magyarnarancs.hu: Gyerekként, kamaszként tényleg meg sem fordult a fejedben, hogy te is színész legyél?
Trokán Nóra: Ha visszagondolok a tinédzserkoromra, esküszöm, eszembe sem jutott. Mivel lómániás vagyok, állatorvosnak készültem, utána pedig eszembe jutott mindenféle: hogy kozmetikus leszek, vagy nem is tudom, mi. Aztán egyszer csak, amikor komolyra fordult a dolog, és pályát kellett választani, mégis egyértelmű volt a döntés, tehát valahogy mégiscsak mindig ott volt bennem, csak korábban nem fogalmazódott meg. Szülői részről egyáltalán nem éreztem nyomást, sőt amikor kiderült, hogy a nővérem, Anna és én is ezt akarjuk csinálni, anyu egy hónapig depressziós volt tőle. Apu nyugodtabb típus, ő azt mondta, hogy ha orvosok lennénk, abban nem tudnának tanácsot adni.
magyarnarancs.hu: Szakmailag jelent valamit, hogy színészek közt nőttél fel? Van, ami ösztönösebb számodra, mint másoknak?
TN: Nem, ezzel ugyanúgy vagyok, mint bármelyik kollégám – sőt az egyetem első két évében nagyon szenvedtem. Odakerültem tizennyolc évesen, gimnázium után, egy nagy szerelemben voltam épp – már az első órán elmondta Méhes László, hogy ezt felejtsem el, én meg zokogógörcsöt kaptam. Nagyon nehezen nyíltam meg. Mindig azt akartam csinálni, amit láttam, hogy megdicsérnek az osztálytársaimnál, de az nyilván nem én voltam: hiába csináltam azt, ami nagyon jól állt Petrik Andinak vagy Bata Vicának, hátha engem is megdicsérnek, az nem belőlem jött. Harmadikban kezdtem magamra találni, pont a Koldusopera környékén. Azt nézték meg Cseke Péterék, az után hívtak Kecskemétre.
magyarnarancs.hu: Azonnal igent mondtál?
TN: Amikor először találkoztunk, rögtön elmondták, hogy milyen szerepeim lennének, és ez nagyon vonzó volt. Másrészt nem is volt más lehetőségem; előttünk végzett az az Ascher–Novák-osztály, amelynek a tagjai azért is alapították meg a HOPPartot, mert nem volt szerződésük – rendesen megrémültünk, hogy mi lesz velünk. Kezdő színésznőként az volt a legfontosabb, hogy jó szerepeket játszhassak. Semmi olyasmi nem volt bennem, és nincs a mai napig sem, hogy „úristen, vidékre kell menni”. Egyrészt Kecskemét nem a világ vége – Pesten lakom, mindennap hazajövök –, másrészt, ha megfelelő szerepeket játszhatok, ez teljesen mindegy.
magyarnarancs.hu: Sok egyetemista gondolja úgy, hogy az igazán jók Pesten maradnak.
TN: Nagyon nagy találmány volt régen, hogy két évig mindenkinek kötelezően vidékre kellett szerződnie – más kérdés, hogy akkor több volt az olyan jó hírű vidéki színház, ahová az ember szívesen szerződött. Voltak vidéki színházaknak nagy időszakaik, aztán ez visszakerült Pestre. De most azt érzem, hogy a libikóka megint kezd átbillenni amiatt, ami Pesten megy: hogy a függetlenek alig kapnak pénzt, sok színháznak nincs támogatása, és van, amelyik bezár. Eközben pedig vidéken több színház erősödik: Kecskemét is, és Miskolcon is erős műhelymunka kezdődik, Szombathelyen pedig, ahol édesapám játszik, szintén nagyon jó előadások vannak.
magyarnarancs.hu: Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy egy színház elkezdjen „feljönni”?
TN: Idő kell hozzá: egy vidéki színházat nem lehet rögtön művészszínházzá változtatni, egyszerűen, mert a közönség – amelynek egy városban csak egy színháza van – nem ahhoz van szokva.
magyarnarancs.hu: Egy-egy sikered után sem érezted úgy soha, hogy az lett volna az igazságos, ha megkeres valamelyik pesti igazgató?
TN: Tényleg nem érzem ennyire ezt a különbséget, mert hozzánk azért lejár a szakma, nem érzem magam elzárva. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem jutott eszembe valamelyik nagyon jól sikerült szerep után, hogy mi lett volna, ha ugyanezt a Katonában játszottam volna el.
magyarnarancs.hu: Cseke Péter kinevezésekor elég sokszor szóba került a kecskeméti színház politikai hovatartozása. Beszélnek erről még ma is?
TN: Egyáltalán nem. Amikor Pétert támadták, nem kezdett el védekezni, vitatkozni, hanem egyszerűen tette a dolgát szakmai értelemben, és egyszer csak bebizonyosodott, hogy jó színházi vezető. Azt gondolom, a szélsőséges eseteket kivéve mindig meg kéne így adni a lehetőséget mindenkinek. Nagyon örülök, hogy ez már nem kerül szóba, mert szeretem, ha egy színházban nem ez a téma, ha egy próbán nem minden mondat erre van kihegyezve, hogy „na, ezt majd mindenki érteni fogja”. Persze ha például egy királydrámában olyan mondatok vannak, amelyek teljesen megfeleltethetők mai helyzeteknek, azt nem kell kivédeni – de jobban szeretem azt a fajta színházat, ami az emberről, az emberi kapcsolatokról, érzelmekről szól.
magyarnarancs.hu: Zsótér Sándor az Angliai Második Edward életében mintha nem ugyanazt a lélektani realizmust várta volna el a színészeitől, amit a legtöbben megszokhattak. Más volt vele dolgozni?
TN: Ez nagy és nehéz szerep; amikor olvastam, nagyon megijedtem tőle. Tavaly, amikor az Átváltozásokban az első nagy főszerepemet próbáltam, arra annyira rákészültem, hogy teljesen begörcsöltem, és persze meg is buktam a premieren. Kellett vagy tíz előadás, mire magamhoz tértem. Éreztem, hogy most nem csinálhatom ezt magammal; eldöntöttem, hogy halál laza leszek, és ezt valahogy sikerült is megtartanom. Zsótérral nagyon egymásra találtunk, folyton bátorított, és hagyott az utamon menni, amiért nagyon hálás vagyok neki – van színész, aki úgy tud működni, ha ütik-verik, de én attól bezárkózom. Azért volt más vele dolgozni, mert nála a színész nincs úgy helyzetbe hozva, mint mondjuk Mohácsinál, hogy adott egy őrületes szöveg, és ha benne vagy, már működik is – ő sokkal többet bíz a színész jelenlétére, gondolataira, agyára. Ha az ember egy pillanatra nincs mögötte annak, amit mond, lebukik. Sokszor kéri, hogy kifelé kommunikálj, hogy ami benned történik, azt lássák a nézők. Ezt nehéz megvalósítani: kell hozzá önazonosság és egy adag önbizalom, hogy elhidd, elég az, amit közölsz, amit próbálsz átadni. Kicsi a különbség aközött, hogy állsz, és csak kifelé mondod a szöveget, és hogy látszik is az arcodon a gondolat, és valóban megtörténik veled – de minden néző érzékeli a különbséget.
magyarnarancs.hu: Egyre többet fotózol – ez a B terv, ha csődbe menne az összes színház?
TN: Nagyon élvezem a fotózást, és azt érzem, hogy ez a másik lábam: iszonyú kiszolgáltatott ez a színészlét. Nem menekülőútnak gondolom, de van bennem emiatt egy nyugodtság; így nem lenne semmi probléma, ha azt mondanák, hogy holnap már ne gyere be, vagy eltűnne az összes színház. Nemcsak azért, mert lenne miből élnem, hanem mert van még valami, ami lefoglalja a kreativitásomat. El tudnám képzelni, hogy komolyabban foglalkozzam vele, ha bedőlne a színművészet.
