A Milestone tizenként éve működik Budapesten, az első évben öt diákkal indultak, most háromszáznál is többen járnak ide. Ma talán valóban elmondhatjuk, hogy mérföldkövet jelent a tevékenységük. Az azonban, hogy az itt tanuló tehetségek sikeresen bejussanak a világ legjobb egyetemeire, csak az egyik célja az iskolának. Az alapítók ugyanis emelik a tétet: szeretnék megalapozni a jövő nyitott, közösségben gondolkodó, szakmai vezetői rétegét. Ehhez megteremtenék a lehetőségét annak, hogy aki kint tanul, haza is jöhessen, Magyarországhoz is kapcsolódni tudjon a pályája különböző pontjain. Két alapítóval, Greskovits Györggyel és Zeitler Ádámmal beszélgettünk.
Vegyünk egy 15–16 éves gyereket, aki viszonylag jó iskolába jár, de nem tudja még pontosan, hogy mi érdekli. Délutánonként általában fáradt, mert van 7-8 vagy épp 9 órája. Utána pedig még el kellene jönnie hozzátok, ide, a Wesselényi utca 17.-be. Miért lesz neki itt jó, amikor fáradt, éhes és tele van másnapi leckével? Mi történik itt vele? Mit kap, amitől töltődik?
Greskovits György: A jó oktatás jelentős része láthatatlan, nem óraszámban vagy oldalszámban lehet mérni. Ha jól működik minden, akkor először is lesz egyfajta identitása, önazonossága, mert a saját intellektuális útján jár. Mindaz, ami itt történik, amit itt kap, csak eszköztár, amiből sok mindent összeválogathat ahhoz az úthoz. Az a szemléletmód, amit nálunk megkap, abban áll, hogy ő a saját célját keresi. Egyfajta önreflexiós folyamat is – és ez a magja. És innentől kezdve minden, amit elmesélhetünk arról, hogy a Milestone-ban milyen tárgyakat vehet fel, milyen diáktársaságokba járhat, vagy milyen az, amikor az embernek személyes mentora van, mit jelent a tutoring, mit jelent a munkatapasztalat vagy az egyetemválasztás, az mind ennek az útnak a része lesz, amit jó esetben ő magának jelöl ki. És ezt a szemléletet aztán átviszi a saját működésébe. Ami a túlterheltséget illeti: jó néhány topsuliba járó gyerek azt a visszajelzést adta, hogy amióta kitalálta, hogy merre szeretne továbbmenni, azóta lett értelme a priorizálásnak. Sokkal hatékonyabban képes szervezni az életét, gyorsabban halad a dolgaival – és a szüleivel is le tudja folytatni azokat a vitákat, hogy például miért van kevésbé szüksége erre vagy arra a tárgyra, ami amúgy a középosztálybeli neveltetés része, és muszáj csinálni. A mentorálásnak épp az a feladata, hogy különböző célokat állítunk a diákok elé, és elmondjuk a szülőknek is, hogy minek van értelme és minek kevésbé, illetve milyen mértékben. Nem lehet egyszerre versenysportolni, magas szinten klasszikus zenét játszani, történettudománnyal foglalkozni, közben egyetemre jelentkezni. Találni kell valamifajta logikát, hogy mit miért csinálok, és ebben minek mennyire van fontos szerepe. Fontos, hogy ezt a célt a diák a magáénak érezze – az autonómia kérdése a legalapvetőbb.
Sokszor elmondjátok, hogy a Milestone-nak nem a létező közoktatással szemben van ajánlata, hanem a mellé ajánl valamit. Mi ez a bizonyos ajánlat?
GGY: Mi mindig is abban gondolkodtunk, hogy van egy létező közoktatás, és megvannak azok a fellegvárai, műhelyei, amik a mai napig jól működnek. Tehetséges gyereket mindenhol lehet találni. Azt gondoltuk végig, hogy onnantól, hogy valaki kap egy erős alapot, arra mit lehet ráépíteni.
Zeitler Ádám: Minden szülőnek, akivel találkozunk, van olyan érzése, hogy az iskolában valami nem stimmel, valamit nem kap meg a gyereke. Nem boldog. A válaszok viszont, amelyeket erre a helyzetre adnak, sokszor nem megalapozottak. Persze nem azért, mert rosszat akarnak, hanem mert például nincs rálátásuk arra, hogy milyen diszciplínák vannak még azon kívül, hogy a gyerek tanul. Nem látják, hogy milyen modellek vannak még, gondolok itt a Waldorftól az Apáczaiig húzódó spektrumra. Nem tudják, milyen didaktikai eszköztárat kínálnak a különböző iskolák. Hogy a sportnak vagy a zenének milyen szerepe lehet a gyerek életében akkor, ha nem akar sportoló vagy muzsikus lenni. A válaszreakciók sokszor pánikból fakadnak. Valami nem stimmel? Akkor menjen el a gyerek zongorázni! Kiderül, hogy nem igazán muzikális? Jó, akkor vízilabdázzon! De nem szeret úszni. Viszont ügyes kémiából, akkor járjon külön tanárhoz – ez még elvisz további 6 órát a héten, és az egész folyamat kapkodássá válik. A mi feladatunk pont azért nem nehéz, mert nálunk megnyugszik a szülő és a gyerek is. Kérdéseket teszünk fel: mit csinálsz, mire megy el az időd, mi az, amire kéne még idő, miért jársz vízilabdázni, mennyit jársz, miért mész minden reggel 7-re, amikor nem akarsz olimpikon lenni, miért ne mehetnél egy héten csak párszor, hogy egészséges és sportos legyél, ha közben a matematika a te irányod, akkor ebből csípjünk le időt és tegyük át oda… Tehát ez nem pluszteher, hanem éppen hogy lekerülnek a terhek. A gyerek végre elkezdhet magával foglalkozni, a szülők pedig segítséget kapnak egy számukra nagyon fontos kérdésben.
Miben ragadható meg az a módszer, amit a Milestone követ? Miben más ez, mint a frontális oktatás, amit megszoktunk?
GGY: Az első 2 év inkább az orientációról szól, a második 2 évben pedig már elérnek dolgokat, ami azt jelenti, hogy amivel foglalkoznak, azt a külvilág is visszaigazolja. Ennek a mentorálás a központi eleme. Ez tulajdonképpen beszélgetéseket jelent. A mentor eleinte vezeti, aztán kíséri az útján a diákot – ez a fajta átbillenés talán a legfontosabb része a dolognak. A mentornak az a feladata, hogy egyrészt figyeljen, vigyázzon arra, hogy a diák érzelmi kiegyensúlyozottsága meglegyen. Emellett orientálnia kell a diákot, közösen állítanak hipotéziseket arról, hogy mi érdekelheti őt, miben jó, és hol vannak ezek között a legjobb szinergiák. Ezután személyre szabottan kell oktatnia ennek az iránynak megfelelően.
Erre aztán reflektálunk, az alapján döntjük el, hogy merre megyünk tovább. Sokféle izgalmas hipotézist tesztelünk, aminek a legfőbb előnye nem az, hogy kiderül, hogy mondjuk orvos lesz a gyerekből, hanem hogy kialakul az autonómiája. Megérti, miként tudja a céljait elérni. Megérti, hogy miként tudja tesztelni, hogy igaza van-e magával kapcsolatban – ez a legnagyobb érték. Mert amikor majd 20 év múlva mondjuk váltani akar, és szeretne valami mást csinálni, ami hatással van a társadalomra, akkor ugyanezt a munkát fogja elvégezni, ehhez nyúl vissza, ehhez a fajta önismerethez. Így képes majd navigálni a világban.
Ehhez jön hozzá az a toolkit, ami egyrészt a moduláris rendszer. Több mint százhuszonöt különböző modult lehet tanulni az idegtudománytól a klasszikafilológiáig nemzetközileg jegyzett emberektől. Ezek nyolchetes egységek, amelyek során a diákok esszét írnak, vizsgáznak is.
Indulnak versenyeken is, de nem azért, hogy mindenki szorongjon, hanem hogy megmutassuk például egy magyar srácnak, hogy képes megnyerni az oxfordi esszéversenyt. Amikor ez összejön, az mindenki mást is húz. Kiderül, hogy mire vagyunk képesek valójában.
A Milestone-nal kapcsolatban elterjedt nézet, hogy itt a külföldi egyetemi felvételi áll a fókuszban, kvázi versenyistálló, ami erre készít föl.
GGY: Tény, hogy szeretjük, ha a gyerekek külföldi egyetemekre jelentkeznek. Egyrészt mert ez egy nemzetközi verseny, ami igazolja a módszerünket. Tehát nem csak arról van szó, hogy hiszünk benne mi is és a szülők is, és majd 20 év múlva kiderül, hogy működött-e vagy sem, hanem jön egy nagyon konkrét visszajelzés mondjuk a cambridge-i egyetemről. A legfontosabb pedig az, hogy a diákok, akik kimennek – és sok esetben a társadalom felső rétegéhez tartoznak majd akár intellektuális, akár pénzügyi értelemben – szintén kapnak nagyon erős visszajelzéseket. Adott esetben arról, hogy milyen külföldön kisebbségnek lenni. Megélik azt, hogy nem minden róluk szól, nem tesznek mindent alájuk – ez nagyon fontos. Viszont amikor majd megszerzik a diplomájukat, akkor ténylegesen minden kapu megnyílik előttük, gyakorlatilag a világon bárhová mehetnek.
Ez pedig már a mi társadalomépítő missziónk része, mert azt szeretnénk, hogy ezzel a szemléletmóddal felvértezve jöjjenek vissza. Ők már nincsenek ráutalva arra, hogy részt vegyenek az idehaza még erősen élő uram-bátyám kultúrában, mert szabadok. Össztársadalmi szempontból ez a mi értékajánlatunk. Képezünk egy olyan generációt, amelynek nem kell betagozódnia, mert nyelveket beszél, nemzetközi networkje van. És csak úgy tudjuk megtartani, ha megteremtjük azokat a feltételeket, amelyekkel haza lehet vonzani.
Azt szokták mondani, hogy a legjobbak elhagyják az országot és ott is maradnak. De említettétek egy interjúban, hogy ti a circle economy of human resource-ban hisztek, azaz valamiféle körforgásban. Ez pontosan mit jelent?
ZÁ: Ez nem hivatalos terminus, csak mi neveztük el így. Gondoljunk arra, hogy mi volna, ha mondjuk egy magyar lenne a Világbank elnöke! Vagy valamilyen más magas intézményi, egyetemi pozícióban lenne egy magyar. És keresné az itthoni kapcsolódásokat, támogatná a magyar diákokat, kutatásokat, ösztöndíjakat tenne lehetővé – remek volna, nem? Az a sztereotípia, hogy aki kimegy, az számunkra elveszett, az már nem érvényes.
Hogyan lehet visszahozni a külföldön tanuló magyar diákokat? És egyáltalán, visszatérnek-e?
GGY: Tizenkét év után már van némi rálátásunk ezekre a kérdésekre, bár igazán sok tapasztalatunk húszéves távlatból lesz. Addigra jobban látszik majd, hogy a hazajövetel százalékosan hogyan oszlik meg, milyen területről jönnek haza gyakrabban, honnan kevesebben. Az is érdekes, hogy ki meddig marad kint, megy-e tovább mesterszakra, esetleg PhD-zik-e is kint. Ami biztosan nem igaz, az az, hogy aki kimegy, az kint is marad, és aki itthon marad, az megy a süllyesztőbe. Egyik sem igaz, nincs két véglet. Azt látjuk, hogy fontos, hogy egyfajta köldökzsinór szerepet töltsünk be. Fontos, hogy értsük, milyen szakaszokon megy át az, aki kikerül. Eleinte megijedtünk, hogy elveszítjük őket, mert akik kimennek, általában pár évre el szoktak tűnni. Ekkor épül fel a kinti kis közösségük. Aztán legközelebb többnyire az alap- és a mesterképzés között bukkannak fel, ekkor kérnek újabb segítséget tőlünk. Aztán megint eltűnnek egy időre. Amikor befejezik az egyetemet, elkezdenek tapogatózni, hogy tudnák-e a munkájukat itthon végezni. Ezek azok a pontok, ahol lehetőségünk van hatni rájuk. Fontos lenne, hogy amikor nyitottak az országhoz való kapcsolódásra, akkor tudjunk ajánlani nekik valamit – pl. egy év munkát az alap- és mesterképzés között.
Idehaza a külföldet sokszor a beérkezéssel és a biztos jövővel azonosítjuk. Ez is sztereotípia?
GGY: Van némi félreértés azzal kapcsolatban, hogy mit jelent valahol külföldön élni. Azt hisszük, ott minden jobb. Pedig borzasztó fontosak azok a beágyazott, akár több generációra visszamenő kapcsolatok, amelyek itt adottak. Huszonévesen mi is itthon kezdtük el felépíteni a Milestone-t, és találtuk meg azokat az embereket, akikkel jól lehet együtt dolgozni. Ezeknek a diákoknak az fontos, hogy közösség legyen körülöttük, hogy szakmailag ne maradjanak le a világnívótól, és hogy a munkájuknak legyen messzebbre mutató hatása azon túl is, hogy pénzt keresnek vele. Nem az a baj, ha valaki kint marad, hanem az, ha már nem kapcsolódik a saját itteni közösségéhez. A kapcsolat a legfontosabb. Ezen kell dolgoznunk.
Mi van azokkal, akik hátrányos helyzetből indulnak, de tehetségesek? Hogyan találnak meg titeket? Mit tud tenni értük az iskola?
ZÁ: Kezdetben a Milestone 40 000 forintba került egy évre, ami nem a felső középosztály árfekvése volt akkoriban, hanem sokkal alacsonyabb. Sikerdíjjal együtt, amit akkor kap a Milestone, ha a gyereket felveszik, összesen 80 000 forint volt. Nem akartuk, hogy ez egy elitképző legyen.
Ebből mi maradt? Hogy tudtátok ezt a logikát továbbvinni?
ZÁ: Úgy, hogy a három alapító fejenként 1-1 belvárosi lakás árát nem vette ki osztalékként, hogy lehessen szociális ösztöndíj az elmúlt 10 évben.
GGY: Az ösztöndíjalap kezdettől fogva nagyon fontos volt a számunkra. A tandíj is lépcsőzetesen épült fel pont ezért, hogy ne fordulhasson elő, hogy ez csak egy szűk elit számára elérhető. Négy éve kísérletezünk egy olyan programmal, ami kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekeknek szól – ez eredetileg egy Emmi-ösztöndíj ötletéből indult ki.
ZÁ: Egy roma ösztöndíjprogramból.
GGY: Ezt mi privát adományozók segítségével építettük tovább, és mostanra kialakult egy módszertan. Van már egy egész évfolyam, amit ennek szenteltünk.
Mi van azokkal a gyerekekkel, akikben tehetség van, de műveltségük, olvasottságuk még nincs? A magyar oktatási rendszerrel szemben pont az az egyik kritika, hogy a hozott hátrányokat nem képes kiegyenlíteni, akár még növeli is a különbségeket. Ti mit tudtok tenni ezzel?
GGY: Mi nem állhatunk helyt az állam helyett, de közben mindannyian érezzük, hogy van dolgunk ezzel. Amit mi hozzá tudunk tenni, az a módszertani tudásunk, a szemléletünk megosztása, de a jó minőségű oktatásnak komoly előfeltételei vannak mind pénzügyi, mind intézményi szempontból. Akiknél nem volt könyvespolc a lakásban, nem jártak el színházba, tehát akiknek nem adott ez a középosztálybeli kultúra, azoknál a különbséget úgy lehet kiegyenlíteni, ha sokkal több erőt, energiát, időt szánunk rájuk. Az én tapasztalatom egyébként az, hogy a legnagyobb akadály inkább a nyelv. Az angol nyelvtudás hiánya nagyon erős szűrő.
Eddig elsősorban brit egyetemekre készítettétek fel a diákokat. A Brexit kapcsán viszont elég sok minden megváltozott, illetve folyamatosan változik is.
GGY: Való igaz, hogy a Brexittel és a Coviddal elég nagy csapást szenvedett el a brit felsőoktatás, amely korábban a tehetségáramlás fontos helyszíne volt az EU-ban. Szerintem pár év alatt egy az amerikaihoz hasonló nagy ösztöndíjrendszert újra össze fognak tudni rakni. Jelenleg is vannak brit ösztöndíjak, de kevés. Továbbra is cél a világ 100 legjobb egyetemére bejuttatni őket, de most több egyetem került be ide Hollandiából, Németországból, Franciaországból, és szeretnénk bevenni Amerika 50 egyetemét is, ahol nagyon komoly források vannak ösztöndíjakra. Európában két dolgot nézünk a kiválasztásnál: egyrészt a top 100-as státuszt, illetve hogy az adott területen mennyire kiemelkedő az intézmény. Löwenbe például azért mennek a filozófusaink, mert benne vannak a top 5-ben filozófiából a világban, de közgazdaságtanból már nem ilyen erősek.
Érződik rajtatok, hogy nagyon sokat kaptok a Milestone-tól. Meg tudnátok fogalmazni, hogy mi ez?
GGY: Van egy elképzelésem arról, hogy mi, mint társadalom hol tartunk. Van egyfajta ciklikus dinamika a magyar közéletben, a magyar fejlődésben – egyfajta toporgásérzés. Úgy érzem, hogy hosszú távon, lépésről lépésre kell ezt megváltoztatni. Egyénenként kell katalizálnunk ezt a változást, mert nem lesz messiás, nem fogja megoldani helyettünk az EU vagy bárki más. Ami engem nagyon motivál, az az, hogy ezekben a srácokban látom annak a lehetőségét, hogy ők képesek ennek a változásnak az egyéni szereplői lenni, és ezt akarják is. Nem az a célunk, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy egy példát állítsunk. Egy olyan intézményt, működést, amire ha ránézel, azt mondod, oké, ez már hasonlít arra, amilyen a nagy egész lehetne.
ZÁ: Igen, ez a társadalmi vízió motivál mindhármunkat. Nagyon jó érzés látni, ahogy már az első kikerülő generáció mennyivel feljebb jut, mennyivel jobbak nálunk! Fantasztikus, hogy egy idea megvalósulása, egy intézmény hogyan nő túl rajtad. Ez eleinte ijesztő, mert az elején én azt gondoltam, hogy mi fogjuk megoldani ezt az egészet hárman. De aztán rájöttem, hogy a mi dolgunk megteremteni azt a közeget, amiből kinőnek azok, akik a problémák megoldásán dolgoznak.
