bulandra igazgatását a hivatásom szeretetéből vállaltam, a művészek szerény küldetéstudatából.
MN: Az újraéledő káderpolitika, a kultúrpolitikai csatározások miatt hagyta ott a színház vezetését és vele együtt az országot is.
SP: Szerencsére nem kényszerültem arra, mint sok barátom, hogy a kommunizmus alatt emigráljak. Egy bürokratikus helyzet összeért a szakmaival, amikor 1996-ban Limoges-ba hívtak a Théâtre de l’Union keretein belül működő Centre dramatique national igazgatói posztjára. Soha nem szakítottam meg a kapcsolatot Romániával, főleg Nagyszebenben és Kolozsvárott rendezek gyakran. A lakhelyem mindamellett Franciaország lett, kettős állampolgárságom van, a lányom is kint nőtt fel.
MN: Franciaországban önhibáján kívül belekerült a politikai érdekellentétek kereszttüzébe.
SP: A frankofón művészek bevonzását a francia kulturális intézmények élére az akkori szocialista kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezte. De mire rám esett a választás a limoges-i színház igazgatójaként, addigra már a jobboldali Jacques Toubon lett a kultuszminiszter. Az alapvetően baloldali francia színházi világban rám ragasztották a jobboldal által kinevezett figura bélyegét. Ezért nem volt jó a kapcsolatom a szakmai körökkel meg a sajtóval.
MN: Romániában Magyarországhoz hasonlóan létezik a kultúrharc, éles a megosztottság a kormánypárti és az ellenzéki térfélen?
SP: Harminc évvel ezelőtt rituális emberáldozat keretén belül Ceaușescut mint az ország katasztrofális helyzetéért egyedül felelős bűnbakot feláldozták. Ily módon a kommunista fertőzés áttétellé változva életben maradhatott a román társadalomban a „kapitalizmust” majmolva, megörökítve önmagát egy egyre virágzóbb, ugyanakkor egyre megvetettebb politikai osztályban. Napjaink Romániájában, mint más kelet-európai és újabban nyugati országban is, a büntetlen korrupció kezeseként a populizmus győzedelmeskedett. Ilyen körülmények között az intelligencia és művészek tiltakozásai csak kevés sikerrel járhatnak.
MN: A hadseregbe és a sportba folyó pénzekhez képest Romániában mennyi jut a kultúrára, a színházakra?
SP: Csak annyit tudok, hogy a művészek fizetését öt-hatszorosára emelték fel azért, hogy elhallgattassák őket. És míg a színészek fantasztikusan keresnek, addig a színházaktól megvonták a költségvetési támogatást. Nem jut pénz új produkciókra, a társulatok többsége kénytelen a régi díszletekből, kellékekből kiállítani az előadásokat, vagy szponzorokat találni. A stúdiószínházak, független társulatok aktívabbak mostanában. Mégis vannak kivételek: Nagyszebenben meg néhány színháznál az igazgatóknak sikerül folytatni a működést, kigazdálkodni a költségeket.
MN: Vizuálisan tobzódó színpadi látomásaiban, mint a Faust vagy a Gulliver utazásai, az aggodalom is megszólal, hogy merrefelé tart a világ, Európa…
SP: Hallgatólagos kérdéseket provokálok, de nem vagyok látnok. Én csak azt állapíthatom meg, ami szabad szemmel is látható. Szomorú, hogy ugyanazokat az ostobaságokat ismételjük, ugyanazt a forgatókönyvet írjuk Ádám és Éva óta. Ami Európát illeti, jelenleg hihetetlenül komplikált, zavaros, áttekinthetetlen a politikai térképe Lengyelországtól Románián át Magyarországig. Vagy nézzük csak meg, mi történik a több száz éves demokratikus hagyományokkal rendelkező Franciaországban! Attól félek, túl jól éltünk, szükségünk van néhány pofonra. A történelem mindig megosztotta az embereket, a színháznak az a dolga, hogy közelítsen minket egymáshoz.
