Tóth Orsi: A családom az egyetlen társulat, ahova leszerződtem

Színház

Forgat, játszik, közben három gyermeket nevel. Amikor nem volt felkérése, étteremben dolgozott, gyerekekre vigyázott. A hitelesség megőrzésének módszereiről, szorongó elcsendesülésekről, meztelenségről és az áldozati szerepek alkati és lelki okairól is beszélgettünk.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. május 23-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Mostanában kevesebbet látunk filmen és színházban is. Miért?

Tóth Orsi: Családom lett, három kisgyerekem van. Ez sok mindent megváltoztatott, jóval hátrébb sodródott az életemben a munka. Az utóbbi hét évben Hajdu Szabolcsékkal dolgoztam. Szabolcs hívott, hogy ugorjak be az Ernellába (Ernelláék Farkaséknál). Igent mondtam. Viszonylag sokat játszottuk, az Egy százalék indiánban pedig már a kezdetektől benne voltam. Nyolcat, tízet játszottunk egy hónapban, ami pont elég volt egy gyerek mellett. Két héttel a Covid miatti lezárások előtt már öt hónapos terhes voltam a fiammal, és mivel már nem tudtam takargatni a hasamat, átadtam az Egy százalék indiánban játszott szerepemet. És utána már nem is nagyon igyekeztem vissza a színházba. Egyéves volt a fiam, amikor Szabolcs megkeresett, hogy eljátszanám-e a Kálmán-nap filmváltozatában Olgát.

MN: Úgy is elég lett volna ennyi színházi munka, ha nincsenek a gyerekek?

TO: Ez részben tudatos döntés volt. Nem szerettem sokat játszani. Egy hónapban harmincnyolcat játszani szerintem egészségtelen, nem kap levegőt az ember, nem is bírnám. Ha évente mondjuk három-négy új darabot próbálsz, akkor az azt jelenti, hogy reggel fél 10-től este 10-ig, 11-ig bent vagy a színházban, és nem látod a napot. Félnék, hogy valami kikopik belőlem előbb-utóbb.

MN: Mi van, ha olyan helyzetben vagy, hogy muszáj dolgozni, különben nem tudsz megélni?

TO: Akkor mást csinálok, ahogy történt is sokszor, az önmenedzselés sosem ment igazán. Ilyen helyzetekben inkább alternatív megoldásokat kerestem, pultoztam, éttermeztem, gyerekekre vigyáztam. Minden hátrányával együtt ez adott egy masszív szabadságot is, hogy valóban csak azt vállalhassam el, amit szeretnék.

MN: Nem féltél attól, hogy elítélnek a szakmában, ha civil munkát vállalsz?

TO: Ez eszembe se jutott eddig. Inkább vállalok civil munkát, minthogy reklámot vagy napi sorozatot forgassak, különben egy ponton elveszteném a hitelességemet.

MN: Sok színész szerepel sorozatokban. Mind elveszítik a hitelességüket?

TO: Nem gondolom. Csak azt mondom, hogy nekem ez nem ment, a „mindenáron játszani” részét nem tudom csinálni. Ha nem érzem komfortosnak és önazonosnak, amit csinálok, akkor elbizonytalanodom, és ez látszik is rajtam.

MN: Már főiskolás korodban is így gondolkoztál?

TO: Tizennyolc évesen kerültem a főiskolára. Azelőtt mindössze kétszer voltam Budapesten, úgyhogy nekem egy komoly sokk volt, az első évben csak kétszer hagytam el a Szentkirályi utca, Vas utca, Rákóczi út környékét. Szépen lassan alakult úgy, hogy megértettem, másképp is lehet játszani, másképp is hozzá lehet állni egy szöveghez, és ebben Zsótér Sándornak és Mundruczó Kornélnak nagy szerepe volt.

MN: Igaz, hogy a főiskolán meg sem szólaltál?

TO: Az első évben valóban rettenetesen szorongtam. Elmentem felvételizni, de ha nem sikerül elsőre, valószínűleg többet nem mentem volna. Nem akartam mindenáron színész lenni. Beszorongtam ebben a számomra ismeretlen városban, egy teljesen új közegben, egy olyan munkatempó mellett, mint ami a főiskolán volt. Annyira sokkolt az egész, hogy az első év végére már nem tudtam kommu­nikálni.

MN: Csak a színpadon vagy a hétköznapokban is?

TO: Mindenhol, igen. A mindennapi életben is.

MN: Magányosan mászkáltál mindenfelé?

TO: Nagyjából igen, és építettem magam köré a falakat.

MN: Mindezek ellenére szerinted miért választottak ki a Szép napok főszerepére első­évesen?

TO: Nem tudom. Zsótér Sándor ajánlott be. Amikor elmentem az első próbára, elindult a kamera, és úgy éreztem, hosszú percek telnek el, én meg nem tudtam megszólalni. Valamiért mégis bekerültem. Már elkezdtük a filmet, amikor jelzett bennem valamilyen vészcsengő, hogy vagy átlépek saját magamon és megpróbálok csinálni valamit, vagy fogom a cuccom, és elindulok az ellenkező irányba. Azt éreztem, nincs vesztenivalóm, nincs más esélyem. Nem arra, hogy színész legyek, hanem úgy egyáltalán. Éreztem, hogy ezt a falat le kell bontsam, különben vége. Nagyon hosszú folyamat volt a falaimat végleg lebontani és a sittet is elhordani.

MN: Mennyire hosszú?

TO: Húsz év.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

MN: A munkák vagy a magánélet segített inkább?

TO: A munka segített lebontani a falakat, de az, hogy én úgy határoztam, az utolsó porszemig kiseprem ezt az egészet az életemből, a magánélet miatt volt. Találtam egy embert magam mellé, és azt éreztem, nem tehetem meg vele, hogy törmeléken járjunk.

MN: Nekem úgy vagy a fejemben, mint aki filmeket forgat. Ez tudatos döntés volt?

TO: Hogy film vagy színház, azt nyilván nem lehet tudatosan eldönteni. Persze, ha többet hívnak filmbe, akkor többet forgatok, de emellett mindig játszottam színházban is. Kezdetben a Krétakörrel, majd a Proton Színházzal, ahol sok előadást csináltunk az évek alatt.

MN: Sosem akartad kipróbálni magad kőszínházban vagy akár leszerződni valahová?

TO: Szerződni nem akartam soha. Játszottam például a Pesti Színházban és a Nemzetiben. Érdekes volt belülről látni ezt a fajta működést.

MN: Mire gondolsz?

TO: Más kitettségű a létezés egy kőszínházban. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen így van. Többször éreztem azt, hogy több a munka, amit nagyon precízen és pontosan megcsinálnak, de kevesebb a kísérletezés.

MN: Szerinted a színész szabadúszóként jobban meg tudja valósítani a színészetet, mint hivatást?

TO: Nem tudom. Ez alkatfüggő. Az biztos, hogy másfajta éberséget kíván, ha mindig új közegben kell kipróbálnod magad. Ha társulati tag vagy bárhol, akkor egy idő után megszokod azt a közeget, a munkatempót, és lesz egyfajta kényelmesség a lelkeden, és innentől kezdve nem biztos, hogy akarsz ennél többet. Én nagyon hamar meguntam volna a színházat, ha társulathoz szerződöm. Ezt már a főiskola alatt felismertem.

MN: Mundruczó Kornéllal is sokat dolgoztatok együtt.

TO: Igen, de ezek projektek voltak, és közben csinálhattam más dolgokat is. Forgattunk másfél hónapig, aztán csináltunk színházat hat hétig, a bemutató után ment az előadás a maga útján, és akkor ő már nem volt ott.

MN: Számtalanszor voltál meztelen a filmes és a színházi munkáidban is. Mindenféle dilemma nélkül vállaltad el ezeket a munkákat?

TO: Életem első forgatási napja egy zuhanyzó jelenet volt. Azt éreztem, hogy meg fog nyílni alattam a föld. Egy ponton az ember ezen túllép, de az első öt perc minden alkalommal ugyanilyen, mindig azt érzed, hogy el fogsz süllyedni. Nem azt mondom, hogy megszoktam, inkább megpróbáltam felhasználni. Jó ugródeszka lehet a kiszolgáltatottság okán, ha az ember meg meri mutatni magát úgy, ahogy van. Olyan többletet ad a léleknek, ami le tud csapódni máshol.

MN: Más színházban meztelennek lenni, mint filmen?

TO: Igen, mert egy filmnél a stáb valamelyest fel van erre készülve, sokkal diszkrétebben kezelik ezeket a helyzeteket. Egy normális stábbal ezek a szituációk nem érintenek annyira kellemetlenül, mert eléggé tapintatosak ahhoz, hogy kezelni tudják a helyzetet. Színházban a néző azért jön, hogy téged nézzen, és nem fogja lesütni a szemét, amikor meztelenül állsz előtte, és ez eleve más energiát generál. Sokkal szemérmesebb, sokkal szégyenlősebb vagyok akkor, ha színházban kell levetkőznöm, mint filmes helyzetben.

MN: A színházban magában van egy nagy fokú titokfaktor, feltétlenül szükség van a meztelenségre?

TO: Nagyon nehezen tudom elképzelni például a Szégyen című előadásunkat meztelenség nélkül. Ha nem csattan el egy valódi pofon, akkor az összes többi pofont sem fogják elhinni. Ha nem raksz le egy alapfeltevést, akkor onnantól kezdve az összes állításod lóg a levegőben, mert nincs meg a kiindulási pontod. Szerintem ezt nem lehet másképpen csinálni.

MN: Semmilyen felháborodásod nincs meztelenségügyben?

TO: Nincs. Amennyire nehezek voltak ezek a helyzetek, annyira tudtak segíteni is. Ezek a szerepek is formálták a személyiségemet, és hozzájárultak ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Azt hiszem, a nehéz részek, a rossz dolgok vagy a mások számára rossznak tűnő dolgok, nem hiábavalók. Ez is hozzáadódik ahhoz, hogy az ember milyenné válik.

MN: Miért talált meg ennyi áldozati szerep?

TO: A testalkatom miatt.

MN: Csakis és kizárólag ezen múlna?

TO: Az ember valahol magából dolgozik újra és újra, még ha tőle teljesen távol álló szerepeket is kap. De a színészet 70 százaléka a fizimiskádon dől el. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy ettől el tudjanak rugaszkodni az alkotók. Ez filmen nagyjából lehetetlen, színházban inkább elképzelhető. Én 160 centi vagyok, vékony testalkatú, szőke és nő, ez valamennyire predesztinál arra, hogy miket fogok játszani.

MN: Most, hogy már háromgyerekes anyuka vagy, ugyanúgy elvállalnád ezeket a munkákat?

TO: Lezártam az életemnek ezt a részét, túl vagyok ezeken a szerepeken, nem fogom bánni, ha nem kell többet levetkőzni. Elég sok idő eltelt már, sok élethelyzeten túl vagyok, a kinézetem is megváltozott, talán nehezebben lehetne elhinni rólam, hogy ilyen szinten ki lehetek használva, vagy meg lehetek alázva.

MN: A Kálmán-nap akkor már egy jófajta irány ebből a szempontból?

TO: Nem bántam, hogy most egy más jellegű alkotási folyamatban kell részt vennem.

MN: Tulajdonképpen Török-Illyés Orsolya helyett vagy a filmben. Megterhelő volt ez számodra?

TO: Emberileg igen, hiszen jóban vagyunk, de értettem, miért adja le a szerepet, és azt is meg tudtuk beszélni, amikor Szabolcs felkért engem. Viszont szakmailag azt, ahogy ő csinálta a szerepet, figyelmen kívül kellett hagynom. Adott volt egy szöveg, a szituációk, hiszen ők nem változtattak ezen, de hogy milyen hangsúllyal, milyen hangerővel mondom, és nekem mindez mit jelent, az mind én vagyok. Bármennyire csodálom is Orsolyát, nem akartam és nem is tudtam volna azt csinálni, amit ő. Csak abból tudok dolgozni, ami belőlem jön.

MN: Kielégít a családi légkör, nem érzed, hogy játszanod kéne?

TO: Korábban, amíg két gyerekem volt, addig azért próbáltam, forgattam, de most, hogy három van, eggyel több a gyerek, mint a kezem. Merő logisztikai kihívás, kit, mikor, hova kell vinni, időm sincs arra, hogy hiányozzon a színház. De nem véletlenül van három gyerekem, mindig nagy családra vágytam, és úgy érzem, ezzel lett teljes az életem. A családom az egyetlen társulat, ahova leszerződtem.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

A MÁV finanszírozza az elavult iparvágány karbantartását a kínai cég számára

Vácon a gödi Samsung SDI-nak is dolgozó kínai hatterű CECZ cégcsoport az év elején jelentette be, hogy szeretné, ha a város déli részén lévő, mintegy húsz éve nem használt iparvágányt újra üzembe helyeznék. Úgy tűnik, kérése meghallgatásra talált: a munkálatok megelőzték a kormányhivatal és az önkormányzat közös bejárását. A karbantartás költségét a MÁV állja.