csontzene - Egy magas hölgy

Hogy a különféle énekesnők miféle pusztító hatást tehetnek a zenével intim viszonyt ápoló férfiakra, azt még a száraz teoretikusnak elkönyvelt Theodor W. Adorno is tudta, amikor forrón leszögezte, hogy aki kamaszként nem volt egyszer sem szerelmes a koloratúrszopránba, az nem érti az opera műfajának lényegét.

Hát Szent Cecíliauccse, E. T. A. Hoffmann egész életét betöltötte az énekesnők körüli rajongás. Bambergi zeneigazgatósága alatt énekleckéket is adott, és mi sem természetesebb, mint hogy csontfájdítóan beleszeretett egyik tanítványába, Julie Marcba, noha a kicsike még tizennégy tavaszt sem számlált bimbózó keble árnyékában. (Jellemző, hogy barátunk első szerelme is egyik növendéke volt, Dora Hatt. Igaz, a hölgy már öt gyermeket terelgetett, mikor a 18 éves Ernst Theodor korrepetálta.) A Hoffmann műveiben előforduló éneklő szépségekből kórust lehetne kiállítani; legemlékezetesebbek a Don Juan, a Krespel tanácsos és a Murr kandúr magas hölgyei. Mindig veszélyeztetett, a természetnek és a világnak kitett, erősen sebezhető lényekről van szó, akik magukban hordják valamiféle pusztító erejű fizikai, illetve lelki betegség (vagy mindkettő) csíráját. Démoniságuk ártatlanságukban rejlik, mint vipera a rózsalugasban. De mégis inkább virágok e lyányok, kiket lemészárol a prózain filiszter tél - azaz a házasság. És ez aztán a lelkendező Hoffmann-nak is beteszi a kaput.

Barátunkat bizonyára tüzes szavakra hajtotta volna a csitri Kiri Te Kanawa, aki azért érett asszonynak is elbűvölő. 1944-ben született Új-Zélandon, ereiben maori vér is csörgedez, közelebbit nem tudni, mivel örökbe fogadott gyermek volt. Ünnepelt operaénekesnő, a hetvenes évek felülmúlhatatlan arisztokratája a színpadon (Grófnő a Figaróban, Táborszernagyné A Rózsalovagban); hangban-külsőben egyaránt csodálatos hölgy, aki 2000-ben vonult vissza a deszkákról, de dalesteken még fellép. Szóval nekünk már csak a slussz jutott! - kiálthatnánk fel, ha hentesek lennénk; de hát ezzel kell beérnünk. És ki tudja... Többek közt Mozart, R. Strauss, Poulenc, Puccini dalaiból énekel, és fellépését oly nagy várakozás előzi meg, hogy a Koncertkalendárium jobbnak vélte, ha mind nyomtatott, mind internetes változatában tapintatosan elhallgatja budapesti látogatását; mi azért regisztráljuk: MűPa, november 17., 19.30.

Ránki Dezső - hála az égnek! - újabban szinte hetente zongorát ragad; ezúttal az új főnök, Keller András vezényletével kíséri őt a rémes nevű Telekom Szimfonikus Zenekar; a művész két Mozart-zongoraversenyt játszik (B-dúr, K. 450; Esz-dúr, K. 449; Zeneakadémia, november 16., 19.30).

És a héten egy másik magas hölgy, az ugyancsak szép és remekül daloló Rost Andrea is dobogóra lép (Zeneakadémia, november 18., 19.30); Kovács János dirigálása mellett Richard Strauss mélyen rezignált Négy utolsó ének című ciklusát adja elő többek között. Az utolsók közt is utolsó dal a Hoffmann-kortárs Eichendorff szövegére készült, melynek záró sorai értelemszerű prózai fordításban: "Hogy elfáradtunk a vándorlásban - Ez már a halál lenne?" Nem, híveim, csak a karácsony előszele.