csontzene - Átmeneti búcsú Goethétől

Mivel egy pályatársainál némiképp intelligensebb és műveltebb tévébemondó a minap vette a bátorságot, hogy a német Zeusz nevét könyve elejére tűzze, a Zenegyűlölő - azért mindennek van határa! felkiáltással - úgy döntött, hogy e röpke muzikális kalauzokban darab időre búcsút vesz a Wilhelm Meister Mesterétől. De nem megyünk messzire, csak a filozófus Arthur Schopenhauerig, aki egész életét Goethe bűvöletében töltötte.

Olykor közvetlen közelében, olykor távol, de lélekben mégsem messze, hiszen élete utolsó évtizedeit Frankfurtban, azaz a Mester szülővárosában múlatta, és jól tudjuk, hogy például a jó édes anyukája, Johanna Schopenhauer, a kor egyig legsikeresebb írónője volt, aki weimari Lustgartenjében szellemi és egyéb örömökkel fogadta a Vonzások és választások szerzőjének látogatásait, hogy aztán e tapasztalatokkal gazdagodva történelmi giccsregények megalkotásába fektesse öszszes özvegyi energiáját. (Akit pedig Schopenhauer húga, Adele, és egyáltalán a Goethe körüli szinte hisztérikus hangulat érdekel, az olvassa el Thomas Mann Lotte Weimarban című regényét.) A dolog olyan lehetett, mintha mondjuk Mick Jagger novemberben Gödöllőre költözne. Vajon miről szól 1828-ban publikált, 3 kötetes, Szidónia című beszélye? Nem tudni, elolvasni meg nincs érkezésünk.

A Zenegyűlölő inkább fia műveiben merült el, nem mintha Arthur olyan hejdenagy filozófus lett volna; főműve egyetlen gondolata (a világ egyrészt akarat, másrészt képzet, elképzelés stb., a Vorstellung szó lefordítása lehetetlen) meglehetősen laposka, melyet roppant terjedelemben fejt ki, ráadásul ezt az aránytalanságot egy komoly terjedelmű előszóban indokolja. És az sem falrengető javaslata, hogy a zene azért magasabb rendű minden más művészetnél, mert nem csupán leképezése az akaratnak, hanem mert ő maga az Akarat, hiszen hogy a Zene a legfelső polcon áll a művészetek között, az minden zenegyűlölő számára evidencia, melyet okadatolni ekként teljesen fölösleges időpocsékolás. Ám Arthurunk egyéb kisebb művei szerfölött szórakoztatóak, remek stiliszta volt, művelt, epés ember, aki nem átallott mindenhez hozzászólni, olykor megkapóan bohócos hangnemben. Képes volt épp oly dühvel nekirontani a névtelen kritika műfajának vagy Arisztotelész nézeteinek, mint a szakállviseletnek, melyet szerinte "rendőrhatóságilag kellene betiltani", lévén, hogy a "szakáll voltaképpen félálarc". Na, az ilyen paszszusok miatt olvassuk Schopenhauert. (Aki teheti, eredetiben, mert a magyar fordítások többnyire kriminálisak.)

És nem ama gyengóca gondolatáért, hogy minden, ami történik, abszolút szükségszerűen történik, hiszen merőben véletlen (Schopenhauer ezt nyilván ugyancsak szükségszerűnek állítaná), hogy a jövő héten ellátogatunk-e bármiféle koncertre. Azért Haydn öccse, a jó Michael miséinek magyarországi bemutatóját nem hagyjuk ki (Belvárosi Szt. Mihály-templom, V., Váci u. 47/B, október 26., 19.30), ahol Vashegyi György dirigálja az Orfeo együttest, illetve a Purcell kórust, noha ugyanebben az időben a Budapesti Fesztiválzenekar ad koncertet a MűPában, igaz, ezt még két napon át megismétlik (MűPa, 27-én, 19.45, illetve 28-án Zeneakadémia, 15.30). De azt már Arthur se tudná megmondani, hogy ellátogatunk-e Ujj Emőke és Eri Yoshimura négykezes zongoraestjére Gödöllőre, 27-én szombaton.

És hogy hányféle író létezik Schopenhauer szerint (mely kategorizáláskor feltehetően Johanna nevű anyukájára is gondolt), azt a következő részben osztjuk meg asztaltársainkkal.