E paranccsal persze nem Ránki Dezsőhöz fordulunk, aki 19-én este a Zeneakadémián kizárólag a bécsi mester műveiből összeállított műsort játszik, hanem azokhoz a brutális barmokhoz, akik révén Joseph Haydnt (1732-1809), a világ legkedélyesebb és legszellemesebb zeneszerzőjét halála után valami olyan förtelem érte, mely meghaladja egy totál elmebeteg, alkoholista, vérfertőző, szodomista plusz nagyzási hóbortban (Grössenwahn) szenvedő német mélyromantikus legbestiálisabb rémálmát is. Ugyanakkor a dolog - mint Walsegg gróf nemrég taglalt esete Mozart Requiemjével - az osztrák nevettetőművész, Thomas Bernhard tollára méltó.
Történt ugyanis 1820-ban, azaz jóval a mester Bécsben bekövetkezett halála után, hogy Esterházy hercegnek eszébe jutott, hogy mégiscsak szép lenne, ha hűséges művésze Kismartonban, működése egyik fő színterén lenne eltemetve. Valami mauzóleumfélét is szánt Haydnnak, de amikor a Bécs melletti hundsturmi temetőben kihantolták a sírt, hátrahőköltek: az egykor oly sok koronás szünetet és kvart-szext akkordot hordozó fej hiányzott, azt mindössze egy paróka képviselte - feltűnően elégtelenül. Mint kiderült, tudományos hevület és rongy debilitás állt e kéretlen amputálás hátterében. Karl Rosenbaum egykori Esterházy-titkár és Johann N. Peter börtönfelügyelő, a koponyatan, azaz a kraniometria, más néven frenológia elszánt hívei abban a reményben ragadtak körfűrészt és vágták le nyolc nappal a temetése után Haydn fejét, hogy a zseni maradványainak tanulmányozása révén valami nagy dolgok nyomára jutnak. Ez nem történt meg, mindamellett a fejet szakszerűen preparálva, jelentős reverenciával őrizték egy díszes, selyemmel bélelt dobozban. Nos, Esterházy eltemettette ugyan a maradék csontokat, de tökélyre tört, nagy nyakasságában a koponyát is követelte. Peter, a frenológus foglár Rosenbaumhoz irányította a nyomozókat, ám azok a "kibolházáskor" (Széchenyi szava) semmit sem találtak, naná, hiszen ravasz családdal akadt dolguk: Rosenbaum felesége betegséget színlelve ágyban feküdt, miközben a fejlakásul szolgáló doboz az asszony nyughelye alatt pihent változatos pormacskák társaságában. Ekkor Esterházy a régi és még az aulikus arisztokraták számára is hathatósnak vélt módszerhez folyamodott, nagyobb összegű pénzt ígért Rosenbaumnak, aki ismét csavart egyet a bohóctréfán, ugyanis egy idegen koponyát szolgáltatott ki a hercegnek - a sufniban nyilván számolatlanul hevertek a hullák; irigylendő régi viszonyok! De Esterházyt sem ejtették a fejére, ő meg nem fizetett, bár abban a hitben illesztette a megkerült részt a sírba, hogy az eredetivel játszik morbid puzzle-t. Ám Rosenbaum a halálos ágyán elvesztette fejét, vallott, így került aztán a valódi koponya a Bécsi Zenebarátok Köréhez, melynek múzeumában egészen 1954-ig őrizte díszhelyét, hogy aztán különféle acsarkodások után egy év múlva foglalja el mai helyét Kismartonban. Persze felmerül a kérdés: mi lett az álkoponyával, melyet nagy titokban loptak ki a sírból, mikor megérkezett az igazi bérlő? Elindult ő is vándorútra, és most itt gurul valahol közöttünk, netán egyikünk ágya alatt? De ez már a delirium tremens lenne, úgyhogy nem gondolunk bele. És feloldásnak elmegyünk a világhírű Yefim Bronfman koncertjére, aki Mozart c-moll zongoraversenyét (K. 491) játssza a Liszt Ferenc Kamarazenekar társaságában (Művészetek Palotája, 25-én, 19.30).
